Ung, 1915. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)
1915-11-07 / 45. szám
53. évfolyam üiígvár, 1915. november 7, 45. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. i Negyedévre . . 2 K. Félévre .........4 K. | Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre . . 14 K. || Félévre ...........7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. =-— Nyilttér soronként 80 fillér. == TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. t A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- , == den csütörtökön. = MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. —■■■ KI ADÓHIVATALI TELEFONSZÁM 11. ===== Két beszéd. — A hősök sírjánál. — Novemberi permetező esőben, szomorú me- lancholiában áldoztunk a nagy kegyeletnek halottak napján. Ugyan mely nap nem halottak napja mostanában, — de november 2-ika az egész keresztény világban kizárólag a halottak emlékezetének szól. Az előestén Ungvár összes temetőiben is kigyuladtak a megemlékezés mécsesei, amelyek azonban főleg a hősök sírjának szólották, ügy a Bercsényi-utcai, mint a barakk-temető sírjai úsztak a fényárban. Mindkét helyen méltó megemlékezést tartott Ungvár város társadalma, — mely alkalommal a barakk-temetőben Antal Miklós fő- gimn. tanár, a Bercsényi-utcai temetőben pedig dr. Zombory Dezső várm. tiszti ügyész tartott beszédet, melyeknek szövegét közöljük az alábbiakban : I. Antal Miklós beszéde a barakktelepi katonai temetőben. Gyászban ünneplő közönség! Homeros, a nagy görög költő mondja, hogy a minő a falevél sorsa, olyan az emberi nemé is. A faleveleket leszaggatja és szerteszórja az őszi szél; de mikor eljön a tavasz lágy fuvalma, új rügyeket hajt a sarjadó erdő. így születik s igy pusztul felváltva az emberiség is. Ezt az igazságot nyers őszinteséggel vágja arcunkba a halottak napja, midőn az élők országa felkeresi a halottak birodalmát, midőn az ősznek még nyíló, de már halálra szánt virága, melyet kegyelettel helyezünk szeretteink sírjaira, egyben előre küldött látogatójegyünk is a halál országába. S a halál majd egykor visszaadja nekünk e látogatást. De soha alkalmasabb időben nem sír föl ez a memento móri, mint ma, midőn vérrel van aláfestve az emberiség horizontja, midőn a fegyvereknél csak az ásók dolgoznak szorgalmasabban; lövészárkokat vágnak élő millióknak és sírokat elesett százezreknek. S mégis a gyásznak e mindent ellepő színei között valami éltető meleg érzés járja át szívemet, s elűzve onnan a gyász bánatos szavát, diadalmas ünnepi hangot kölcsönöz nekem. Úgy érzem, hogy e helyen nem is a holtak birodalmába jöttünk, hanem az örökélet, a halhatatlanság kapui előtt állunk; úgy érzem, hogy amit a föld adott, a test, e sirok alatt porlad ugyan; de a lélek,. a hősök lelke, nem halt meg, hanem itt köztünk, velünk időtlen időkig él. S akik itt nyugosznak, azok hősök! Az a lélek, amely a világháború ágyudörejé- ben és golyózáporában csak előre ragadta e hősöket, — amely hősiességre és áldozatra, éhség, fagy, ínség és fertőzőbetegség elviselésére késztette őket, — amely hitet, kitartást, hazaszeretetei, lelkesedést és öntudatot kölcsönzött nekik, amely a lövészárkokban idegeiken és izmaikon is uralkodott s csak szenvedni és győzni tanított, amely a hazáért elkövetelte fiatal aranyos élőtöket, hogy e pázsitos hantokat benépesítse, ez a lélek, ez a nemes, nagy, hős lélek, — halhatatlan! S akik együtt küzdenek, együtt pihennek itt. A mindent kiegyenlítő halál megszüntette e sirok lakói közt az ethnograpliiai és geographiai határokat is. Távoli országok, idegen nemzetek vitéz fiai feküsznek itt egymás mellett, hogy akik egy célért küzdöttek, mint egy ugyazon szent ügynek vértanus hősei szerető testvérek gyanánt egy sírkertben is pihenjenek. Halált adni. halált kapni Mentek együtt szaporán, Ennek szava német szó volt Annak szava szláv, román. Nem értettük, nem ismertük Alig tudtuk a nevök ; » De a közös sír rögénél Megértjük a halott ajkat S az arcokra ismerünk. (Magyar B. : Elesettek közös sírján.) S mind-mind érettünk mentek, érettünk harcoltak, érettünk haltak meg. Amikor jött a végső pusztulással és letiprással fenyegető veszedelem, az a szegény nép, „amelyet lelketlen emberek a haza és a nemzet megtagadására tanítottak, felriadt és odaadta vagyonkáját, vérét, életét; — s az elpuhultnak kikiáltott úri nép is föláldozta kényelmét, fényét és életét, hogy ősei múltjához híven az atyák jóhirnevét, e szent örökséget, el ne veszítse.“ Urnák és parasztnak, szegénynek és gazdagnak kiömlő vére vallási és faji küíöinbség nélkül folyt össze a haza oltárán egy szebb jövő pecsétes zálogául. Midőn itt e hősöknek sírjai előtt állunk, érezzük, hogy ők nemcsak ennek a megyének, ennek a városnak, hanem az egész nemzetnek, az emberi kultúrának, az igazságnak is halottai. Nekik köszönhetjük, hogy ma bizó szívvel tekinthetünk ama távoli harcmezők felé, hol ők a halált lemosolyogva legendás hősiességgel csodákat müveitek; nekik köszönhetjük, hogy már derengő fény szűrődik a borongós láthatár felé. S midőn a mai gyászünnepség keretében nemes Ungvár városának és hálás közönségének, vitéz hadseregünknek virágos koszorúit büszke fájdalommal tettük le közös hőseink sírjaira, tudjuk, hogy az ő szellemök erőnk marad a további küzdelemben. Ezek a sirok beszélni fognak, ezek a sirok megtanítanak bízni magunkban, megtanítanak a megpróbáltatások között még jobban szeretni hazánkat. Ezek az itt domborodó sirok a hazaszeretetnek beszédes testamentumai maradnak. Majd ezek fogják megmagyarázni egy netán kishitű csüggedő utókornak, amit a világ minden parainézisénól szebben és meghatóbban magyarázott már meg Magyary István, ez az egyszerű csomakőrösi székely hős fiú a kórházban haldoklása közben, hogy mi a kötelességgel párosult hazaszeretet. — „Egy tudat mindig boldogíthat“ — Írja utóljára halálos ágyán feleségének — „hazámért haltam meg s így sok könnyet ne hullass; mert bós katonát illik emlékezetben tartani, de nem illik siratni. Hisz emlék lesz a megmentett haza, ahol virág nyílik és gazdagon terem a búza. A katonát mostan senkise sirassa! Emlékíám lesz! Jöjj el majd, ha csöndes lesz az élet és hazánkban újra virul minden! Egy koszorút elfogadok tőled, hisz te felőled álmodtam és úgy haltam meg. Virág lesz belőlem s ha majd virágot látsz, jussak az eszedbe ! . .“ Eszünkbe juttok ti, emlékezetünkben maradtok ti mindig hős Magyary Istvánok, ti mindmind, kik e virágos sírokban és idegen országok jeltelen hantjai alatt nyugosztok, — nemcsak ha virágot látunk, hanem ha majd a magból erős sudárba szökkenő fának virága meghozza a maga gyümölcsét is. Boldogok mi, kiknek ilyen hősei, valósággal az anyaföldből, a harcmezők golyószántotta barázdáiból kisarjadt virágai, törzsökös hajtásai vannak! S ti csöndes pázsit alatt nyugvó és annyi küzdelmek után végre megpihenő hősök, ti a lövészárkokból kihajtott vérpiros virágok, pihenjetek csak tovább! Álmodozzatok hát földi harcaitok sikereiről, vértanuhaláltok gyümölcseiről, a világbékéről, a népek testvériségéről, a kultúra áldásos előhaladásáról, álmodozzatok súlyos vesztességeik közt megnyugvó özvegyeitekről, apáikra büszke fiaitokról, elpuhultságukból férfiakká edzett polgártársaitokról, egy jobb korról, egy nagy, egy szép, egy szabad Magyarországról, erről az 1000 éves hazáról, amelyért éltetek, hogy érte halhassatok s amely fájdalomtól megszentelt csontjaitokat drága örökség gyanánt keblébe zárja. Pihenjetek csak fáradt hősök! Hantotok könnyű lesz, hisz a magyar föld szentelt göröngye takarja s a hazaszeretet virraszt felette. Álmotok édes lesz, hisz mi már helyettetek küzdünk, dolgozunk tovább. Isten veletek! Te pedig hatalmas Isten, ki a fűszálat is Szeretettel nézed, Ki meglátod a bokorban A kis madárfészket; Ki megóvod a legkisebb Nádfedeles házat. Védd meg Isten, óvd meg Isten Szeretett hazánkat! (Magyar B.: Ima a hazáért.) II. Dr. Zombory Dezső beszéde a Bercsényi-utcai temetőben. Gyászoló közönség ! Megrendülve szivünk gyökeréig, megindul- tan lelkünk mélyéig s — eltitkolhatlan, elnyomhat- lan külső kifejezéséül ez érzésnek — könnyekkel szemünkben álljuk körül e helyet, mely másfél év világrengető eseményeinek forgatagában nemzeti zarándokhelyünk magaslatára emelkedett. Szitáló őszi eső hull fejünkre, komor méltóságteljes gyász üli meg lelkünket, a fájdalom feketeségébe, a szomorúság éji sötétséget hozó estéjébe csak a gyertyák, lámpák lobbanása hoz számunkra némi hideg fényt. . . És mégis . . . November hideg, őszi borongása s május meleg verőfónye vesz körül bennünket; hol egyik, hol másik markol bele lelkünk rejtett húrjaiba, hogy végtelen erejével megragadja nemzeti érzéseinket, és abból, mint valami hatalmas orgonából, a végtelen fájdalmas, majd a diadalmas öröm hymnuszát váltsa ki. Kegyelelünk lerovása, mely ma egész áradatban indított bennünket katonai temetőink felé, hálánk emberi módon lehető legerőteljesebb kifejezése, mely ina seregestül vezetett bennünket elhunyt hőseink sírjához, a nagy természet e kettős megnyilatkozásának — az őszi borongás s a májusi újjászületés természeti jelenségeinek — a nemzeti életre való aplicálásában nyilvánul meg, abban leli alapját, onnan meríti erejét, abban találja nagy értékét. Amint a természet hatalmas világában a verejtékes munka, majd a vetés őszi borongással páros idejét tavasszal a május uj termést bontogató verőfónye váltja fel, úgy az erőteljes nemzetek életében is a nehéz, fájó gyöt- relmes borongással teli tevékenység őszt jelentő magvetési napjai teremtik meg az elkövetkező, tavaszi verőfényben pompázó újjászületést. Őszi borongás s tavaszi veröfény az, mely lelkűnkön e pillanatokban vógigrezeg. Emlékezzünk csak! Augusztusi forró erő tobzódása hatotta át a mozgósítás első hírére a nemzet minden rétegét. Lázas, izzó érzések rohanása, dallá, virággá, ujjongássá váltotta át a nemzet királyáért, önmagáért küzdő föllobbanását. Daltól terhes, virággal ékes katonavonatok ujjongását ezerszeres erővel visszhangozta vissza a társadalom, s mi is, itthonmaradottak a városunkon, vármegyónk- ken átszáguldó katonavonatok kerekeinek őrült zakatolásába szivünk augusztusi forró dobogásának kalapálásával igyekeztünk több gyorsaságot adni. Azután a virágos vonatokkal szemben jöttek a lassú, csöndes vonatok. Visszafelé. Felénk. Hozzánk. Szeptembervégi melancholiával. októberi borzongással, csendesen, szomorúan szitáló esőben, ólmos szürke éjszakákon. S hozták ezeket a a katonákat, ezeket a virágtól egykor ékes, daltól terhes embereket, ezeket a monarchia minden népének erejéből fakadt hősöket, kiknek sírjai előtt most itt állunk. S amint jöttek a nemzet lüktető, pattogó, virágtól ékes, daltól hangos egyénisége, megroppant, megtorpadt, a virág kikiesett a kézből, a\ dal megfagyott az ajkon, őszi tespedés ült a nemzet ólomszinre vált egész arculatára ... S ők jöttek .. . s a nemzet őszi borongása idején amint jöttek, megnyugvást csak köte- lességteljesitésök ... s itt a hazai földben, a hazai rögök alatt találtak. S most vegyük le kalapunkat, kulcsoljuk nemzeti imára kezünket, a nemzet őszi borongása idejének, hőseink hitének, szenvedéseinek, nagyságának ereje előtt. Jöttek a vonatok s ti jöttetek felénk egymásután mindig többen, többen. Egyik sebesülten rettentő kínokkal testében, másik átázva, fáradtan a láz minden mérgének ölő erejével vérében, a harmadik éhesen, a test irtózatos szenvedésein kívül a lélek „hát ez lehetséges“ kérdésének rettentő problémája fájdalmával szivében. Szenvedések tömkelegé, fájdalmak rettene- tessóge, emberi erők nagyságának titoksorozata, nemzeti érzések fenségességének ezernyi misztériuma : ti mindezek összessége, hőseink, odalenn, kik e rögök alatt alusszátok örök álmotokat, fogadjátok mai hódolatunkat. Fény, virág, disz, pompa s ezek között szemünk könyárja veszi ma körül halottak estéjén sírotokat. Meghajtjuk fejünket, megnyitjuk szivünket, ti, a virágos alföld, a bérces erdóly, a dunántúl s a kárpátokból kikerült honvédek s közös ezredek, ti, a monarchia másik államának legkülönbf élébb részeiből idej ütött, ti nagy német szövetségesünk e temetőben porladó hősei, sőt a lovagias magyar szív erejével még itt pihenő ellenségeink porhüvelye előtt is. De a mieinknek s szövetségeseinknek a hóLsipiiiik mai száraim, 4 oldal.
