Ungvári Közlöny, 1891. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1891-07-09 / 28. szám
Ungvár, 1891. julius 9. 28. szám. Tizenharmadik évfolyam. s Megjelenik csütörtökön. \ Előfizetési ára: :> Egó?z évre 4 frt. ' Félévre 2 „ 5 Negyedévre 1 „ ^ Egyes szám 10 kr. Az előflzetísi s birdetménFi i díjak a kiadónoz küldendők. UNGVABI KÖZ!/ÍNY. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. : Szerkesztő és kiadóhiratal: \ 5 Nagy-ntcza, 36. sz. ^ s A lap szellemi részét \ f illető küldemények a | i, szerkesztőhöz, inte ^ zendők. ^ s' Nyílttéri ifiért 5 kr. \ $ fizetendő minden sző után. ) V. J Felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos: JOVANOVITS JÁNOS. Előfizetési felhívás UN« VÁRI KÖZLŐN Y f. évfolyamának harmadik negyedére. A harmadik évnegyed beálltával tisztelettel figyelmeztetjük pártolóinkat az előfizetés megújítására, esetleg a hátralékok mielőbbi beküldésére. egy évaegye&se l £st* Minthogy a lapkezelésben változás állott be, ennélfogva az előfizetési díjakat és a múlt negyed hátralékait is id. Fésűs József könyvnyomdájába kérjük beküldeni. A lapkexelöség. A magyar korona. Budapest, julius 1. Össze kell szedni a magyar embernek mindtől erejét, hogy el ne veszítse türelmét, mikor egv-egy bukaresti oláh vagy egy-egy magyarellenes németországi lapnak czikkét olvassa a magyarországi oláhok helyzetéről. Az arczállan hazudozásoknak az a eonglo- íneratuma, az ámításnak az a legmagasabb fifi- k.ája, a mi ezekben, a fajgyűlölet tajtékzó dühével feleresztve nyilvánul, valóban ritkítja párját. A nemzetiségi agitátorok piszkos kalamárisába kellene mártani a toliunkat, ha méltó választ akarnánk adni ezekre a förmedvényekre, s minden egyes sorukért rágalmazási pert kellene indítanunk a magyar nemzet nevében a józan ész itélőszéke előtt, ha ugyan ellenfeleink az ilyen fórum elől meg nem futnának. Komoly aggodalommal látjuk, hogy köny- nyelmű és bűnös kezek mint gyújtogatják körülöttünk a fajgyűlölet füzét; de nem magunkért, hanem a hazai nemzetiségekért aggódunk. Mert ha most Magyarországon, minden nemzetiségnek, oláhnak, tótnak, németnek ugyanaz a szabadsága van, a mi a magyarnak, sőt az 1868-iki törvényhozásnak adakozó kedvű nagylelkűségéből a nemzetiségi törvényben még extra kedvezményei is vannak, s ha most a magyarnemzet oláhban, tótban és németberl a saját fiát látja, s a magyarok az idegen ajkú nemzetiségeket testvérekül tekintik; és a nemzetiségeknek ilyen helyzetében maguk a nemzetiségek köréből indul ki a fajgyűlölet szítása,— A chic. — Eredeti tárczaezikk. — A chic a legutóbbi idők terméke, épen mint a vilanyvilágitús. A fvanczia nyelv és esprit nem elégedett meg többé az elegancziával és igy teremté magának a ,chic“-et, valamint, bogy az amerikai aknak halvány volt már a gáz fénye, fölfedezték tehát a villany világi fást. Hogy mi az a chic ? fogják talán kérdeni önök tőlem. Bocsánatot kérek, hanem inkább irok a ebiéről két íves tárczaczikket, sem mint, hogy akár magyarul, akár angolul, tótul vagy bármi más nyelven meg tudnám mondani, hogy mi az. A chic franczia szó, és nyelvünk talajába átültetve elvesztené fényét, tideségét. Tehát ne is próbálja azt lefordítani nyelvünkre egy magyar chauvinists se, mert ép úgy megjárja vele, mint egyik igen ismert szini kritikusunk, a ki a bonvivant szót, „életkedvü“- re fordította le. így voltunk a piquans-sal, a bagatel-lel és igy vagyunk legújabban a chie-kel is. A színházban, talonokban, szellemes tárcsákban, utón útfélen mindenütt kísértett a „chic“. Az emberek eleinte nem tudták annak értelmét, de azért terjedt, ragadt az emberekre, mint a franczia divat minden bohósága. Most azonban a társaságok és salor.okba járó ember már fel nem tudja fogni, hogy ugyan mit csinálna ő, ha az ördögi kis „chic* szócska nem volna, akkor ki kezeskedhetik, hogy — nem a magyar állam hivatalos köreiben — hanem magában a magyar társadalomban, sőt még talán a törvényhozó testületben is nem támad-e egy erős reactió, melynek kellemetlen, sőt veszedelmes hatását éppen a nemzetiségek éreznék meg. Fontolják meg csak Romániában, hogy ha a magyar nemzet a „nemzeti cultura“ terjesztésében ugyanazokat a módokat követné, a miket most Bomániában propagálnak, — pedig talán épp oly joga volna hozzájuk, — nem Románia bánná-e meg? Mert mit csinálnak Romániában? Gyűléseket tartanak, tiltakozó és tüntető határozatokat hoznak, nemzeti ligát alkotnak s pénzgyüjtése- ket rendeznek oly czélra, hogy Románia hatarán túl agitátiót. kezdjenek, beavatkozzanak egy idegen állam belügyeibe s ennek az államnak oláh ajkú lakosságát felizgassák ez ellen az állam ellen. És ezt teszik a „nemzeti cultura“ ezégére alatt. Es előállnak a Majorescuk és beszélnek a magyarok ellen és mindenféle újságírók írnak a magyar nemzet ellen. S mit csinálnak Magyarországon a nemzeti culluráért ? Csinálnak jámbor közművelődési egyesületeket, melyeknek hatáskörét szigoruan Magyarország területére szabják s azután elő- állanak a dunántulról Széli Kálmán meg Bek- sics, Erdélyből Horváth Gyula meg Bartlia, a felvidékről pedig SzáTavszky meg Rudnay Béla s unisono tiltakoznak Magyarország területén belül is az erőszakos magyarosítás ellen. Kímélettel, gyöngédséggel s csaknem alázattal szól a magyar nemzet a nemzetiségekhez s a cultura áldásait bőven ontja nyakukba, gyermek-menedékházakat, óvodákat, népiskolákat állít, tanulóknak s tanítóknak jutalmakat osztogat., csak hogy tegyék meg azt, a mi kötelességük s kegyesen sajátítsák el annak az államnak a nyelvét, melynek kenyerét eszik s mely békés életükről gondoskodik. Ha már most a magyar társadalomban ragadós lesz Románia társadalmának példája s a nemzeti cultura agitátiójának határát és eszközeit is ahhoz hasonlóan szabja meg, és a radikális magyar chauvinisták túlszárnyalják a mérsékelt és tapintatos culturpolitikusokat; vájjon nem fogja kárát vallani ennek Románia éppen ugv, mint a magyarországi románság? Hogy a tájékozatlan külföldet a professionals agitátorok félre vezessék s legalább látszólag kimutassák, hogy „az oláhok Magyar- országon el vannak nyomva“, úgy tüntetik fel az oláh nemzetiséget, mintha Magyarországon a magyar nemzettel egyrangu közjogi tényező volna, s egy berlini magyarfaló lap, a „Tägliche Rundschau“ azt írja többek közt, hogy „az oláhok tulajdonképpen ugyanazokat a dolgokat követelik — s egyebet semmit — a miket a németek, a csehek, a lengyelek, a horvátok és a magyarok a habsburg koronától már rég megkaptak: saját iskolákat, oláhul tárgyaló törvényszékeket. és autonom tartományi kormányzást. Tehát a kedves agitátor urak nem akarnak „semmi egyebet“, csak közjogi forradalmat Magyarországon s ennek a kedvéért elfelejtik, hogy a magyarok helyzete Magyarországon nem egyező a csehek helyzetével Ausztriában, hogy az oláhok közjogi helyzete nem azonos a magyarok helyzetével, hogy a magyar nemzet nem kapta a „habsburg-koronától“ semmiféle nemzeti jogát, mert a habsburg-ház kapta a magyar koronáját a magyar nemzettől és az a korona, mely a magyar király fejét ékesíti, tiszta magyar korona, s nincs abban sem cseh gyémánt, sem oláh kavics. Porzsolt Kálmán. A megyei tanítók közgyűlése. Az „Ungvármegyei ált. néptanitó-egyesiilet“ f. hó 2-án tartotta meg évi rendes közgyűlését, melyen circa 100 egyesületi tag vett részt. A tagokon kívül T a b ó d y Jenő vármegyei főjegyző, tiszteletbeli tag és Tihanyi tanfelügyelő voltak még jelen. A gyűlés lefolyásáról a következő tudósítást adjuk: R é p a y András elnök megnyitó beszéde után Kardos (Krompaszky Ignácz) pénztárnoki s könyv- tárnoki jelentései következtek, melyeket a gyűlés helyesléssel vett tudomásul. Ugyancsak Kardos számolt be a tavaly tartott egyetemes tanitó-gyUlésre küldött tagok munkálkodásáról. Majd az ált. tisztujitás következett. Egyszerre megélénkült a tekintélyes szánni gyülekezet. Masztelyák Pál indítványára a testület Drohobeczkyt kiáltotta ki elnöknek; de miután az alapszabályok titkos szavazást rendelnek s egy páran szavazást kértek, a választási elnökségre felkért Tihanyi tanfelügyelő a szavazást tehát elrendelte. Az actus a tagok nagy érdeklődése m ellett folyt le, eredménye a következő: Beadatott 83 szavazó-lap. Néhány szavazat megoszlott; a többi, a nagy többség az alábbi mely kifejez mindent; igenis mindent, a mi elmés,! szellemes, könnyed és mégis szeretetreméltó. Az elegáns szó ép olyan kopott, elhasznált már, mint akár a tavalyi kalapdivat, és különben is az nagyobbára csak a külsőre vonatkozik, — hiányzik belőle az elmés, a mi könnyed, a szeretetreméltó, Elegáns lehet a börziáner, sőt a vasárnapi lovas is; az elegantiát meg veheted pénzért, legfeljebb még egy kis tanulás, majmolás és nyegleség keil a „k i- j fogásta lan* öltözékhez -és kész az elegantia. Hanem a „chic* non fit, séd nascitur. A ebieket sem meg, se eltanulni nem lehet, az az embereknek az egyénisége. A cbjc nem teremt külső divatokat, mint az elegantia, nem tűr meg feszes bábokat, kizárja az affectált urhatnámságot, a blasirt hányavetiséget és őtahiban midazon „distinguált alakokat“, a melyeket olyan dúsan terem meg egy nagyváros. A chik-nek a következő négy feltétele van : a csili, elmésség, könnyedség és mindenek felett a természetesség. Tartózkodom attól, hogy a chic eme négy alkatrészét egyenként fejtegessem, de annyit mondhatok, hogy mindenki, aki azt majmolni akarja, a csínt keresettséggel, az elmésséget élczczel, e könnyedséget hányivetiséggel és a természetességet mesterkéltséggel fogja felcserélni. A „chic* maga a kellem ; olyan mint a szépség ; adomány. De azért, hogy kissé círastice szóljunk — I a mi magában véve is eleg arra, hogy a magunk részéről minden chic-et eljátszunk — valamint a költő, a ki nem lesz de születik, nem lesz igazi költő, ha azzá nem képződik, nem neveltetik, hanem megmarad mindvégig a „természetes* állapotában , — úgy csiszolni, faragni kell az embert (mint a gyémántot, a mely piszkos ásványokkal vau környékezve), hogy a modor ebieké fejlődjék. Hanem az az egyén, a ki csak korlátolt szellemi tehetséggel bir, a kinél hiányzik a helyes irányú nevelés, a ki tulkomoly, nehézkes, nyárspolgári avagy nagyúri módon pblegmatikus, az chic-re nem tehet szert soha, ha mindjárt annak elnyerését tűzte volna is ki életfeladatául. Az a férfi vagy hölgy is lehet azonban chic-es-, a ki nem szép, mert a chic nem privilégiuma a külső szépségnek. A chic könnyed és ügyes mozgást kíván és tetszetős, ha nem is szép megjelenést, otthoniasságot, egy kissé merész fellépést, a mely azonban sohasem fajulhat arrogantiává. Ezért az émelygős és tulsensitiv, úgynevezett ideális kedélyek ép oly kevéssé képviselik a chic-et, mint a salonoknak hőkölő, udvarias és lióditani vágyó gavalléralakjai. Az öltözködésben chic az, ha valaki a legújabb divat szerint van ugyan öltözve, de az öltözet nem viseli magán azt a feszességet, amely a toiletnek azt a jelleget adja, hogy az illető kiváló gonddal állitá azt össze, a ruhán soha se lássák meg a szabó vasalója. Tehát a kifogástalanul megkötött nyakkendő csokra, vagy ha valakire azt mondják, hogy mindig.úgy jelenik meg, mintha skatulyából vették volna ki, az lehet elegantia, de sohasem lehet chic.
