Ung, 1916. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)

1916-02-13 / 7. szám

2 (7. szám.)

U N G

1916. február 13.

Tükrödben szeme megtört sugara Égjen hajnalban házuk ablakán.

Az álomgondból riadó anya Fia nézését megérzi talán.

Végbúcsúra Nap, Nap, gyúlj ki, terülj Tört ágyún, véres sapkán, borjukon,

Döglóra, szétlőtt fedezékre dűlj,

Rezgessen hullt fal, gránát ért torony.

Fénnyel hintsd be a lövészárkokat,

Simogasd meg a fáradt katonát,

Most tékozold, Nap, drága sugarad,

Minden fejre csillogtasd koronád.

Nem volt még ennyi vértanú soha,

Ennyi szent nem járt még ennyi sir felett. . .

Siess hát, Nap, örökfényü csoda,

Melegítsd fel a csatatereket.

Sötét a föld ... Éj van, fagyos, nehéz.

Romlás, halál, vész, könny egymásba kap.

Törj át az éjen. .. Nap, Nap . . . Siess, ne késs.

Nem kellettél még soha hamarabb.

Azután jött Gorlice, a szabadulás . .. Északi Magyarország és vele Ungvár fellélekzett.

Amikor újra visszatértem, Berezna felől már nem hangzott az ágyuszó, május volt, tavasz, mint amikor Ungvárt hajdanában látni szoktam.

Legelőször is tavasszal voltam Ungváron. 1877. április 12 én. Arra a Tavaszra nem emlékszem, se a piactérre, ahol születtem, hiszen apám halálával, két esztendős koromban már Budapestre kerültem. De anyáin, testvéreim Ungvár szerete- tetét hozták el magukkal, Gyula bátyám az ungvári gimnázium dicséretét, dicsőségét; neveket hallottam otthon, emberekről beszéltek, akiket nevük szerint nem ismertem, de mégis ismerőseim voltak. Furcsa összevisszaságban gróf Török, Nebenzahl, Bánóczy, Österreicher, Yilcsek, Med- vigy, Reiszmann, — minden évben büszkén olvastam, hogy az országos gyorsiróversenyen az ungvári diákok nyerték el az első dijakat, ha Ungvár nem is tudott róla, ón melegen és szeretettel tartottam a rokonságot S mikor sor alá kerültem, elhatároztam, hogy szülővárosomban, Ungvárt soroztatom magam.

Tizenkilenc éve nem voltam itt, de az otthoni emlékek, beszélgetések révén voltak Ungvárról emlékeim.

Délután érkeztem meg Akkor is tavasz volt. Valami emésztő, kábult láz vett rajtam erőt. Látni, látni akartam mindent, amiről otthon beszéltek. A füzest, a vadaskertet, a nagyutcát, a gimnáziumot, az Ungot, a kis Ungot, a temetőt, ahol az apám fekszik, végigrohantam az utcákon, elolvastam a cim táblákat, kerestem az ismerősöket és egyszerre kiértem az Ungpartra.

És ott az ideges, exaltált lelkiállapot egyszerre kitört belőlem. Magánosán állva a parton a fák alatt, zokogni kezdtem, csukló, beteg zokogással, mint a gyerek.

A lira, az érzés túltengett bennem. És Írtam egy kis verset, amely soha még nyomtatásban nem jelent meg s amelyet csak ez a lelkiállapotom tesz érthetővé.

Ungvár.

Ez hát a város, hol születtem,

Honnan, mint gyermek messze mentem ?

Az ismeretlen, szürke házak,

Ki tudja, hogy már mikor láttak ?

Én egyikükre sem emlékszem S hány emlékem rezg bennük nékem.

Emlékek, amik nincsenek meg És mégis örökké lebegnek.

Itt járt anyám mosolygó szépen Az ifjúság szent idejében.

Még nem is voltam a világon,

És mostan mégis menni látom.

Menni az utcán ... Homlokára Rásimul éj hajkoronája.

Itt élt apám. Álomkép nékem ...

Meghalt, mikor még alig éltem.

Az ungvári kis temetőbe Alussza álmát mindörökre.. .

S mikor por száll felém a szélben,

Egy el nem csókolt csókját érzem.

S anyám haja ... a múló évek,

Mily hófehérre festették meg.

Minden érzés szivembe árad S úgy megsiratom az utcákat.

Az utcákat, miket nem láttam,

Egy sirt, melyet meg nem találtam.

Egy szempárt, melybe sohse néztem,

Éveket, melyeket nem éltem.

Szemérmesen tartogattam, rejtegettem ezt a verset sokáig, de most, hogy Ungvárnak olvasok fel, átadom neki, ami belőlem az övé.

Azután múltak, újra múltak az évek s Ung- várra fegyvergyakorlatok szólítottak. Először 1907-ben. Akkor ismerkedtem meg igazán Ung- várral, az Ung-parttal, a Vadaskerttel és a várral, amelynek kertjében órák hosszat sétáltam... Én is dorbózoltam a Milleniumban, ón is ültem Özvegyi cukrászdájában, sőt még egy kicsit szerelmes is

voltam Ungvárott, s 1907. nyarán két verset is Írtam Ungvárról Az egyik égy Avrumele nevű kis zsidóimról szól. A kis Ungparton sétáltam egy nap, mikor játszó, kis zsidó fiú szaladt az utón. Kedves, vidám, életörömmel teli jószág. S a kaputól utána szólt komor, bánatos hang:

— Avrumele!

Az apja, vagy a nagyapja. Az ellentét megfogott. Soha nem gondoltam arra, hogy ezeknek a bánatos, fekete, üzletes, imádságos embereknek vidám gyerekkoruk is volt. Ezt versben is megírtam :

Avrumele.

A tájkép Ungvár. Szegényes, régi házak A csatornánál, hol a kis Ung siet És dudvás kertek mohlepett falának Hömpölygeti az áramló vizet.

Népe szegény ... A bibliának népe . • .

Bús nézésű, szomorú emberek.

Arcuk sápadt és mindenik szemébe’

Évszázadok türelme kesereg.

Ott látod őket kora hajnal órán Fejük fordítva napkelet-leié,

Elelmélkedve a tanító Tórán Lépnek az Ur fénylő színe elé.

Szemük lehunyva imádkoznak hosszan Tincsük morzsolva, mig száll az idő S mellük verdesve zúgják hosszú sorban:

Az Ur egyetlen, örök és dicső 1 . . .

... Ide vetődtem egyszer tavasz reggel,

Balzsamos volt, üde a levegő ;

A távol halmok zöld lombdiszletekkel Napfényt ragyogva csillogtak elő.

Gólyák szálltak a légben széles szárnyon Méltósággal röpülve, csendesen,

S mig elmerültek távol szemhatáron,

Rég érzett béke vonult át szivemen.

Egyszerre csak egy hang zavarja csendem;

— Avrumele 1 Rögtön haza gyere !

S vidám kacajjal majd felfordit engem A lepkét üldöző Avrumele.

Pöttön kis jószág ... A nézése tiszta,

Halántékán haja már tincsbe fut,

Kacagva néz öreg apjára vissza,

Ki utána jönni sehogyse tud.

Szivébe dermed egy szomorú érzés :

— Hogyan, e bús, meghajlott emberek,

Akiknek élte egy örökös vérzés,

Ők is voltak valaha gyermekek ?

Ők, akik csak az Írásnak élnek,

Akik siratják évezrek baját,

Kik egyedül csak az Urban remélnek,

Lepkét kergettek a réteken át?

Kiknek kincse a Sión omladéka,

Kiket nem rémit se vessző, se gúny,

Gyermekek voltak ? . . . Játszottak is néha ?

Nem mindig jártak ilyen szomorún ?

Avrumele! Te vidám, csöppnyi gyermek,

Látom, hogy szállnak az évek feléd,

Hogy napjaid majd lassacskán letelnek És elfelejted boldogabb felét ...

Hogy hiv az irás . . . Mégy ki a világba,

Hogy ráncos lesz, koravén homlokod,

Hogy bélyeget süt üldözés, gúny rája S te húzod majd az örök robotot.

Hogy könyv nélkül tudod a bölcsességet,

És magyarázod majd a verseket És nem bánod, ha az új kor megéget,

De öröködtől válnod nem lehet.

Hogy néped minden fájdalma, keserve A te lelkedbe szüremlik bele.

.. . Kergesd a lepkét, kergesd csak nevetve,

Te könnyű lábú, kis Avrumele!

De egy vasárnap délben, éppen, mikor a korzón sétáltam, riadót fújtak. Vasúti sztrájk. Teljes felszerelés. A batallionom elindult elfoglalni Csap állomást. Délután négy óra tájt érkeztünk oda. Őrnagyunk kivont karddal az állomásfőnököt maga elé hivatta s keményen igy szólt:

— Felsőbb parancsra követelem, hogy tiz perc múlva Csap állomásról induljon az első vonat Ungvárra. A hadijog alapján állok és ha parancsomnak nem tesz eleget, a fegyverek veszik át a szót.

A vasutasok sápadtak voltak, sok munka, szervezkedés, remény omlott össze, úgy éreztem, mintha a lokomotív is sima, mikor tiz perc múlva az első gép megindult.

Elfoglaltuk Csapot.

Csaknem húsz napot töltöttem ott s azután elbúcsúztam Ungvártól, úgy gondoltam, hosszú időre. De jött a háború réme s gyakori vendég lettem itt.

Egyszer júliusban hajnaltájt érkeztem, a vasútról gyalog kellett bejönnöm, a hotelben nem volt szoba. Busan álltam az utcasarkon. Az égen még holdvilág, az utca közepén vörös-fehór-zöld karszalagos polgárőr. Vállára féloldali felcsapott köpeny, római arcéi, harmadnapos szakáll... Mit csinálhat Hamlet Ungváron... Hozzálépek.

— Nem szerelmes színész maga? —kérdem tisztelettel,

— De igen... Színművész vagyok uram ... Morvái bácsi. És Morvái bácsi szálláshoz juttatott.

Még egyszer jártam Ungvárt, amikor az elpusztult kárpáti falvakat utaztam be. A háború már idegen perifériákon pusztított, Ungvár csendes, reménykedő, amilyen ma is. Telve a vágy- gyal, amire kultúrája és kultúrában gazdag múltja ki is jelölte, hogy az elkövetkező béke idején uj vállalkozásokkal, közgazdasági és művelődési intézményekkel szolgálja a magyarságot.

És ne vegyék tolakodásnak, ha minden munkálkodásom és iparkodásom közepette, bár távol élek innen, mégis mindig az a tudat is lelkesít és ösztönöz, hogy ón is ungvári vagyok.

Kárpáti sírok.

m.

Még egy stáció, akkor meglátogattuk azon hős vitézeink sirjait, akiknek nevét följegyeztók a keresztfára.

Uzsok temetőjében nyugosznak: Kósa Pál (30. h. gy. e.). Ur János (11. népf. gy. e.), a temető északi oldalán egy nagy közös sírban kb. 30—40 katona van eltemetve. Ugyancsak ebben a temetőben pihen Laurentij Zamjij orosz tiszt (65. tüzér brigád.) — A községben az országúitól délre van eltemetve: Ladislau Kulurko (30. gy. e.) — A fürdő kertjében: dr. Szabó Árpád (h. tart. hadnagy), Nagy P. János, Simó János. — Az első szerpentintől északra: Hirgu Sándor. A Cseresznye patak jobb partján: Nocha József. — Az állomástól északra: Korhammer György, Stol Miklós (foga- rasi illetőségű), Vujicsics Miklós (6. h. gy. e.), Fodor István (30. h. gy. e.), Takács Ferenc (10. h. gy. e.), Hebrad Béla (6. h. gy. e.) — Uzsoki völgyhidtól északra: Greczitó Mihály (12. gy. e.)

— A 40. sz. őrháztól északra: Molnár Gyula hadnagy (22. h. gy. e.) — A megfigyelőtől délre Bur- lanecz (?) György (a 8. népf. század kürtöse). — A 39. sz. alagút nyugati bejáratától délre 50 lépésnyire Erdős István (10. h. gy. e.) — A 38 sz. vasúti örháztól nyugatra Farkas Ferenc honvéd.

— A csorbadombi alagút táján: Szivák Gergely (népf. Csongrádról.) — A csorbadombi temetőben: Kácsor András, Benkő István (20. h. gy. e.), Zeuker Ignác (csehországi), Csorbi Alajos (22. h. gy. e.), Nedan Gábor Todora (22. h. gy. e.)

Uzsok határában sok tömegsír van, magyaroké és oroszoké vegyest. Azonkívül csaknem kétszáz olyan sir, amelyben egy-kót ismeretlen magyar vagy orosz vitéz pihen. A sírok számozva vannak abban a sorrendben, mint ahogy az összeírás történt. Nagy temető Uzsok határa, ahová kegyeletes érzésünk száll.

A Vöröskereszt Fiókegylet működése Szobráncon.

Az az általános lelkesültsóg és a legtisztább hazaszeretetből fakadó magasztos érzés, mely a háború kitörésekor minden igaz magyarnak szivét eltöltötte, a legnemesebb érzelmeket váltotta ki Szobránc társadalmának minden rétegéből. Az a gondolat, hogy hadbavonult honfitársainkat segíteni kell s hogy a hazafiui kötelességből mindenkinek ki kell venni az őt megillető részt, — a minden nemesért lelkesedni tudó Sztáray Irma grófnő fáradozása mellett — egyesületbe tömörült Szobránc intelligens polgársága s 1914. évi szeptember hó 1-ón megalakította „Szobránc és Vidéke Vöröskereszt Fiókegyletó“-t, amely azóta — a tagok fáradságot nem ismerő munkálkodása mellett serényen és zajtalanul működik.

A fiókegylet a háború tartama alatti működéséről ez évi január hó 30-án Sztáray Irma grófnő elnöklete mellett tartott közgyűlésen számolt be, amikor is Grigássy Károly fiókegyleti titkár — tartalmas és mindent felölelő évi jelentést olvasott fel. A titkári jelentésből megtudjuk, hogy a fiókegylet a szobránci fürdőben kórházat létesített s tartott fenn, melyben 33 sebesült katonát ápoltak a lelkes Szobránc és vidéki urihöl- gyek, dr. Russay Lajos orvos kiváló gondossága mellett mindaddig, mig az uzsoki orosz betörés miatt a katonai parancsnokság a kórházat ki nem ürítette. A tagok gyűjtést eszközöltek a járásban, amit szép siker koronázott; összegyűlt sok élelmiszer és ruhanemű, mely utóbbinak egy részét — két szekérrel — az ungvári Vöröskereszt kórháznak küldték, a megmaradt —- mintegy 1200 drb ruhanemű elraktároztatok.

A katonák karácsonyi ajándékára 1914. évben 250 K, 1915-ben 720 K küldetett, részben a hadsególyző hivatalnak, részben bz ungvári kórházakban ápolt katonáknak. Az egylet hölgytagjai — egymással versenyezve — készítettek a katonáknak meleg ruházatot. A fiókegyletnek jelenleg 142 tagja és 3304 K 59 f készpénzvagyona van.

Örömmel említi meg a titkári jelentés azt az áldozatkészséget, mely a nem magyar anyanyelvű honfitársainknál megnyilvánult a Vöröskereszt- egylet iránt.

A fiókegylet megalakulásának első pillanatától fogva a szivekben élt lelkesedés, — ha az időközben történt orosz betörés fólytán a menekülések miatt rövid időre lanyhulni is kezdett, — ma is lánggal ég minden egyes egyleti tagnak szivében, amely erőt ad a további munkára, — a Haza legszentebb, legnemesebb ügyének gyakorlására, mert ez ma nemcsak a Vöröskereszt-egylet tagjainak, de minden egyes honfiúnak és honleánynak szent kötelessége. —y —y.