Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)
1930-01-23 / 570. szám
Január 23, 1930 BÉRMUNKÁS 7-ik oldal. Vigság és nyomor Kilépek a bányamélyből; Testem-lelkem meggyötört. ...A távolban fény és pompa, De mind az engem összetört. Fejem fölött büszkén állnak A munkának bércei. Ezer tornyu palotáknak Felhőtörő nagy ezrei. Fáradt testem tovább huzom, Szemem bambán néz körül; Mindenütt vig élet, szép, öröm! ...De lelkem ennek nem örül. Kazán ő felségének tiizszemei vörösen csillogtak bele a fütőház homályos sötétjébe. Imbolygó árnyak suhantak tova a titokzatos homály leple alatt. Kazán ő felségének szolgálói ezek. Néha a kazánajtó nyilásán kilövelő fénysugarakba esik ütjük s testükön elömlik az izzó világosság. Piszkos, szénporos alakjuk az alvilág ördögeit juttatják eszünkbe. A sötét árnyékokkal, vibráló fénycsillanásokkal és nagy hőséggel teliett helyiség, mintha a pokol előtornáca volna; pedig nem más, mint egy áruház központi fűtését szolgáló kazánház. A homályból előtűnik egy fekete alak. Kinyitja a kazánajtót. — Szemet vakitó fény csap az arcába. Halvány fény önti el a piszkos falakat. Fiatal, húsz év körüli legényt világítanak meg a lángok. Szemét összehúzva, néz a kazán égő gyomrába. Egy darab vassal megpiszkálja a parazsat, majd lapátot véve, szenet hány az égő torokba. A fény pillanatra elhalavá- nyult a tíizbeeső fekete gyémántoktól. Az apró, kék lángocskák nyaldosni kezdik éles nyelveikkel az uj táplálékot. Hangos duruzso- lás tölti meg a léget; az örök tűz dala üdvözli uj áldozatait életének oltárán. Mert, hogy ő éljen, másoknak pusztulni kell. Mig ő az éltető meleget adja, torkán sokat emészt meg. Az ifjú nézi az anyag és a tűz párharcát: az örök egyesülést. Nézi, mint csókolgatják körül tüzajkaikkal a fekete szenet, — amely a lángok forró ölelése alatt izzásba jön, majd lángot fog. Ég, ég; a forró ölelések holt fekete anyagát lángralobbantották, hogy elmúlásával szolgálja az örök életet, az örök lángot. Nem marad más belőle, mint egy kis hamu, salak, amely itt a földön kap temetőt és a füst, amely a magasba száll. Másnak’ élte vig és boldog, ...Én nyomorra születtem Fényből és a nagy pompából Én csak a tövist szereztem. Előttem széles, nagy virággal Kirakott nagy rózsás ut, Az élet minden öröme Rohanva rajta végig fut. De szemem lát egy uj irányt, A másikról letérit, Az újnak uta tövises, Mégis járom a mesgyéit. A fiú becsukva az ajtót, egy másik alak feló fordul: • — A salakot hová szokták vinni, Vince bácsi? A megszóllitott, mintha álmodozásából rezzent volna, ijedten néz a társára. Ott ül a fal mellett egy lócán. Öreg, ráncos arcát felemeli. Mint tavasz elején az olvadó hó, oly sárgás-piszkos a bajusza és szakálla a sok-sok éven át belehulló szénportól. Fönn a napvilágon hófehér lenne már az. — S2eme számtalan ránckarika körül már csak halványan pislog, fénye megtört s valami szomorú elmúlás érzetét löveli magából. — A salakot .... a salakot . . . ki a temetőbe — mormogja fogatlan inyje közt dadogva. Öreg fejét — épp az imént — közel elmúlásának gondolatai foglalkoztatták. Ó is olyan, mint az elégett szén: salak. gezé..iil,.éér-öuo m a aetaointata-— No, ne vicceljen Vince bácsi, talán a szeméttemetőt gondolja — évődött a gondtalan ifjú, ki tréfának tekintette öreg társa elszólását. Mit törődött ő még a temetővel.Fiatal, élni vágyó volt. Benne még nagy lánggal égtek az örök tüzek: az elmúlás por és hamuja nem bántotta. Az öreg mérges pillatást vetett társára. Ót a szeméttelepre kiváltja ! Ót, ki ötven évet töltött el a kazán mellett. Persze, most már elmehet, mint elhasznált, mint elégett szenet kidobják. Itt van az uj erő, az uj fekete gyémánt: a pótlás. Az áruház, e nagy torkú moloch, azt kivánja, uj erő álljon a hámba. Ó mehet. Fájón érte lelkét az elválás gondolata. Itt kell hagyni ötven évig hű társát, akinek de sokszor mesélte el a barátság meghitt közlékenységével örömét és bánatát egyaránt. A jó barát meghallgatta és duruzsoló hangjával válaszolt. Igen, ők beszélgettek, — megértették egymást, — Együtt örült fiatal létük az életnek. Vígan égett a láng az ,uj kazánban és benne is égtek még a lángok, — ma már csak pislákoló kis parázs, amelyet az évek felgyülemlett hamuja eloltással fenyeget. Itt van az a fiatal ember, hogy a helyét átvegye és leélje azt az életet, amelynek végére ő elérkezett. Nem, ezt nem engedheti ő meg! De mit tegyen ? Ezen töprengve, egy elhatározás fogant meg agyában. Szeretettel nézett kazánjára. A jó barát súgta neki: együtt menjünk más világba és vigyük magunkkal az ifjút is. Megértőén bólintott rá. A fiú talicskába rakta a salakot és elvitte, csóválva a fejét az öreg furcsa válaszán. Vince bácsi fiatalos tűzzel látott tervének keresztülviteléhez. A feje fölött huzódókis polcról levett egy üveget. A nagy elhatározás végrehajtása előtt szokatlanul meghúzta az üveg száját ; — öreg vérét a pálinka segítségével fölpezsditette, lelkét megerősítette. Az utolsó, a nagy elmúlás előtti föllángolás gyors mozgásra ösztökélte fáradt tagjait. A kazán Tűztositó szelepét egy ék segítségével erősen elzárta. -— Majd kinyitja a kazánajtót és rakni kezdi a fekete gyémántot, életében utoljára, oly fiatalos tűzzel, mint hajdan. Rakja, rakja ; eg3Tik lapát szén a másik után hull az égő torokba. Aztán elzárja a gőzkivezető csapokat. Amire Jani, az ifjú, visszajött, minden úgy volt, ahogy itthagyta. Vince bácsi ott állt a kazán előtt, izzadó homlokát töríilgetve. A helyiség a szokottnál is homályosabb volt. A tiizlángok még nem birkóztak meg az uj, csókra, ölelésre karjaikba dobott fekete gyémántokkal. Vince bácsi a jól végzett munka tudatával fenékig ürítette pálinkás üvegjét. Mert az öreg a kazán fölrobbantásával akart bosszút állni ötven évig kiszipolyozó zsarnokain és Janit is magával szándékozott vinni a halál birodalmába. (Vége a jövő héten.) Az IWW elemébe lép. (Folytatás az 1-ső oldadról.) Most, huszonötödik évében a fennállásunknak, ugylátszik, — hogy jön az idő, beteljesülés felé közeledik, amire számítottunk; legalább is egy alapjában nagyon fontos iparban — a bányászati iparban. A valamikor hatalmas bányászszervezet — United Mine Workers of America — ösz- szeroppant; szénbányászok, kik egy félszázadon keresztül megszokták és hozzá idomultak egy szervezethez, mely alapjában oly progresszív és olyan ipari volt, amilyennek elképzelni lehet egy olyan szervezetet, mely szakszervezeti befolyás és vezetés alatt folytatja működését, hirtelen, úgyszólván máról-holnapra szervezet nélkül találták magukat. Mint a gyakorlat emberei, széleskörű gyakorlati tapasztalatokkal felvértezve az osztályharcból, a szénbányászok legközelebb állanak ahhoz, hogy megértsék és értékelni tudják, hogy mit jelent a munkásoknak egy olyan ipari szervezetben való tömörülés, mint az IWW. Mint munkások, az IW^V-val szimpatizálnak, mert el- ekseredett küzdelmükben, melyeket lefolytattak az utóbbi években, minden reményük már csak abban volt, hogy legalább a- co- lorádói bányászok meg fogják nyerni küzdelmüket, mert az IWW zászlaja alatt harcolnak. Szervezetünk elérte huszonötödik évét és éppen itt az ideje, hogy nagykorúnak deklarálja magát; hogy levesse propaganda karakterét mint szervezet és tényleg azzá' váljon, ami elméletében és forradalmi programjában volt. amire összetétele predesztinálja, az amerikai munkásosztály munkás szervezete és a világ munkásosztályának vezetője legyen. Nincsen még egy olyan program, mellyel könnyebben és egyszerűbben lehetne az ország bá- nyászságát egy táborba összehozni, mint az IWW-é. De a szénbányászok széles tömegeit az egész iparban megkörnyékezni, tagadhatatlanul nagy feladat. Éppen azért, az aktiv közreműködésére van szükségünk minden IWW- istának — kik méltók e név viselésére - még [ledig azonnal. Nem vagyunk valameennyien szónokok, sőt azt sem mondhatjuk, — hogy mindannyian készek vagyunk ellepni a szénmezőket, hogy aktiv részünket kivegyük a szervezési munkákból. És mégis valamennyiünknek jut egy fontos szerep, mindannyian kivehetjiik részünket a tényleges szervezési munkából épen úgy, mint a szénmezőkön működő szervezőink. A háborúba küldött katonáknak is szükségük volt a front mögött hagyott munkások támogatására, kik az iparokban dolgoztak. Minden harcképes katona mögött, kit a vérmezőre és halálba küldtek, öt vagy hat munkás kellet, hogy álljon, hogy munícióval és élelemmel ellássa. Éppen igy vagyunk mi is a szervezési munkával, ami szintén háború. — osztályháboru — Kiképzett katonáinkat el kell küldenünk a csataterekre — szervezőinket, -— hogy elvégezzék a mi munkánkat, előkés'zitsék a háborút. De ugyanakkor valamennyiünknek fel kell készülni és munkához látni, hogy élelemmel és munícióval ellássuk a frontot, (irodalom, szervezők, szónokok, azoknak ellátása stb) mert a harcban csak úgy tarthatjuk a besorozott és frontra küldött katonáinkat, a háborúnkat csak ugv nyerhetjük meg, ha mindezt kötelességtudóan mi is lehetővé tesszük, ha valamennyien azok mögé állunk, kiket a frontra küldöttünk. Vigság, öröm nem veri fel Ezen ut siri csendjét, Rongyosak, de nagy harcosok, Kik tapossák a tövisét. Blistyán Sándor. Csehszlovákia. A MODERN MESSIÁS
