Ungvári Közlöny, 1917. január-június (39. évfolyam, 2-145. szám)
1917-01-06 / 4. szám
és kir. hadkiegészítő parancsnokság hivatalos helyiségében a fent- j nevezettek megjelenni tartoznak, j Tisztek, tisztjelöltek, havidíjasok ; tábori öltözetben szolgálati jel- ! vénnyel jelennek meg, hadapród- ; jelöltek polgári ruhában is megje lenhetnek. — Felhívás. Arról győződtem meg, hogy a járdák tisztántartására kevés háztulajdonos fordít gondot. A magánépületek és kapualjak sok helyt valóságos tűzfészkek, amelyekben a rendetlenség és piszok leírhatatlan. Egyes üzletekből pedig még a legeién kebb forgalmú utcákon is egész természetes dolog, a szenyvizet és a szemetet (rendszerint a szom- | széd üzlete elé az utcára kiönteni, j Az meg általános szokás, még a rendesebb házaknál is, hogy a szemétkihordás reggelén a szemetes láda órák hosszat a járda szélén virit. Minthogy ilyen eseteknek a jövőben nem szabad előfordulni, az udvarok rendbe- j hozatalát, á járdák tisztántartását és általában a közegészségi és j köztisztasági követelmények szi- ! goru szemelőtt tartását a lakosság figyelmébe ajánlom, mert szűk- j ség esetén megtorló rendszabályok foganatba vételével (a mulasztó ; költségén alkalmazandó munkásokkal, érzékeny pénzbüntetéssel stb.) leszek kénytelen a vonatkozó szabályrendeletek rendelkezéseinek érvényt szerezni. Ungvári 1917. január 5-én. Dr. Bóna rkapitány. Ferdinand román király békeajánlaiunk ellen. Budapest, január 5 (Saját tudósítónk telefonjelentése.) Jasiból jelentik: Ferdinánd román király átvette az átcsoportosított román seregek fővezérségét. Katonáihoz napiparancsot intézett, melyben allattomos manővernek minősiti a központi hatalmak békeajánlatát. Kijelenti, hogy mindaddig küzdeni fognak, inig a ellenséget a hazai földről elkergetik. Foksani körölkerUie. Budapest, január 5. (Saját tudósítónk telefonjelentése.) A Temps jelenti, hogy Foksani várát az ellenség már frlköralakban bekerítette. A várat sokáig nem lehet tartani, mert az ottlévő csapatok élelmezése nagy nehézségekkel jár. Évike szerelme. írta : Kirschner Miklós. II. Kedves Évi! Határozzak! Döntsék ! Ezt kívánja tőlem! Sürgősen. Meggondolás! időm meg csak annyi legyen, mint amennyi egy levél megírásához szükséges. És Évike ezt az időt elégségesnek tartja, egy oly elhatározásra, melytől két élet öröme vagy bánata; derűje vagy borúja függ. Tudom, hogy magácska azzal érvel, hogy mi már évek óta is merjük egymást és pár hónapi elválásunk előtt egy évet együtt töltöttünk — boldogan. Szép, feied- hetetlenül szép volt ez az év. A Tisza-parti kis lakásunk. Magácska, a tizenhét éves kis lány, mint gazdasszony. Az estéink. . . Éviké a pamlagon ült, én feküdtem; fejem az Évike ölében. Én olvastam, Évike hímezett szép madejra párnákat. ‘Hogy örültünk a szombat estének, hogy hétfő reggelig együtt lehetünk ? még egy pár órára — mig irodában vagyok — sem kell elválnunk. És a vasárnapok -— mily gyönyörűek és mily rövidek voltak. Dehát minek is irom le ezeket, hisz Ön éppen úgy emlékezik vissza a múltra, mint én. A reményre, mely minket összehozott és — ezeket a szavakat nehéz szívvel irom le — a tévedésekre, melyek bennünket szét- I választottak. Fájt az elválás, mint amennyire | boldogított a találkozásunk. De 1 maga tudja jól kedves Évi, hogy mikor elszorult szivvel búcsúztunk, éreztük, hogy nincs számunkra más lépés, mint az, mely minket két ellenkező világtáj felé vezet. Ma pediglen egy fél évvel elválásunk után, ismét életproblémaként veti fel a kérdést, hogy ne folytassuk életünket ott, hol hat hónappal ezelőtt elhagytuk ! Nos erre a kérdésre — csak egy válaszom lehet; nem ! Bevallom — egy percig sem tagadom — hogy ahoz a gyönyörű, de féltékenységgel teli élet folytatásához már nincsenek elég erős idegeim Nem tudom élőiről kezdeni a kéréseket és nem akarom, hogy legyenek oly esték is — ha mindjárt egy héten csak egyszer is — mikor én a színház öltözője előtt lestem magái és pá-' lyatársai Ízléstelen élceinek céltáblája voltam ! Hogy miért ? Ezt csak ön tndja — és ők / Én még mai napig sem tudom, mert az, hogy Évit szerettem, megvártam, együtt mentünk haza, a mi kis meleg fészkünkbe, az még nem lehetett volna ok, hogy ők ne vessenek. Más volt üt, de nem kutattam és nem fogom kutatni soha. Abban a percben, mikor Magácska beköltözött az én le génylakásomba és annak édes, bájos gondozója lett, már nem voltam kiváncsi arra, hogy hol lakott azelőtt, ki kisérte én előttem haza ? Pedig itt volt a tévedésünk. Ha akkor mindent tudok — legyen meggyőződve — akkor is magamhoz hívom, könyörgöm — de vértezve lettem volna a múltjával szemben ! Tudtam volna, hogy mi az igaz és mi a rossz akaratú rágalom. Én az én határtalan szerelmemben mindent rágalomnak vettem — Önnek nem szóltam, de most már megmondhatom, hogy a borús felhők homlokomon — melyeket rózsás kis kezének simogatása sem tudtak eloszlatni — innen eredtek. Az én tiszta lelkű, fehér hajú édas anyámnak levelei — ere ménytelenek voltak; az irodaigaz gatóm álilandó erkölcsi szónoklatai — ki mellesleg leányára gondolt — hatástalanok maradtak, csak ezek a suttogások, ezek mérges nyilak voltak és találtak — nagyon találtak. De ezek ellen már volt egy ellenszerem, lelkemben .már élt az elhatározás, hogy mindenkinek megfelelek és fehér mir- tussal övezem Évike homlokát. Ezt Évike még csak nem is sejtette, nekem pedig már er. az egy célom volt. Társadalmilag is szentesíteni a viszonyt, mely sziveinknek oly szép, oly szent volt. És ekkor egy este, mikor én otthon gyengélkedtem, Ön — kiséretem nélkül — játszani ment, azt mondta, hogy csak rövid szerepe van és este kilenc órára haza jön. Eljött a kilenc óra, de Évike még nem volt otthon, tiz órakor még mindig távol volt. Sajnáltam szegény Évit, kinek bizonyára valaki szerepébe be kellett ugrania és most ideges, alig várja, hogy itthon legyen. Töprengéseimmel az idő eltelt, tizenegy óra lett és Évike maradt. Felkeltem. Kocsit vettem, a színházhoz akartam hajtatni de az utón megláttam önt, nem tudom, most meg már nem is akarom tudni, hogy kinek a karján ment. Én gyorsan haza hajtattam. Mire Ön feljött, már az ágyban feküytem. Évike izgatott volt, vörösek, kisírtak voltak a szemei: zokogva borult rám, láztól égő orcáit az enyémhez szorította és fűlj ton csak azt suttogta : „Ugye Laci, nagyon szeretsz, nem hagysz ni soha. . ?“ Nem értettem ezt a képet, azt hittem: csak rosszat álmodtam, én magát ezelőtt egy félórával nem láthattam más karján, hisz engem szeret, értem reszket — hát nem lehetett mással! Pedig ugye Évike, mégis igaz volt. Ezen éjjel nem aludtunk — és másnap már nem laktunk együtt. Én nyugodtan, inkább szomorúan, mint haragosan kérdeztem elmaradásának okát. Ekkor szívig ható jelenet következett: Ön ismét keservesen sirt, görcsösen karolta át nyakamat és úgy kért, hogy a mai estét felejtsem el, gondoljam, hogy ez még azé a múlté, melyet én nem ismerek. Ez az este az Ön utolsó titka! Higyjem el, hogy estéje ártatlan volt, de ne akarjam tudni, hogy hol és kivel töltötte. Ekkor, Évi, valami borzasztó fájdalmat éreztem. A maga köny- nyü erkölcsi felfogása ezen tettéről, az önbirálat teljes hiánya, hogy nem tudta megérteni, hogy mit szólnak holnap ők, kik engem eddig is megmosolyogtak és ma látták magát egy másikkal, holnap este meg én játszom az öltöző előtti a színházi férj komikus szerepét! — Erre már nem vállalkoztam. — Követeltem, hogy számoljon be estéjéről, ha ártatlan — megvédem majd mindenki ellen, — hanem — a következményeket úgy is tudná! — Ön a felvilágosítást dacosan megtagadta és reggel, mikor én utoljára léptem át a Tisza parti kis lakásunk küszöbét, Ön cs/k sirt — de dacos maradt akkor is. —- Elváltunk ! Ön ma egy másik város színháza közönségének — mint hallom és olvasom — ünnepelt kedvence ! -— Nagyon el van foglalva. Távozása óta mindössze két levelet irt. Egyet, mikor beteg volt és a mait melyet most megkellene válaszolnom. Hát én Évike nein döntök. Röviden csak annyit, óit, ahol elhagytuk, folytaim nem tudom és nem akarom ! De Öntél függ, hogy netn-e kezdhetnénk majd egyszer elölről, egészen másképpen. Nemcsak ifjú ábrándos szerelemmel, hanem józan gondolkodással is. Nem, — tetszésem szerinti formák között — egy uj találkozásunkra csak egy forma van, az, amely az Éviké dicséretes életcélja lelki: „a tisztességes asz- szonyU Éviké! Ön ma mindössze tizenkilenc éves. ne siessen - - várjon ! Jöhet nálaninál különb, sokkal különb. Maga előtt az egész élet — az oly nagyon vágyott sikerek tömege! Ha akar és tud, haladjon az élet fehér utjain — ez esetben még találkozhatunk ! Szívélyesen üdvözli Balogh László. A Városi Mozgóban január hó B-án Utolsó látomás Bűnügyi dráma 4 felv.
