Ung, 1915. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)
1915-07-18 / 29. szám
2 (29. szám.) U N G Háborús mozaik. Katonák, kik harcoltok, kik küzdtök a hazáért, jusson eszetekbe az aranytermő magyar róna, amely most bőséggel fizet. Katonák, magyar katonák, kik az emberi vitézség csodálatos hőstetteit viszitek végbe a haza védése közben, amelyek világszerte hordják a magyar név nimbussát: emlékezzetek a kalászos Istenáldására, amelylyel a búza, a magyar föld adózik győzelmetekért. —Amerre szem ellát kéve kévén, dúskalászú kereszten. Mondják : az Ur megengedte érnünk — vagy tiz év óta nem volt ilyen termésünk. A hazafiak áldozatkészségüket, a szikla aranyát, e föld, az áldott magyar földünk pedig termő életét kínálja gazdagon. — Marokszedő lányok nem sírják dalba az idén bánatukat, zaj nincs a lányaratóknál, de talán mégis hangosabb a határ a munka lázas hevétől, amellyel talán csak a nap égető heve tud versenyezni. Háborúsaiét. A kis gretchen félóra alatt elkészült (szerencsére) öltözködésével, miután a legújabb hóditó mosolygásoknak megtartotta főpróbáját tükörből, hóditó eleganciával sétára indult a korzóra. Mert hát kérem ez háborúban így van. Az igaz, hogy voltak a háború elején holmi hazafias aggályoskodók, akik nem tartották helyesnek, hogy mig a férj uram a harctéren vérével harcol, azalatt az itthonmaradt nőuram páváskodjék a legújabb bécsi, vagy a la mode Holzer divatban. De édes uram, ugyebár ki ad valamit ezekre ma már a világháború érfordulóján. Azzal Sem érdemes törődni, hogy a kereskedők a felvidék jellemzetes háborús szokásaként, még mindig tetszésszerinti árakat kérnek áruikért, most is, amikor a háború rég távol zajlott felőlünk, olyan áruknál is, amelyeknek háborús áremelése cseppet sem indokolt. Mert úri bagatel gavalléria, hogy ellenkezés nélkül kifizetjük a zsaroló árakat. Egy túladunai városi rendőrkapitány megegyezett a kereskedő- és vendéglősökkel a maximális árakat iiletőleg, itt pedig a minap egy jobb étteremben összecsapta a kezeit egjr idegen előkelő ur, látván az ebédszámla ismert legnagyobb maximáját. Az optimizmus dicsősége. Az ősszel csendes vihar dúlt a lelkekben a harctéri hírek miatt. Ma ? Ma nyugodtan emeli föl kaszáját harcoktól nem háborgatottan a termő rónák dolgozó embere. A vijágrengés központjában titáni erővel küzd a magyar, saját házát védve akkor, amikor hazájáért küzd. Hősök Pantheon ja a harctér, itthon pedig időnkint pusztító förgetegként vágtatott végig az ősszel, a kishitűség korában a hiób-hirek garmadája. A pessimista lelkek nyul- ösztöne előtt borongó volt a perspektivá bizakodó lelkesedés helyett. Ez a háború lelki problémája s igy is kéil kezelnünk. Feltesszük a kérdést: jól volt-e ez igy ? A legtöbb embernek nincs elég lelki ereje, hogy bízzék. A nagy többség a mások szemére biztá magát s a rossznak könnyén hivő enervált ember inkább annak hisz. Ez a történetileg ritka pesszimismus nem magyar szokás s nem is természetes lelki folyamat, mert nincs, nem is volt reális elfogadható alapja. A mai győzelmes mámorban beigazolódott a másik tábor, az erőshi- tüek igaza. A bátraknak nemcsak fantáziájuk, hanem akaratuk is volt a győzelmes jövőbe vetett rendíthetetlen hithez. A mai nagy napok az optimisták dicsőségét hirdetik. Op. 07DD í UQ7 HAMITTELMAN , — oZíir LfcSZ, AGATA KRÉMJÉT használja. Hazavágyás. Irta Ániáne. > Ott, ahol a bölcsőm ringott, oda száll a bánkódá- som ! Mintha hallanám édesen, dúdoló, csak. nekem szóló, zepélő hangját; pedig kicsiny,, fehérke húgomnak szól. Mintha látnám felém tglpntő, csókosan simogató, mennyországos szemét, pedig a picinek gőgicsé.l szerelmesen, csak egyedül anyától megértett, édes szavakat. Nevetéssel felel a csókkal, cirógatással tapadó jószág, belemarkolva anyám hullámos, szökés hajába és kacagás csendült a játszás nyomán, verőfényes mosolyt*vonva imádott anyám bájgödrös, üde arcára, pírosló hn'ézédes ajkára. Én is hozzája bújtam. Én is szeretve akartam lenni nagyon! Lettem is! Kényeztető melegen, egyetlenegymód, pedig voltunk hozzája; az egyetlenegy, anyai szívhez, nyolcán. Emberevő, vad/rossz cápák. Kik mindegyre akartak valami), nyugtot soha sem hagyva neki, a türelmes szenvedőnek. Csak akkor élt küzködés nélkül, ha bennünket öreg néni felügyeletére bizva, minden jóval ellátva, elosont rokonaihoz; szerette nagybátyjához, ki még őt térdein ringatta, gyermekeként becézte: „kibeszélni“ magát. Mert ha kibeszélte onnan, a szív mélyéből, feneketlen fenekéről lelki gyötrődéseit, apró-cseprő gondjait, csalódásait, rossz emberektől eltűrt bántódásait, pehelykönnyűvé lett egyszerre a szív és lélek és öröm- teljes megnyugvás sugárzott arcán. Ott láttam gyermekmód kacagni, ölelős csókokból kibontakozni. Ujjongva örültem, hogy gyermek, szeretett gyermek még az anyám! Ott ujult, iíjodstt, mégis csak köztünk mondotta magát boldognak, csak velünk bujt össze késő éjjelig bizalmasan! Csak mi — gyermekei — voltunk neki mindene: élete, öröme, földi boldogsága! Úgy fordult életünk, korunk, hogy ő lett „mindenünk", életünk boldogsága, vigasza, kárpótlása! Egyetlen, nagy, boldogságos öröme, gazdag tartalma ! Ő volt forró imádatunk tárgya, életünk célja! Mindent érte, mindent vele! Minek valaminek örülni, valahová menni, valami jóban, szépben részt venni, ha ő nincs ott velünk! ? Minek valamit akarni, ha ő nem akarja! általa lett minden széppé, jóvá, élvezhetővé, nekünk szükségessé. — Egyébként nem létezett reánk semmi és senki! De ő sem akart nélkülünk semmit. Csak velünk megosztani gondot, gondolatot, örömöt, bút, vágyat, álmot, minden boldogságot! Minden érzésünk visszhangra talált fogékony lelkében. Minden gondolata mi voltunk. Nevünkkel áldó ajkain aludt élete minden munkában eltelt napján, pihenő estéjén álomba szenderülve és — nevünkkel bucsucsókos, hülő ajkain hajtotta örökálomra fáradt fejét. Istenem! Csak jobb jövőt a földi létnél! Üdítőbb lelki pihenést a hányattatott életnél! Hisz te mindenható vagy és mi csak tehetetlen parányok! . . . Istenem! Csak adna megnyugvást zaklatott, bánkódó lelkemnek, hogy jobb életre, boldogságosabb üdvre, angyalibb örömre szenderült! De egyre ég, zakatol, lüktet az a fájó érzet minden vérerecskémben, hogy élned, élned kellett volna még. Élned a napsugár fényével, melegével! A világosságok illatával, a szellők csókjával, az áldó természetet balzsamával és gyermekedet imádatával. Oh, hogy szenvednék érted, mi szívesen utolsó csepp véremig! És minden érted való testi avagy lelki fájdalmam, mily gyönyöröm volna, csak élnél, volnál! De nincs, nincs, nincs! Sírok a kis gyermekekkel, kik anyjukat nem bírják nélkülözni. Mondták könyörületes, jó emberek leghevesebb kínomban: az idő gyógyít, felejtet. Sőt minél jobban halad az idő, annál égőbb a megemlékezés. Annál elevenebb drága szentem képe. Sohsem felejtem el. Sohsem szünök meg e fölött kínlódni! Az elviselhetetlennek tetsző perceket követik tompa fájdalmak, apatikus, fásuló érzetek. Ez a változat. A fájdalom jó ösmerősöm, lelki társam. Rég szegődött mellém. Jobb a tompultságnál. Tudom élek. És élni — fáj . . . Dickens könyvei nem tanítják: „Legyetek jók, szeressetek; igazi öröm csak a szív megindulásában van. Az érzelem teszi az egész embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a fényűzést a gazdagokra, legyetek részvéttel az alázatos nyomorúság iránt.“ A bensőség, gyöngédség, könny, legédesebb e világon! Csak az élt. csak az ember, ki sirt a jótett emlékére, melyet adott, vagy kapott. Persze én csak kaptam a jót áldott ajkiról, kezéből, leikéből. Ami után egyre sóvárgok. Én szegény mitsem adtam neki imádó csókomnál, lelkem melegénél egyebet. De ő tartott, gazdagított a leikével! Széppé, meleggé, ragyogóvá, teljessé tette éltem. Most mivé legyek ez űrben?! Hová, merre szálljak, befelé könnytelt szívembe zsugorodjam össze, mikor hozzád bánkódom láthatatlan és mindig mellettem szunyadó, lelkgm, anyám! Egyre látlak és nem könnyebbülök, egyre érezlek valahol és nem csillapulok. Alvó álmomban ápollak. Ébredéskor visszasírlak : Drágám, nélkülözhetetlen, imádott cimborám, jóságom!! Haza vágyom hozzád! Ahol melencjitni szoktál puha fészkedben. És szelíd szavaddal irt csepegtettél forrongó lelkemre Szelíd báránynyá lett a tomböló oroszlán angyali nézésedtől. De most — most tombol künn vihar természet ölén versenyt belső indulatommal és vajúdó fájdalmimmal, nincs áldó kezed, mely vezessen vissza hitemhez, Istenemhez; imával, bizalommal! Nincs, kinek csókja a tiedhez hasonlítson, kinek szeme nézése úgy világítson vezérlő csillagom gyanánt, mint a te ég-kék szempárod. Nincs, ki várjon reám oly forrón epedve, mint te szoktál, szivdobogva, hívogatva, reménykedve, delejességgel, vonzóerőddel minden távolságon keresztül hatva, közeledbe vonva! Egy gondolat szállt hozzád és a gondolatnál is hamarább értem haza! Haza! Az te voltál! Pihenést adó öled Szeretetet osztó szíved! Mi maradt üres helyeden édes!? Mi legyen ezután üres lelkemmel, tenger könnyeimmel. Hova folyjanak, hacsak befelé szabad sírni, mert csúnya a siró asszony és kellemetlen a szomorú nő-társaság i? Neked vig, életvidor és kedvderitő voltam mindig, mert látásodra derű és napfény öntötte el lelkem. És mert kedvemből élősködőit a te lelked is. így egyetlenem ! De ma egyetlennek csak múzsám maradt meg siró magányomban. Messze mértföldekre terjedő, nagy magányon keresztül is ide talál vissza, pehelyszárnyán; simogató ujjait mintha könnyes szempilláimra illesztené, homlokomon végighuzva, hogy ott szebb gondolatokat ébresszen a lusta agyból, intve, szólitgatva: Kifelé vi- dulj természet újjászületésén, világ örömén! De hol most az öröm? Bánkódás most az általános, nagy érzés azok után, k!k velem együtt legdrágábbjuk után „hazavágynak“. Adja Isten, mielőbb hazajöjjenek és találjanak boldogan ki anyát, hitvest, gyermeket! VÁROSI ÜGYEK. Közgyűlés. — Jul. 13. — A város legutóbbi közgyűlése mindenesetre érdekes volt, ha másért nem, hát azért a lesújtó kritikáért, amelyet dr. Korláth Endre városi tanácsos gyakorolt a magukról megfeledkezett kereskedők eljárása fölött. Határozott elismerés illeti dr. Korláthot azért a nyílt, őszinte beszédéért, amelyben ki merte mondani, hogy Ungvar kereskedőinek legnagyobb része a háború alatt meg feledkezett a kereskedői tisztességről. A tanácsos beszéde nagy feltűnést keltett azoknál is, akik helyeslik minden szavát — mert ilyen bátor nyilatkozatra nem számítottak; — de természetesen feltűnést keltett azoknál a kereskedőknél, akik alaposan megkapták a magukét. Kérdés, hogy a 1915. julius 18. megleckéztetett kereskedőknek van e annyi erkölcsi érzékük, hogy egy kissé magukba szádjának ?! A közgyűlés lefolyásáról a következőket jelenti tudósítónk : A napirend tárgyalása előtt Mérő Vilmos főszámvevő javaslata alapján elhatározta a közgyűlés, hogy a Fehér Hajó bérházban azokra a boltokra és lakásokra, amelyeknek bérlői nem jelentkeztek újabb bérletre, kitűzi az árlejtést s aki a határidőig jelentkezik, annak a polgármester kiadhatja a boltot, illetőleg lakást. Deák Gyula, mint a polgárőrség volt főparancsnoka, bejelentette, hogy minden külső hatástól menten f. hó 9-én javaslatot tett az illetékes hatóságnál a polgárőrség megszüntetése végett s 12-én éppen kilenc havi működés után meg is szűnt a polgárőrség. A közgyűlés dr. Juszkovits Mór indítványára úgy a parancsnokságnak, mint általában az egész polgárőrségnek önzetlen, közhasznú és lelkiismeretes szolgálatáért elismerését és köszönetét nyilvánította. Hosszabb vita indult meg az élelmezési bizottságnak a jövő évi termés beszerzésére vonatkozó előterjesztésével kapcsolatban Mérő főszám- vevő jelentette, hogy jún, 30-án 11.339 K tiszta jövedelme volt az élelmezési bizottságnak. A gazdasági bizottság javaslata alapján elhatározta a közgyűlés, hogy jogosítványt kér az élelmiszerek beszerzésére s azon jelentkezés határidejét, hogy ki akar lisztet egész évre beszerezni s ki veszi igénybe a hatósági lisztet, aug. 1-ig meghosszabbítja; felhatalmazta a közgyűlés az élelmezési bizottságot arra is, hogy ha-a meglevő kölcsönök nem lennének elegendők, akkor folyószámlás kölcsönt szerezzen a bizottság. E határozathoz névszerinti szavazást rendelt el a polgármester; 28 igen szavazat volt 2 nem szavazattal szemben. Természetesen, ainig a határozat kimondására került a sor, több hozzászólás hangzott el. Blanár Ödön, Bekény Aladír, dr. Reisman Henrik, dr. Juszkovits. Mérő, dr. Korlath tanácsos világítottak rá a kérdésre. Dr. Reisman azt ajánlta, hogy a műmaio n vegye át a közélelmezési, a lisztet szét kell osztani a kereskedők közt, akiknél utalványnyal vásárolhat a közönség. Dr. Korlath Endre tanácsos válaszolt erre. Megfontolás tárgyává teszi — úgymond — egy bizottság, hogy hatósági boltok vagy kereskedők árulják-e lisztet. Kijelenti, hogy a legtöbb kereskedőnek — tisztelet a kivételeknek — nem adható oda a liszt. Megtörtént pl. az az eset, hogy a város lakossága nem kapott egy fél kg. cukrot a kereskedőktől, mikor aztán arról volt szó, hogy a város ráteszi a kezét a cukoikészletre, 800 métermázsa cukrot találtak az ungvári kereskedőknél. Dr. Korláth kijelentéséhez nem kell magyarázat, a közgyűlés tagjai sem magyaráztak, hanem néma megdöbbenéssel vették tudomásul. A többi ügyeket gyors egymásutánban tárgyalták le. A községi közmunka megállapítására vonatkozó alispáni határozatot, amennyiben az alispán a 3 K átlag-napszámot 4 K-ra emelte föl, megfelebbezi a közgyűlés. — Gulácsy Ignác városi pénztárosnak a 600' K évi személyi pótlékot az idénre is megadja a közgyűlés. Fekésházv Sándor vágóhídi felügyelő kérésére kimondta a közgyűlés, hogy a háború tartama alatt vasárnap d. e helyett este vágható marha. A felső kereskedelmi iskola alsó (I.) osztályát f. évi szeptember elsején megnyitja a város. Köszönettel vette tudomásul a közgyűlés, hogy egy évig az agyagipari szakiskola ad helyiséget. Galgőczy Károly nyug. közvágóhidi felügyelőnek nyugdíjpótlék címén 240 K évi segélyt szavazott meg a közgyűlés. Még néhány kisebb ügy letárgyalása után véget ért a gyűlés. HÍREK. Tájékoztat 6: Jul. 13. A közigazgatási bizottság ülése d. e, 10 órakor. Városi közgyűlés d. u. H órakor. Julius 19. Az Uogyári Dalárda közgyűlése d. u. 5 órakor a városháza nagytermében. a Turnuskor (Knsrinn) könyvtára nyitva van minden kedden este (>—7 óráig. A Kereskedelmi Csarnok könyvtára nyitva van szerdán d. u 6—7. és vasárnap d. e 11 —12 óráig. A Népkönyvtár szünetel. A mapyarországi munkások rokkant- és hyugdij-egyleiébe minden hónap 1-ső és 3-ik vasárnapján délelőtt 10—12-ig van befizetés és beiratás az ipartestület helyiségében. A gránát-almafa. Irta: Kiss Géza. A gránát-almafát olthatatlan szerelem emészthette valakiért, azért volt minden szirma oly égő piros, mint egy meghasadt szív kiserkedt vércseppje. A becsületes és boldogtalan segédjegyző szentül hitte és mélységesen érezte, hogy ez igy van, hiszen az ő szivének is minden csepp vére ilyen szenvedélyesen piros, ilyen lángolóan lázas szerelemmel epedt a szépséges papleányért. Mert annak a kertjében virult a gránát-almafa és a segédjegyző szinte féltékeny volt rá, hogy talán az is a papkisasszonyt szereti, de azért szerette, nagyon szerette a piros gránát virágokat. Hogyne, hiszen hányszor megsimogatta őket a leány selymes pijlantása; néha még a keze is hozzá rebbent, könnyedén libbenve, mint egy szálló fehér szirom. És sokszor szakított is egyet-
