Ung, 1914. január-december (52. évfolyam, 27-56. szám)
1914-10-25 / 47. szám
2 (47. szám) A háború árnyékában. — Az UNG kiküldött tudósitói-ól. — Ungvár, 1914. október 23. Magyarország területére első Ízben vármegyénkben tették be az oroszok lábukat, honnan azonban csapataink tüneményes harcok után messze Galíciába verték vissza őket. A kedélyek már hetek óta felszabadultak a fájdalmas nyomás alól, elhatároztuk tehát, hogy mint a legórdekel- tebb terület hirszolgálói, expedícióra indulunk és bejárva az orosz harcok felénk eső terepét, beszámolunk az olvasóközönségnek arról, milyen árnyékot vet a világháborúnak felénk eső foszlánya ma, mit láthat meg egy újságíró szeme elcsendesedett harcmezőkön és apró képekben igyekszünk megrögziteni azt a szinte leírhatatlan nagyszerű benyomást, mely az elé tárul, aki csendes, békés tájakról fokozatosan belejut a háború zajába. F. hó 20-án a délutáni póstavonattal elindultunk a „Határszéli Újság“ szerkesztője: dr. Tahy Endre, az „Ungvári Közlöny“ szerkesztője, dr. Reisman Henrik és az „Ung“ képviseletében dr. Zombory Dezső és dr. Gáti József. Csatlakoztak hozzájuk és egy darabig elkísérték őket dr. Ackerman Fülöp és dr. Csűrös Szilárd. Tudósítóink közül dr. Zombory Dezső, ki Siankinál visszafordulva, az ungmegyei és határszéli harctért szemlélte meg, Ungvártól—Siankiig számol be útjáról, dr. Gáti József pedig a galíciai tapasztalatait ismerteti. Minden félreértés elkerülése végett szerényen és becsületesen kijelentjük, hogy nem közlünk riportot a háború mozzanatairól, nem érezzük magunkat harctéri tudósítóknak, tehát nem utazunk szenzációkban, pusztán egy feladatot végeztünk el, mely újságunk színvonalához méltó volt, de viszont azzal az előnnyel dicsekedhetik tudósításunk, hogy komoly, megbízható és talán — érdekes is. Ungvártól — Sialnkiig. Szivdobogva, megremegő ajakkal fordul be a magyar lélek kanyarodó vonattal Nagyberezna után Róvhelynól, hol a sínpár először éri az Ung szűkülő völgyét. A helyi ember mégis reszket, hisz itt kezdődik a mi vármegyénk harctere! Ungvártól fel Révhelyig az útvonal mellett fekvő trénsátorok nyomai jelzik a harcteret, egyébbként békés, nyugodt munkálkodás folyik. Révhelyen túl már ütközetek voltak, minek első jeleként a konzerves-dobozok tömegei, az őrtüzek maradványai s a vonal mentén a völgyekben és hegyoldalokon feltűnő egyes sirhantok méla beszédje fogadja a katonavonatok utasait. Egyébként a községek egész során át fel Csorbadombig, a fenyvesvölgyi csendőrlaktanya üszkös romjain kívül, a háború pusztításainak kis nyoma sincs. Őrségeket álló népfelkelők barakjai néznek le a völgyekbe, a hegyoldalakon gyerekek által őrzött tehenek sora, mezei termékeiket betakaró ruthé- nek csoportja veti fel szemét a zakatoló vonatra. Távolabb, a csorbadombi állomáson túl, már egészen más a kép. A szív gyökeréig érő fakeresztek már sűrűbben vannak, itt is, ott is feltűnik egy-egy sirhant könnyetfacsaró sivár egyszerűsége, mi mellett viszont meginditóan meleg sugár szökken át az ember agyán, midőn egyik őrház kertje közelében fekvő hősnek sírjára virágokat ültetget a még vasúti kocsiban lakó, egy nappal előbb messze Szabolcsból visszaszállított őr, négy esztendős, nagykendőbe bo gyolált piros szoknyás kis leánya. A koszorút három lépéssel odébb a srapnel-tüzből még maradt virágokból kötözgeti a kis kertben szabad tűznél ebédet főző őrné, a nyugvó hőst nem ismerő, nem is sejtő vasutasasszony szorgos keze. Az első könycsepp végig szaladt arcomon. Csorbadombon túl már a harctér jelei sűrű ismétlődéssel törnek elő. A vonatról látható erdő- szélek itt-ott srapnelek száguldását mutatják, a magaslatokon ágyuk fedhelyei jelennek meg, félméter magas földtöltések, hegyoldalokon kusza élőfa födözékek, utakon, sikterületen előtörő lövész- árkok követik egymást. Olyan a terep, mint egy hegyeket-völgyeket ábrázoló nagy vászon, melyre a háború beszélőén irta reá a maga szörnyű jeleivel a háború mozgalmas, napokig tartó eseményeit. A vonat kettős mozdonya nehezen köhög. Az egymást követő alagutak még sértetlenek, csak itt-ott kellett a síneket megjavítani, de már az Uzsok állomás előtti 41, 42 s az állomás utáni 43-as őrház a pusztulás sivár, fájdalmat facsaró képet mutatja. Falaikon a puskatüz rejtelmes hieroglifeket rajzolt ki a vakolatból, a srapnelek letépték a tetők jó részét, az ágyúgolyók itt-ott széles méretű lyukakat vágtak a falon s az ablakok, ajtók szinte szitaszerüen mutatják a közeli gépfegyver-tűz sűrű rohamait. A mesterséges mélyedésbe épített Uzsoki állomás ép, csak falaiból vágott ki nehány tenyérnyi vakolat-darabot UNG a srapnel, de annál szomorúbb a 43-as, magaslatra épített utolsó magyar őrház, mely srapnelektől, ágyúgolyóktól, gépfegyver és közeli puskatűztől felette kemény ostromot szenvedett. Itt a határszélen folyhatott a legádázabb tusa, melynek nyomai a Siankiig nyúló síkságon még ma is megborzongató eseményekre mutatnak. Szeptemberi verőfény csillogott a sok viszontagságot látott galíciai földek felett, midőn a siankii már cirilbetükkel is jelzett pályaudvaron a visszafelé induló postavonatra vártam. A harcvonal felé induló óriási forgalom miatt reggeli hót óra helyett hároi^negyedtizkor indultam vissza az uzsoki határőrségnek uj parancsnokával, ki most ment elfoglalni uj helyét. A vonat óriási ki- gyótestóvel lassan cammog előre a siankii fen- sikon, mely rettentő tusának lehetett színhelye. Jobbról is, balról is megújul az ember előtt a mostanában sokszorosan megirt kép; elmaradt kocsikerekek, üszkös falak, kisebb-nagyobb földhányások, jeltelen és jelölt sirhantok beszélnek a lefolyt szerfeletti küzdelemről. Amint a határhoz ér az ember s vonata eltűnve a mesterségesen vájt mélyedésben, beér az uzsoki állomásra, uj kép bontakozik ki az ember előtt: az állomás melletti magaslaton az egész uzsoki völgyet s messze vidéket uralóan 10—14 kiemelkedő kereszt ötlik mindenki szemébe. Első utam idevezetett, az oroszok e demon- strálóan, kiáltó beszédességgel elhelyezett sírjaikhoz. Megnézem közelből a messzi távolból is feltűnő kereszteket s gondolataim váltakozó szines- séggel kergetik egymást. Az uzsoki állomás fölött az országút s a vasúti vonal közvetlen a határszélen pár száz méter széles földnyelvet alkot. Úgy a vasút, mint az országút hatalmas mélyedésbe vájtan fut tova s ennek folytán az általuk zárt földnyelv a mélyedésbe épített állomás fölött, mint az egész környék imponáló magaslata uralja a messze tájat. Egyetlen épülete a magaslatnak az utolsó magyar őrház s egyetlen jelvénye az egyébként kopár földnyelvnek: a magyar címerrel ékesített kőalapra helyezett vas határoszlop. E magaslatra, a határoszloptól tiz-tizenöt méternyire helyezték az oroszok halottaik egy kis részét, mig a nagy tömeg a földnyelv folytatását képező hatalmas galíciai fensikon nyugszik. A magyar földben nyugvókat hatalmas cirilbetüs felírásokkal ellátott keresztek jelzik, mig a galíciai területen levő tömegsírok jeltelen némasággal húzódnak meg reájuk dobált fenyőgalyak garmadái alatt. Egyéni impresszióm: de csak magyar földben ilyen kiáltó feltünőséggel elhelyezett sírok beszélnek. Beszélnek, szólnak. A középső kereszt, mely uralja a többit, három méternél is magasabb, gondosan gyalult tölgyfából állván, olyan, mint a mi utak melletti Krisztus-keresztjeink. Jobbról-balról még háromnégy ilyen gyalult kereszt áll, mig a többiek fokozatosan alacsonyodó gyalulatlan lécből álló keresztekként állanak, mintegy átmenetként a legszélsőkhöz, melyek már csak egyetlen beszúrt léccel jelzik az alattuk nyugvókat. A kereszteken cirilbetüs felírások vannak. Ijjász Gyula ismeri a cirilbetüket. A leolvasott jegyek értelmét meg itthoni ruthón tudományunkkal nem nehéz megtalálni. Fordítjuk magyarra. A felírások szövege itt-ott különbözik. A kozákok, úgy látszik, valami külömb emberek. Keresztjük felső részén külön szó: Kozáki . . . s azután vezeték- és keresztnevük. A vezetéknév nagyobb betűkkel, aláhuzottan, mintha valami jelentős generációt képviselnének... A szélső jelvényeken, mely nem kereszt, csak földbe dugott lécdarab, nincs felírás . . . csak talán szegény zsidók lehettek. Állok a keresztek előtt. A természet csodásán szép, vidékeket uraló magaslata lett az oroszok sírhelye. Vájjon miért választották e helyet? Miért helyezték e 40— 50 embert magyar földbe, mikor az ezrek amott feküsznek az osztrák fen síkon ? Miért jelölték meg ezeket ilyen gondos, háborúban szinte diszszámba menő keresztekkel ? Mit akarhattak vájjon ? Minő cél vezette őket ? Minő eredményre vártak? Mert azt már érzem, azt már tudom, nekünk e beszélő sírok csak egyet mondanak, csak egy eredményhez vezet nek bármi tendencia rejtőzzék is cirilbetüs fejfái mögött, s ez az: az orosz itt magyar földön honvédekre talál. Támadása visszahullott a magyar föld hőseitől s magyar földön az orosz a maga számára mást nem, csak sirgödröket tudott hódítani. Megyek a jeltelen sírok felé, ki Galíciába, hogy egy nagy körben végigjárjam az uzsok- siankii harcteret. A nagy fensik képe egy darabja annak az óriási területnek, melyek most a világ annyi részén, vérbeázottan merednek bele az őszi napsugár játékos villogásába. Egy ágyutalp itt, egy döglött ló ott, konzer- ves dobozok százai, eldobott töltónymagazinek, töltények ezrei szanaszét. Törött fegyverek, markolat nélküli kard, véres ruhafoszlányok, leölt állati maradványok valósággal szemetesdombbá teszik e helyett, hol hosszú kilométerekre nemzetek hős fiai vívták ádáz tusájukat A terepben megszakadás nincs. Erdő, síkság, ut, szántóföld, mező, lakóház, falu mind egybeolvadnak, hogy eggyé váltan álljanak rendelkezésére annak a nagy célnak, mely a küzdő feleket vezeti. Némi szakítást a terepben csak a sírok nyújtanak. Jeltelen, nagy sirgödrök. Egyik két-három méter széles, 1914. október 25 másik több. Vannak olyanok, ^melyeknek szélessége a harminc métert is meghaladja. Ha lehet a halmokat alkotó föld tömegéből a sírok tartalmára következtetni, itt három-négy ezer ember alussza örök álmát. Á siankii fensikról erdőbe érek. Egymásra döntött fák torlaszai mellett lövószárkok váltják fel egymást s élőfáknak egész sorozatán egymást érik a golyócéltól vert még friss súrolások, mélyen bevágott fasebek. A délutánt a vasúti vonal másik oldalának megtekintésére fordítottam. Itt láttam a Kárpátok helyenkénti megerősítésének egy-egy szakaszát, melyről azonban hadműveletekkel függvén össze, ez időszerint leírást adni nem lehet. A megerősített vonal mögötti erdőségekben, úgy a galíciai fensikról áthúzódó területen, mint a magyar részen le messze Csorbadombig szörnyen izgalmas csaták folyhattak. A lövészárkok folyton ismétlődő egész sorozata, a fedezetnek használt élőfák megszámlálhatlan tömegei irtóz- tató emlékeit viselik a háborúnak. Egyetlen orosz lövószárokban 120 kilőtt patront találtam. Minő szörnyük lehettek itt azon pontok, melyek alatt patronhüvelyek sok ezrétől lett sárga a barna- szinü erdőtalaj. A fák össze-vissza tördelve hosszú kilométereken át, egy-egy vastagabb tö gy husz- harminc golyótól hasított sebbel. Ilyen az egész környék. Az erdő kis tisztásra változik. Magyarok sírja. Keresztjén ennyi: Itt nyugszik 16 hős honvéd. Távolabb újra sirok. Egyesével. Ezeken már rajta a név. S künn az erdőszólen az Uzsok melletti viadukt feletti hegyormon megint egy sir. Gyönyörű hely. Egy tiszt nyugszik ott. A keresztre tett sapkája gombján csillog a napsugár. Valaha ide kell helyezni azt az emlékoszlopot, melyet a Kárpátok elesett hőseinek emel majd a polgári hálaérzet kötelessége. Estére szörnyű vihar jött. Valósággal nyári zivatar. Menydörgés, villámlás között zuhogott az eső esti tizenegyig. Aludni azonban ezután sem tudtam. A sokféle még friss benyomás megkapta idegeimet s friss szénán, gyér lámpafénynól alvás helyett megolvastam a 43 as őrház szobájának falába fúródott golyóhelyeket. Negyvenhat volt. Ködös reggelre ébredtünk. Gyalog indultam Siankiba, hogy a postavonathoz, ’mely Uzsokon nem áll meg, eljuthassak. Hót helyett kilenckor indultunk el. De alig tiz perces ut után megállt a vonatunk. Katonavonat rakodott ki előttünk. Kiszállottunk. Egyszerié két tompa dörrenés, olyan, mint a menydörgós első szava. Kiugrálnak az emberek. „Hallottad“ hangzik a kérdés. Ijjedt arcok merednek egymásra. Ügy látszik közelebb jöttek. Tegnap ide nem hangzott még. De jő egy tüzérfőhadnagy s szól : „Tegnap napsugaras, derült idő volt, ma párás, nedves a levegő. Ilyenkor kétszer olyan távolságra hangzik az ágyuszó.“ Megnyugodtunk. Lassan a vonat is megindult hazafelé. S rohantunk le a magyar völgyeken át. Nézem a tájat. Hegyeket, völgyeket, ismerős falvakat. Hány kirándulási vonatról láttam már e tájat! Soha se gondoltam arra, hogy itt ez ismerős helyek valaha még dúló csaták színhelyei lehetnek. Megindult szívvel néztem bele a folyton változó tájba. Siankitól — Turkáig. Siankiig közlekedik a póstavonat, innen kezdve katonai vonatok közlekednek csak Turkáig. Az állomást már kitakarították, helyreállították és csak a körülötte ledöntött szálfák árulják el a közelmúlt harcokat. Az állomás mögötti erdőkből srapnelhüvelyeket és orosz felszerelési darabokat hoznak elő vasutasok. Szerencsétlen visszaköltöző zsidók ülnek batyuikon, fáradtan, meggyötörtén. Egy finomarcu asszony van közöttük, karján gyermekével, olyan, mintha az uj testamentum lapjairól vágták volna ki. Mikor katonai vonatok indulnak, tódul a karaván, de elűzik hama osan őket a lépcsőkről. Békében visszaindulnak, nagy gyakorlatuk van már a türelemben. A szóieskürtőjü osztrák mozdony jellegzetes rekedt sipszó után elindul. Az első állomás Sianki után Benyova falu mellett van. Benyova egy völgyben húzódik meg, kétoldalt erdős hegyhátak és legelők terülnek el. Egyik hegyhátról a mi ütegeink zengtek az oroszok kiűzése után, a másik hegyhátról az orosz ágyuk feleltek. Benyován akkor nagy ütközet dúlt. Velünk utazik egy gyógyszerósz-kadett, ki az ottani kötöző- helyről nézte végig a csatát és elbeszéli, hogy a vöröskeresztes kötözőhelyet is gyakran érték golyók. A benyovai papot a mieink elfogták, két szép leánya és fia fogadták magukra hagyva az orosz csapatokat. A benyovai templom, melyről megállapítható, hogy orosz pénzből épült, mert tökéletesen orosz tipusu és izlóstelensógü, három magasabb ezüstös kupola alatt terül el, melyekhez két oldalt két kisebb kupola kapcsolódik, ezekben vannak a sekrestyék elhelyezve. A templom falai barnára festett falécekből épültek, a földszinten keskeny tető alatt kis pirosra festett veranda veszi körül a templomot. Mellette a szintén fából épített paróchia. A papleányokat nem bántotta az orosz, ellenben lakomát készíttetett és a tisztek lakmá- rozás után a papleányok zongorajátékát hallgatták. Lehetséges, hogy az egész papi család áruló volt, ezt a vizsgálat még nem döntötte el, de ha igy is volt, jellemző, hogy az összes értékeiket elrejtették az oroszok elöl és mikor katonáink megtisztították Benyovát az orosztól, a papleányok tisztjeinket hasonló szívélyességgel fogadták és
