Ung, 1915. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)
1915-08-01 / 31. szám
2 (31. szám.) U N G 1915. augusztus 1. A gróf-keramikusok. A rettenetesen dúló világháború előre jelzi már azt az egészséges friss szellemet, mely a vértől átázott magyar földből fog kivirágozni a győzelmesen befejezett nagy küzdelem után Mint nyomasztó nyári forró napok után kitörő vihar, úgy rohantak meg évekig tartott sorvasztó nyomás után ellenségeink, hogy hazánkat földulva, tönkre tegyenek és eltöröljenek bennünket a föld szinéről. De valamint a vihar du- lása megtisztítja a levegőt és rombolása után újra életre kelti a természetet, hogy az okozott károkat dús termésével kárpótolja, épp úgy fogja fölváltani a jelen idők borzalmasságát a megtisztuló uj helyzet nyomából fakadó friss szellem és emberi tevékenység. Ezen várva remélt idők közelgését jelzi gróf Sztáray Sándor, a nagymihályi uradalom gazdag és munkás főura, midőn elhatározta, hogy fiait, a körülbelül 12—14 éves grófokat az iparos pályán is képezted. Az iparost, valamint két keze szorgalmas munkájának gyümölcsét, igazán csak az tudja méltányolni, az iparművészet termékeit igazában csak az tudja megbecsülni, megszeretni, aki ismeri az illető tárgy technikai előállításának nehézségeit, melyeknek művészileg sikeres leküzdése szabja meg igazi értékét. Az, aki sohasem látta, hogy mi módon készül egy iparcikk, képtelen arra, hogy annak igazi becsét elbírálja. Sőt a látás egymagában még távolról sem elég arra, hogy valamely művészi iparcikket kellően méltányolni képesek volnánk. Az igazi mester kezében látszólag könnyen s gyorsan formálódik minden tárgy. A puszta szemlélő, látva a gyors sikert, azt hiszi, hogy azt ö maga is játszva el tudná készíteni, s nem gondol arra, hogy mennyi időbe, mennyi verejtékébe került a mesternek, amig az anyagon uralkodni s abba művészi ihletet belehelni megtanult. Csak aki maga áll az esztergapad mellé, aki maga veszi kezébe a reszelöt s gyakorolja magát bármely anyag idomitásában, csak az lesz képes arra, hogy az igazi mestermüvet megkülönböztesse a kontárok torzszülöttjeitől. Ez a gondolat vezérelhette a nagymihályi uradalom főurát, midőn fiaival az agyagművesség technikai kézfogásait óhajtja megismertetni, mely célból megkereste agyagipari szakiskolánkat, hogy a fiatal grófok oktatása végett ajánljon tanulói közül arra való fiút, ki őket az edényko rongolás nehéz mesterségébe és másnemű köny- nyebb agyagipari cikkek formálásába az augusztusi nagy szünet folyamán bevezethetné. Szakiskolánk a legnagyobb készséggel teljesítő a gróf óhaját és Ádám Lajos II. oszt. végzett jeles tanulóját szemelte ki e célra, aki ma az iskolából kölcsönzött 2 kisebb, kezdőknek való korongoló-asztallal utazik Nagymihályba. Ha a fiatal grófok megkedvelik ez iparágat, ez esetben az első kisérlet után, rendes méretű korongot állítanak és szerelnek föl a nagymihályi grófi kastélyban, melyen a fiatalok az év folyamán már önmaguk is gyakorolhatják magukat ezen igen szép, de tanulás közben nagy türelmet, művelésénél nagy kézügyességet igénylő iparművészeti ágazatban. A Mediciek és a XYI. század iparművészeiét pártoló nagy francia királyok szelleme lengi át a Laborc-parti kastély falait, melynek gyönyörű parkjában, mint a hogy II. Henrik francia király Orion-i kastélyában, vagy a Mediciek florenci Boboli kertjében történt 1524, illetőleg 1581 körül, készül már az első magyar főúri kerámiái laboratórium és kísérleti műhely, mely magva lehet egykor a vármegyénk értékes kincseit képező, (a nagymihályi uradalom tulajdona) és a bercsé- nyifalvai kaolinokat földolgozó ipari vállalkozásoknak. Az oroszok a keoyérre lőnek,*> A második uzsoki betörés alkalmával történt. Az orosz akkor tudvalevőleg csak Fenyvesvölgyig tudott előnyomulni, de alig állapodott meg, amint mondani szokás: még meg sem melegedett a községben, felvonultak a derék erdélyi bakák — újoncok és olyanok, akik már felgyógyultak első sebesülésükből — és nyomták a muszkát visszafelé. Már túl voltunk Hajasdon, Ligetesen, Uzsok alatt. Uzsok és Ligetes közt az ellenséges feleknek előretolt csapata hasalt egymással szemben. Fegyvereik fekete csövei kacérkodtak egymással, fejük felett keményen folyt a tüzérségi harc, a gyalogos csapatok feladata csak az volt, hogy egymás esetleges előnyomulását akadályozzák. Délutánra hajlott az idő. A derék székelyek idegesen tekintgettek hátrafelé : nem hallatszik-e valahonnan a trénszekér zörgése, nem jön-e a reggel óta várt élelem. Az oroszok nyugodtan feküdtek, apatikus nyugalomban: nekik nem volt várnivalójuk, az ő trénjük messze van tőlük, azt ugyan hasztalan várnák, hiába idegeskednének miatta. A kárpáti vonalokon megszokták már, hogy őket nem keresi fel a trén. Az ő trénjük a zöldes-sárga hátizsákjukban van: egy-egy darab lapos, fekete le*) Mutatvány Dénes Sándor : >E g y komitácsi újságíró« c. könyvéből, melyet múlt számunkban ismertettünk. S z e rk. pény. Zab-e, árpa-e, nem lehet megállapítani, a kinózése felől leginkább csokoládé lehetne, de ezt a feltevést a lepény ize cáfolja. Még világos nappal volt, a kora délutáni szürkület nem is mutatkozott. Osztoics főhadnagy lőtávolon kívülre megy a raj vonal mögé, szeméhez emeli látócsövét, sietve jön vissza és örömmel jelenti a fiuknak: — Jönnek már. Apró, málhás állatokra pakolva megérkezett az élelem. A „Tragthierek“, amelyek a két tüzérség élénk harca közt hozták el az élelmet, lőtávolon kívül megállanak, a trénkatonák leemelik a lovak hátáról a kosarakat és — minthogy alkalmi, pillanatnyi fegyverszünet van — felmerészkednek velük egész a rajvonalig, — ha mindjárt csak csúszva is. Az oroszok a vendégek láttára felkapták a fejüket: erősen figyelni kezdtek. A trénkatonák gyorsan kiürítették a kosarak tartalmát: friss, gömbölyű cipókat, bádogdobozos konzerveket és sürgősen visszavonultak. Osztoics főhadnagy kiadja a parancsot: a katonák hasoncsuszva, egyenként húzódjanak a mesebeli ételhegyhez és mindenik vehet magának két konzervet meg egy cipót. Elsőnek egy Miku nevű szakaszvezető indul el. Hatalmas szál fiú, aki Székelyországból került Bécsbe, ott Burgzsandár. A háború visszaszólította ezredéhez, Hosszú kezét előrenyujtva kúszik Miku és már majdnem eléri a kenyeret, mikor az oroszok hirtelen sortüzet adnak. Fedezékeikbe jó mélyen behúzódva lőtték a kenyeret. Az orosz golyók fütyölve jöttek és nagyokat puffantak a cipókban. Miku kénytelen volt visszavonulni. Az éhes székelyfiuk irtó dühökben már szuronyrohamra készülnek, mert minden kisérlet, hogy élelemhez jussanak, meghiúsult. Az oroszok minden közeledésre lőtték a kenyeret. De a főhadnagy nem engedett egy lövést sem leadni. — Nem szabad vérnek folyni. Muszkát fogunk mi ezzel a cipóval lövés nélkül is, meglátjátok. A főhadnagynak volt egy hosszú hegymászó botja. A nyele jóval hosszabb a puskánál, a végére egy zsákmányolt orosz szurony volt erősítve. Hátulról óvatosan megkerüli a kenyérpozi- ciót és belédöfi a szuronyt. Három cipó maradt rajta. A bakák már kapkodtak a cipó után, de a főhadnagy a szurony hegyére akasztja egyik cipót a másik után és áthajitja — vagy mint szé- kelyesen mondják — átgórálja ajp oroszok felé. Az oroszoknak előbb csak a szemük mere- dezik a csemege felé, ezután észnélkül ugrálnak fel és elfeledkezve arról, hogy igy kitűnő célpontul szolgálnak az ellenségnek, rohannak a cipóért. A székelyek ismét lőni akarnak, de a főhadnagy nem engedi. Egy oroszul tudó baka segítségével megindítja a tárgyalásokat a muszkával a megadás iránt. A friss cipó a legkitűnőbb közvetítő és leghatásosabb csábitó. Nem is kellett soká alkudozni, három orosz baka feláll, eldobja a fegyverét és feltartott kézzel közeledik a székelyek felé. Az egyik, aki németül beszélt, jelenti a főhadnagynak .— Megadjuk magunkat, a többiek is két feltétellel. Az egyik, hogy ennünk adjatok, mert nálunk csak nyers hús van. A mezőn fogtunk egy bornyut, annak a húsa. A másik feltétel, hogy rendezzünk egy kis közös lövöldözést. Az orosz táborban hallaniok kell, hogy mi csak erős harc után adtuk meg magunkat. Ez azért kell, hogy — ha majd háború után haza szabadulunk és vizsgálat elé állítanak bennünket — hivatkozhassunk arra, hogy erősen védekeztünk. A feltételeket a mieink elfogadták. A parlamentairek visszamentek, az oroszok lerakták a fegyvert. A mieink körülvették őket, minden második székely baka orosz puskát vett a kezébe és elkezdődött egy pokoli tüzelés : minden második magyar orosz fegyverrel, a többi a sajátjával. Messziről — tisztán meg lehet ugyanis kü- lömböztetni a kétféle fegyver hangját — azt hihették, hogy a két ellenfél elkeseredett vehemenciával lövöldöz egymásra. Amint a mieink lejebb-lejebb haladtak a foglyokkal, egyre halkult a lövöldözés hangja s mire az országúira értek, már találkoztak újabb székelyfiukkal, akik a nagy lövöldözés hallatára baj- társaik segítségére siettek. Ezek vették át az orosz foglyokat, akiket lennt a táborban az egyezséghez híven megvendégeltek. Az oroszok előszedték a bornyuhust és megsütötték. Kaptak hozzá jó friss prófuntot. Csak sót nem kaptak, holott azt is kértek. De nem volt kéznél. Akkor legalább egy-egy töltényt kértek. A mieink csodálkozva adták a töltényt. — Ugyan mire kellhet ? Az oroszok kiszedték a töltényekből a golyót és a frissen sült húst vék- nyan meghintették puskapaporral. A salétrom szépen megolvadt a húson és megsózta. A jókedvű magyar bakák ajánlkoztak, hogy szolgálnak a töltényből golyóval is a húshoz, de az immár legbiztosabb pozícióban — magyar fogságban — levő ellenség nem kért belőle. Levél a barakból. Ungvár, 1915. julius 9. „Kis katonám — az est homálya Ezüst fátyollal szövi be szobám . . . Sugarat hint szét szerte a lakomba, Kígyózva játszik a szobám falán. — A játékukon búsan elmerengek, S eltörpül a nagy harci lárma, zaj, Mely távolban hegyeket összedöntve A dicsőségért harsonát rivall.“ Kedvesem, kissé meg fogja lepni levelem szokatlan hangja; hisz eddig mindig csak vidám hangú leveleket kapott tőlem, mintegy leveleim utján akartam egy kis hazai levegőt, hangulatot eljuttatni Magához; — ki immár majd egy éve van távol tőlünk, — azoktól, kik annyira szeretjük. Magánál ez ezerszer nagyobb fájdalom, Magánál, ki annyi rajongással csügg a maguk Laborc- menti erdőkoszoruzta tanyájukon. De tudja jól, én a hangulatok lénye, mindig impresszióim hatása alatt Írok. Ma délután sétát tettem a barakkórház temetőjébe. Egy egész uj fogalommal fogom most megismertetni: A kapu olyan, mint minő a nyári táncmulatságok bejárata szokott lenni. Valósággal fei van díszítve zöld lombokkal. Az ember önkéntelenül a szokásos „Isten hozott“ táblácskát keresi. Mily szép is itt! Kiáltok fel. Saját hangom juttat eszembe valamit. Emlékszik-e kedves, tavaly ilyenkor erre tettünk sétát egy nagyohb társasággal. Amint a vas- utitöltés mentén haladva, csodás pipacs- és búzavirággal telt búzatáblánál állottunk meg, én e szavakkal fordultam Magához: „de szép is itt!“ Akkor az életben gyönyörködtem, a virágoknak örvendtem. Azóta egy év telt el. Minő év volt ez! Máskor egy évezred sem ölel fel annyi eseményt, annyi változást. Csak e kis helyen minő átalakulás! Tavaly buzakalászokat ringatott a szellő, most ismeretlen sirhantokat csókol lágyan. Maga oly helyen küzd, hol nem láthatnak tömegsírokat. Most én mesélek róluk. Előttem vannak. Száznál több övéitől „viszontlátásra“ búcsúzó hős piheni a kárpáti harcok fáradalmait egy ilyen sírban. — Sokat hozzátartozói még most is visszavárnak. Egy-egy ily tömeg-sir valósággal apró ráccsal bekerített virágágy. Minden siron emléktábla ügyesen és helyén alkalmazott felírással. Olvasom; „Mi a hazáért haltunk, Ti a hazáért éljetek“. Megyek tovább. Szép nagy kőkereszt, rajta: Feltámadunk! „Akik Krisztusban szenvedtek, vele meg is dicsőítetnek“. Elmerengve haladok tovább. Uram Isten 1 Mily csend van itt. Vájjon miről álmodnak. Mily szép is lehet a hazájáért elesett hős álma! Ha egy évvel ezelőtt lettem volna közietek, mennyi mosolygó, vidám ambíciótól sugárzó arc környezett volna. Mennyi kettészakadt élet, mennyi sirba szállott remény... S mindez kinek köszönhető». . . ? Felragyog szemem, megnyugvást talál egy újabb tömeg-sir feliratán: „A barbár erő is eltörpül ott, ahol a fenkölt lélek harcol“. Valóban úgy van. Avagy nem ezt bizonyítják győzedelmes harcaink ! ? . . . Hatalmas fekete, gyönyörű márványsirkő vonja magára figyelmem. „Egyetlen gyermekünket, mindenünket a hazának adtuk. A bánatos szülők“. A sir telve van szebbnél-szebb koszorúkkal. Önkénytelen köny- nyek lopóznak szemembe. Felkeresem boldogult betegeim sírját. Tudja, Édes, hosszú ideig működtem a barakkórházban, igy a temetőben is sok az ismerősöm. Csodálatos, nem is sírokat látok már magam előtt. Ezek lakói megelevenednek előttem ; látom őket, amint lázas homlokukon végig siklik kezem. Egyik vizet kér, másik borogatást s igy folytatódna a Kép, ha egy szanitéc katona nem figyelmeztetne, hogy temetés lesz. Oda megyek, két koporsó van. Egy csomó katona, arra dolgozó pár kiváncsi asszony képezi a gyász- kiséretet . . . Csöndes imát mond a pap, összekulcsolt kezekkel némán állok. A szertartásnak vége, a pap : „Testvéreim, imádkozzunk; Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben.“ A koporsót lebocsájtják, Horátius jut eszembe: „Hullámra dobj egy rögöt vándor és menj búsan tovább“. Emlékszik, akkor hogy álltunk itt, kezünk egymásba kulcsolva, csodálattól áthatva, a fenséges nagy természet szépségeitől eltűnődve: mily szép az élet. Most egyedül voltam, ajkaim még remegtek a visszafojtott sírástól, lágy szellő játszadozott fürtjeimmel, mesélt, mesélt nekem, megértettem: mily kicsinyek, mily halandók vagyunk, mily szeszélyes a sors, mily rövid az élet! Kis katonám! Az idő későre jár. Csak bátran, nem sírok már — csak épp a hangom remeg. — Búcsúzzunk, az Isten százszor, ezerszer áldja meg! Kovács Lili. HÍREK. Tájékoztató. a 7'ái-saskör (Kaszinó) könyvtára nyitva van minden kedden este 6—7 óráig. A Kereskedelmi Csarnok könyvtára nyitva van szerdán d. u 6—7. és vasárnap d. e. 11—12 óráig. A Népkönyvtár szünetel. A magyarországi munkások rokkant- és ryugdij-egyle- tébe minden hónap 1-só és 3-ik vasárnapján délelőtt 10—12-ig van befizetés és beiratás az ipartestület helyiségében.
