Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)
1930-06-12 / 590. szám
6-ik oldal. BÉRMUNKÁS Junius 12. GYÁRVÁROS Irta: ROZIK EMIL. Eső, eső, egy hete még csak mindig eső. Felhő és újra csak eső, átkozott, csúf, ronda idő. Mikor lesz már ennek vége, mikor lesz már újra ragyogó a nap? — Örökké csak sár, csak piszok, csak szenny fog uralkodni ezentúl? Ez az az idő, mikor 'megátkozza az ember születése percét. Elérkezett beköszöntött újra lelkemnek hü képmása: az októberi eső. Vad, csikorgó, gyilkos orkán ... Jaj! Valaki kopog! — Szabad! Szobámnak ajtaja feltárul. Egy ember lép be. Egy ember, egy sáros, csatakos, egy bus lélek hordozója. Egy ember, kit a Mából kirúgtak, egy ember, kit a kapitalista rendszer kiszipolyozott. Egy ember, kiről cafatokban lóg a ruha, kinek ujja sárosán kandikál rég elhasznált cipőjéből. Egy hajlott hátú, bus arcú ember. Arcán száz barázdát vont a kenyér utáni hajsza. — Rám tekint. — Hová lett szeméből a fény, az élet, az akarni vágyás, a hév, a tűz, az elszántság? Egy kialudt mécses, lelkifájdalmakkal teli, bus, üvege- sedni készülő szem. — Rám tekint s köszön: — Jó napot! — Jó napot! Láttatok már egy veszni készülő embert, egy embert, akit évekig sorvaszt gyógyithatatlan betegsége? Egy embert, ki a halálos ágyon fekszik, kinek az orvos azt mondja: “Jobban lesz” s hallot- tátok-e a hangját, midőn igy szól: “Soha”. E “jó napot ” ilyen volt. Egy ember, ki a világot bírta s most azt mondja: “Vége, — mindennek vége”. E “jó napot ilyen volt. Csak áll előttem s néz, néz, szeme könnyes, ajkát nem bírja elhagyni egy szó sem. Csak zokog, zokog, zokog s végre fuldokolva nyögi: — Kenyeret testvér, mert elveszek ! — Kenyeret testvér, mert elveszek ! — Kenyeret anyám, mert meghalok! — Ereztétek-e már ezt a fájdalmat, midőn kenyeret kér kis fiatok: Kenyeret anyám, mert meghalok! és nincsen? És amikor azt mondja: Van anyám, mert a kastélyban esznek ! tudjátok mit éreztetek? Ölni szerettetek volna, megölni azt, ki elrabolja tőletek a kenyeret, az életet, a boldogságot. Egy ember kenyeret kér tőlem. Egy ember, értitek, egy ember, — egy olyan ember, mint én, kinek olyan joga van a kenyérhez, mint nekem, mint másnak, mint a palotákban fetrengő emberi kutyáknak. — Testvér, honnan jött? — Honnan ? Óh uram, honnan jövök? Sehonnan! Hová megyek? Nem tudom! Kenyeret keresnék, de munkát nem kapok. Érti uram, dolgozni akarok, dolgozni, s munkát nem kapok. Enni akarok és sehol sem adnak. Most koldulok, de csak titokban, mert nem szabad. Nem adtak engedélyt, mert munkabíró vagyok. Azt mondták, hogy szégyeljem magam, menjek dolgozni s ne csavarogjak, akkor majd lesz mindenem. Oly alacsony bérért is dolgoznék már, mi egy állatot is megillet, nem egy embert, csak azért, hogy éhen ne vesszek. De munkát nem adnak, azt mondják, hogy munkahiány van! Hát lehetséges az, hogy akkor, midőn ezrek rongyosak, éhesek, munkahiány van? Azt mondják, le kell állítani a gyárakat, mert nem fogy az áru, mert túltermelés van és ugyanakkor százezrek korgó gyomorral, rongyos ruhákban kóborolnak az utcán, persze, mert mi nem tudjuk megfizetni az árát. Mi nem vagyunk emberek, akik szép ruhában járhatnak, mi igavonó barmok vagyunk, nekünk jó a rongyos, piszkos cafat is, amit mások ledobtak, hogy ruhának nevezzük. — Hol dolgozott azelőtt? Szülővárosom nevét említette. — A szülővárosomban? És hol? — A zománcgyárban. Egy fekete, füstös gyárváros az én szülőhelyem. A várost minden oldalról hegyek veszik körül. Ha valamelyik hegyről nézzük e várost, egy poklot, egy katlant látunk, hol szüntelenül csúf, haragos, borús füstfellegek kavarognak. Egy füstgomolyag az egész város. Egy moloch, hol mindennap egy ember esik áldozatul. Hol mindennap egy ember pusztul el a kenyér utánni küzdelemben, csak vasárnap tisztul ki itt az ég. Egy eltorzított, egy őrült kifejezésü arc formájú területen fekszik az egész város. Képzeljünk el egy őrültet, kinek a haja kuszáit, ösz- sze-vissza van borzolva (itt terülnek el az erdők) homlokán cikkcakkos babonásráncok (a tisztviselő telepek) a szemöldöke helyett egy vörös sáv (a szocialista párt) , az egyik szemében kereszt (róm. kath. templom), a másikban kakas csillog (kálvin templom). Az egyik fülkében Mózes 10 parancsolata, a másikban Luther újjá teremtett vallása és imája zsong. A szem alatt két patak folydogál, mintegy közrefogva az orr helyét, hol a kereskedők óriási tábora foglal helyet. Most következik a száj, az az átkozott portéka, amely sohasem tud elfáradni, ami állandóan kenyeret kér, ami nap-nap után sorvasztja az emberek ezreit, ahol sohasem szűnik meg a zaj ahol mintegy kikészülő vulkán, ál landóan forr, duruzsol valami, itt terülnek el a gyárak. A száj alatt pedig a munkások kifáradt, elcsigázott tábora szokott, de nem pi henni, hanem nyomorogni. Egy óriási szakáiban végződik az egész eltorzult arc, egy gyönyörűséges erdőben, hol azok a szegény, éhenkórász, nagypocaku urak szoktak megpihenni, azon őrült munka után, melyet nap-nap mellett végeznek. No, az apró-cseprő szépséghibákat, májfoltokat, szeplő két, a rendőrséget, csendőrséget, börtönöket, amik még őrültebbé teszik ezt az amúgy is őrült arcot, nem is kell említenem. így festeti az én szülővárosom békében. És itt a városban nap-nap mellett óriási zajjal 11 hatalmas gyár sorvasztotta a belétóduló munkásokat, 5000 munkás dolgozott itt békében, háború alatt kétszer any- nyi. Két zománc, 2 textil, egy gépgyár, egy malom, egy sörétgyár, egy vasöntöde és három spirituszgyár van itt. Reggel hét órától este hat óráig húzták itt a jármot e bus, fáradt lelkű, agyon kinzott emberek. És miért? Éhbérért, — - csak azért, hogy egyesek mulassanak a véres verejtékükkel felhalmozott profitból, csak azért, hogy a kapitalisták újra szemlélhessék Krisztusnak kálváriáját, de nem ingyen, hanem a munkások pénzéért. Csak azért húzták a jármot, hogy fenntarthassák önmaguk s rongyos családuk életét. Ne gondoljuk, hogy azelőtt a munkásságnak menyország volt itt az élete, Ugyanúgy nyomorogtak, ugyanúgy robotoltak, mint máma, csak azzal a különbséggel, hogy akkor dolgozhattak, de ma .... — No és a másik gyárban nem kapott munkát? — A másik gyárban? Melyikben? Hiszen ott minden gyár, a .spirituszgyár kivételével, áll! — Megálltak a gyárak? — Igen! — óh igen, ott megszűnt minden, halott az egész város. A kereskedelem azelőtt mégis csak ment valahogy, de amióta megálltak a gyárak, megszűnt az is. Mint egy halállal vívódó ember segítségre vár, de nines segítség, mert kik vásárolták és fogyasztották azelőtt a legtöbb árut? Nem a munkások? Tudja, kik léptek a gyári munkások helyébe? Csendőrök és rendőrök, de nem dolgozni, hanem a munkanélküliek táborát agyontiporni, ha esetleg kinyitja a száját és kenyeret mer kérni. Csak azért vannak, hogyha kenyeret kérünk, gummibottal és kardlappal verjenek ki azt vágják a szemünkbe, hogy nem akarunk dolgozni, menjünk dolgozni s akkor majd lesz kalácsunk is. De hogy hová menjünk dolgozni, azt nem mondják meg! Tudja uram, mi történt szülővárosában? Onnan elhurcolkodott a profit! Mint egy kitagadott gyermek, batyuba csomagolja a kapitalista a gépeket és hurcolja más országba, külföldre, mert itt ketés a jövedelem. Mert fél a kapitalista, hogy a 100 százalékos profitból engednie kellene. Csak azért, hogy a munkások éhen ne pusztuljanak, de ezért a kapitalista nem hajlandó a 100 százalékos profitból engedni. Amióta elvitték a gépeket azokból a gyárakból, ahol azelőtt any- nyi ember kereste meg a kenyerét, pókhálók fedik most a gyárak bejáratát. Az udvara virágzik, mint egy rét és a gyárkéményeken csendes családi boldogságban kelepeinek a gólyák. Ötezer munkás közül alig hatszázan dolgoznak a még működésben levő gyárban: a spirituszgyárban. A malomból elvitték a gépeket és ugyanakkor uj gépeket hoztak a pálinkagyárba. A munkanélkülieknek minek a kenyér? Ott van a pálinka, el kell butítani azt az amúgy is buta tömeget, pálinkát kell neki adni, hogy ne érezze nyomorúságát, — hogy mint egy barom éljen! A munkanélkülieknek nem szabad lázongani, templomba kényszerítik őket, mert ott megnyugszik, ott megtanul tűrni és szenvedni. De csak a szegény népnek kell a templom, mert a gazdagok itt e földön akarják kihasználni az életet, nem pedig a menyországban, a proli pedig várjon, mig a menyországba jut. Kenyér nincsen, de azért uj templomot emelnek ott ismét, kaszárnyákat és csendőrségi laktanyákat építenek. A munkásságnak kenyérre sincsenpénze, de az egyházi adót, a krisztusi szeretet bitorlói megkövetelik, mert ha nem tudja valaki megfizetni, az utolsó párnáját is elviszik. Uram, a legnagyobb erkölcstelenség, piszok, szenny tombol. Tizenhat éves lányok eladják önmagukat, becsületüket, életüket, csak azért, hogy a munkából kirúgott, beteges anyjukat ápolhassák! Ide juttatta a kapitalista rendszer a munkásságot csak azért, mert nem akar engedni a 100 százalékos profitból, a 100 százalékos nyereségből. És a munkásság hallgat és a munkásság tűri ezt! Nyomor, tüdővész, erkölcstelenség, zsúfolt lakás, lakás helyett parkokban, a lóca, ez nekik semmi? — Meddig várnak még? Meddig tűrik még e jármot önmagukon? Óh, hány család . . . — Testvér, nős ember maga? — Igen! — Családja hol tartózkodik? — A családom? ... A feleségem? . . . Hej! ... A feleségem? Ott van, ott maradt a városban. Egy hivatalnokkal állt össze. Elhagyott, mert munkanélkül vagyok, mert nem tudom megkeresni a mindennapi kenyeret a feleLegyenminden olvasónk otthonába aversenydi j!
