Ung, 1917. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)
1917-01-06 / 1. szám
CH U^yí. évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. n Negyedévre . . 2 K. Félévre ..........4 K. ]• Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. ling vármegye Hivatalos Lapjával cgyfilt: Egész évre . . 14 K. |j Félévre ..........7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. Nyllttór soronként 80 fillér. ■ ~ üiigvár, 1917. január ! 1. szám. HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyiltfér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ------ den csütörtökön. ===== TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYBI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kaziijczy-utca 1-ső szám. hova a saerkesxtőséget érdeklő levelek küldendők Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. ■ KI ADÓHIVATALI TBLBFONSZÄM U. ===== Már fennt is észrevették! A gyermeknevelés fő őre: a kultuszminiszter a napokban rendeletet bocsátott ki a kir. tanfelügyelőkhöz, mellyel lelkűkre köti, hogy a gyermekekre nagyon vigyáztassanak a tanítókkal, mert a gyermekek — különösen a hadbavonultak gyermekei — erősen a züllés útjára léptek. Amit mi immár harmadik éve sajnosán észlelünk, azt végre észrevették fent is, a gyermek- nevelés legfelső fórumán. Ha a gyermekek züllése nem volna olyan igazán szomorú dolog, — szinte örvendenünk kellene e rendelet megjelenésének, — igy azonban aggódással vagyunk eltelve: lesz-e, lehet-e e rendeletnek kellő foganatja ? Szó sincs róla, nem arra gondolunk, hogy a tanítók nem fognak megfelelni obbeli kötelességüknek is, — mert mi a magyar tanítói kart úgy ismerjük, hogy minden kötelességének, minden reá bízott teendőjének a rendelkezésére bocsátott eszközökkel meg is tud és akar is felelni, — de aggódunk amiatt, hogy a jelenleg rendelkezésére éllé eszközökkel képes lesz e a jövő nemzedéket, a mai gyermekeket a tisztes életnek, az erkölcsös életnek, a munkás életnek felnevelni és megtartani. Tudott dolog, hogy az iskolából is kiküszöbölték a fegyelmezésre szolgáló erősebb eszközöket. Ma csuk szép szóval, példabeszédekkel lehet és szabad hatni a gyermekekre, holott közismert tény, hogy a züllés utján levők — még a züllés utján levő gyermekek is — erre adnak legkevesebbet. A háborút megelőzött humanitás kivette a tanító kezéből a pálcát, melynek pedig csak látása is sokakat vissza tudott tartani a rossztól. Avagy elképzelhető-e, hogy az a száz meg száz iskolaköteles gyermek, aki ma még késő este is végig csatangol a városon, hol káromkodva, hol zajt ütve, hol a máséhoz nyúlva, — hogy ez a gyermektömeg fegyelmezhető lesz tanitói szóval, bármily szépen hangozzék is az. Ugye-bár nem! És faluhelyen sincs különbül. Ott is csak falra hányt borsó a legszebb tanitói szó, mert hiányzik a fegyelemre szoktatáshoz sokszor elkerülhetetlen fenyitö-eszköz. És valljuk ineg az igazat, a tanítók, — még erősebb fegyelmi eszközök használhatásának esetén sem képesek a szülői házból időhöz nem kötötten szabadon ki- és bejárható és már a züllés utján levő gyermeket annyira megnemesiteni, hogy magaviseleté kifogás alá ne essék. Hogy ez elérhető legyen, szükséges a helyi rendészetnek közreműködése is. A helyi rendészetnek kellene városokban épp úgy, mint a legeldugottabb falun éberen arra ügyelni, hogy az iskolaköteles korban levő gyermekek ne csatangoljanak se egyedül, se tömegesen és különösen ne az esti órákban, amikor a nagyok züllöttsége kétszeres erővel hat károsan a gyermeklólekre. Igen ám, de a helyi rendészettel is úgy vagyunk, hogy nem léphet fel erősebb rendszabályokkal az ily csavargó gyermekhad ellen; — mert hogy a gyermekek züllésének megakadályozásához nem elég a tanitói szó, ezt még a belügyminisztériumban nem vették észre, ez irányban tehát rendeletet a rendészet vezetőihez nem bocsátottak ki, enólkül pedig mi dumálhatunk ide lenn amennyit csak tudunk, a gyermekek züllését nem fogjuk megakadályozhatni. Rendkívüli idők rendkívüli eszközök igényvételére kényszeritettók már eddig is több irányban a felsőbb hatóságokat. Miért ne lehetne a gyermekek züllésének megakadályozására is rendkívüli eszközöket alkalmazni? Kérdés, melyre feleletet csak akkor fogunk nyerni, ha az iskolaköteles korban levő gyermekek nagy részének rossz útra tévedését nemcsak a kultusz-, de a belügyminiszter is észre fogja venni. Koronázási emlékoszlop Uzsokon. Uzsok, 1917. jan. 2. Szép katonai ünnepségben volt része az uzsoki közönségnek dec. hó 30-án. A katona-sírok rendezésére kirendelt katonák Grisháber István alezredes rendelkezése folytán és Szóidéi József hadnagy, parancsnok vezetésével az uzsoki ftirdökertben a Bercsényi-szálló előtti parkban, az állami útról is pompásan látható helyen két nap alatt felépítettek egy két négyzet méter alapzaton három méter magas, kő- és cementből szépen kidolgozott emlékoszlopot, melynek tetejében művészileg készült magyar korona diszlik nemzeti szinü lobogó alatt. Az emlékoszlop közepében nemzeti szinü szalaggal szegélyezett, zöld fenyőgalyból készült koszorúval övezett kőtáblában vésett aranyozott betűkkel a következő felirat van: Felséges IV. Karolj Apostoli magyar király 1916. évi december hó 30-an történt megkoronáz- tatása emlékére. Jobboldalon: Császári és királyi katonai sírokat rendező felügyelőség, Grisháber István alezredes. Baloldalon: Siebtel József hadnagy, parancsnok. Az emlékoszlop alján: Merberger Albert műépítész és Freind Konrád neve szerepel. Az emlékoszlop körül tizenhat három négy méter magas fónyüfácska van ültetve; a felírással ellátott emléktábla két szélén két óriási srapner- hüvelyben szintén egy-egy fenyőfácska díszeleg. Amint az emlékoszlop dec. 29-én elkészült, nemzeti szinü szalagokkal szegélyezett vászonlepellel betakarva várta a dec. 30-án végbemenendő leleplező ünnepséget, a mely következőleg folyt le: Féltizenegy órakor az itteni kirendeltség katonái zöldfenyő-gallyal díszített föveggel Széniéi József parancsnokló hadnagy vezényletével az emlékoszlop előtt sorakozva elénekelték a Himnuszt. A lelkes ének után Szeidel József hadnagy az emlékoszlop talapzatán állva, szép, lendületes beszédében vázolta a nap jelentőségét. Midőn a szónoki hévvel előadott beszédét: „Éljen a magyar király és királyné“ ! lelkes felkiáltással bevégezte, a katonák sortüzelése, a király és királyné éltetése közben az emlékoszlop leple lehullott. A katonaság és a jelenlévő közönség Freind Konrád tizedes, karmester ügyes vezetésével rázendített a Szózatra és a Wacht am Rein magyar szövegére. Evvel a megható és lelkes ünnepség véget ért. Az ünnepség rendezése körül nagy érdeme van Szeidel József hadnagy parancsnoknak, Merberger Albert műépítész, kirendeltségi számvevőnek és Freind Konrád tizedesnek. f. G. Riport a rekvirálásról. ügy, valahogy magába mólyedt pillanatra mindenki, mikor ezt a szót meghallotta: rekvi- rálás. Számadást csinált magával, hogy mi nyomja lelkét. Mert ma, aki jobban beleereszti bicskáját a mindennapi kenyerébe, mint ahogy a magas kényszer előírja, az mind a más kárára eszik . . . Tegyük fel, jól lakom haluskával a maximális adagon feiül, és azt beszámítom az adagolás terhére, merényletet követtem el a vármegye lakósai ellen . . . Megfosztottam például egy szegény favágó családot a mindennapijától .. . Ugy-e felelősségteljes, ugy-e, hogy borzalmas ? Gondolkodni felette nem kellemes, de hasznos. Mert micsoda gyönyörű szociális eszme ölt testet az egyenlő elosztás eme kényszerű gondolatában ! A jövő zenéje, amit mi a mi önzésen táplált múltúnkkal meg nem értünk: Egyiknek legyen, másiknak nem. Akiknek van, azok közül nagyon keveset izgat ez a gondolat, akiknek nincs, azok szomorú szemmel, magukba roskad- tan panaszkodnak. De ez a panasz mintha óriási megbocsátást nyújtana azok felé, akiknek van : nem, vagy alig, hogy szemrehányó. Az emberek átformálódtak! ♦ Dec. huszonnyolcadikán kezdődött a rekvi- rálás Húsz kerületre oszlott a város, ahol huszonkét ember (többnyire tisztviselők) járta sorra a békés, csaknem mindig csukott hajlékokat. Betoppantak nedves pincelakásokba és ropogó par- kettes, kényelemmel berendezett világos termekbe. A tapasztalatok percről-percre bővültek. A húsz fegyveres katona ámulva látta ezt a városi tarka zsuffoltságot, azt a különbséget, ami egyes házak és lakói között szembeötlött. Az egyik tót baka meg is jegyezte egyszer: — Áz urák szeginyek... nem találni semise... őrömmel állapíthatjuk meg azonban, hogy nagyon ügyes gazdasszonyt dicsértek a feltárt kamrák kincsei. Szinte elfelejtették az emberrel, hogy háború van. Az összespórolt készletek bizonyos féltő gondoskodásról, a jövőbe vetett bizalmatlanságról és nagyfokú gyomorszeretetről tanúskodtak. Felesleg a háztartásokban csak ott mutatkozott, ahol valami közbejött ok a fogyasztást korlátozta. — Hány kilóból sütöttek eddig kenyeret? — Hát tudjuk mi ? Hát mértük mi ? Sütöttünk, amennyi kellett. .. Száz esetből kilencvenkilencben ez volt a felelet. Ezek tehát a háborút nem érezték eddig, de annál jobban fogják érezni ezután, ha a városi élelmezési hivatal a tavasz felé kenyérjegyért hozzá íorduló ilyen készletesektől a kiszolgálást erélyesen megtagadja. Miért nem spóroltak eddig? Az egész művelet érdekessége azonban csak megható, csak szomorú képet nyújthatna. Humor semmi, furfang annál több. Akadtak aztán élelmes emberek is: — Tudja mit? Ne vigye' el ezt a csepp búzát, (súgva) inkább adnék pár koronácskát, ’sz nem tudná meg senki. Mosolyogtunk rajta. Nem is lehetett érte haragudni, hiszen ma a pénz olyan varázsos, olyan szép és olyan hasznos. — De pár koronácska ? Mit adnak ma érte ? Ezt a baka mondta, mikor gázoltunk keresztül-kasul a bizonytalanszinti habarék sáron. íme a morál! * A rekvirálók utasítása a lehető legszigorúbb volt. Kutatni minden uton-módon. Kihallgatni és meghallgatni mindenkit. Szimatolni és kérdezősködni. — De kérem, micsoda bizalmatlanság ez ? így fakadt ki egy disztingvált urihölgy. Védekeztünk, magyaráztunk, mig végre kisült, hogy igenis: — Tehát egy taggal kevesebbet vagyok kénytelen megállapítani a bemondottnál. — Hát ha már igy van! — nyugodtak bele mindenütt. A legtöbb visszaélést általában a családtagok bemondásánál tapasztaltuk. Voltak azonban itt is hófehér lelkek. Pl.: — Szemmórték szerint a nagyságos asszonyók készletében nem találok felesleget. — Bocsánat — felel a háziasszony — tiz kilóval több van. — Honnan tetszik oly pontosan tudni ? Le móltóztatott talán méretni ? — Óh nem, csak úgy szemmórtókre látom. — Hát elrekviráljam ? — Ha több van, persze! — De itt nincs több! — De ha ón mondom, hogy több, nem tudom biztosan, de tiz kilóval bizonyára több . . . — Kérem! Ha úgy gondolja nagys. asszonyom, akkor elrekvirálom 1 — Csak tessék, ha muszáj . .. — Hogyne, muszáj . . . Mikor aztán az utalványt kiállítva odaadtuk, szepegve sóhajtozott fel: — Talán még se kellett volna elvenni.. . Na de nem baj ... ... És mi egy tapasztalattal gazdagodva tovább mentünk. Rácz Pál. Lapunk mai uáma 4 oldal.
