Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-02-01 / 5. szám
2 (5 szám) igen gyakran az Árpádvezér-uton, a Füzes körül, a Kossuth-téren, szóval „túlahidon“ fordulnak elő. Ennek magyarázatát nemcsak abban találhatni, hogy e városunkkal összeépült „falvakból“ az iskolakötelesek a Kossuth-téri állami iskolát látogatják, de azért a családban előforduló ragályos megbetegedés esetén a városi hatóság nem járhat el gyorsan, erélyesen, mert hisz e megbetegedések nem a polgármesterhez, hanem a főszolgabíróhoz és a községi elöljárósághoz lesznek bejelentve, hanem a magyarázatát abban is lelhetjük, hogy e „falvakban“ ragályos megbetegedés esetén nem izolálódhatik a betegség egy házra a városi zsúfoltságban élő lakosok közt és hogy e területen lakók állandóan nap-nap után tulajdon- képen közöttünk városi életet élnek s a városi élet által nyújtott sürü ipari, kereskedelmi, stb. érintkezés utján a ragályt nagyon is terjeszthetik. Avagy türheti-e városunk, hogy tőszomszédságunkban, e területen, falusi cigányok tanyázhassanak, kik felügyeletünk nélkül minden irányban csak veszélyt hozhatnak fejünkre? Pedig e felügyelet nem ldcsinylendö dolog! E felügyelet, hogy úgy mondjam, civilizálttá, kulturált egyénekké tette részben Bercsényi-utcai cigányainkat, kik immár önként azonnal keresik az orvosi segítséget a legcsekélyebb megbetegedésnél, egyszerű fejfájásoknál is! Hisz elgondolni is rettenetes, hogy minő kolera-járvány támadhatott volna városunkban éppen e „radvánci“ cigányokból kiindulólag a közöttük 1913. év őszén előfordult kolera-eset folytán, ha a beteghez az utolsó pillanatban, úgyszólván a haldokláshoz, este 10 órakor még sem hívnak orvost. Ez esetben a kolerás cigányasszony elhalálozásával megjelent volna ott a halottkém — Görényből s nem orvosi halottkém és legnagyobb valószínűséggel a cigányok értelmetlen bemondása alapján gutaütést vagy gyomorrontást állapított volna meg halál-okul; a cigányok pedig kolera- bacilusokkal fertőzött ruhában városunkban jár- tak-keltek volna koporsót, stb. bevásárolni, a mi cigányaink elmentek volna a temetésre, halotti torra is, s Ungvár város, tudja Isten, hány lakosa pusztulhatott volna el az igy elhurcolt kolerában. Megengedhetők-e, türhetők-e ily esetleges veszedelmek közvetlen szomszédságunkban, kapunk előtt? Avagy nem komikus, kacagtató-e, hogy az Árpádvezér-ut legvégén levő' mészárszékek, melyek úgyszólván kizárólag ungváriakat látnak el hússal, közrendészeti s közegészségügyi szempontból nem ellenőrizhetők városi hatóságunk által, mert azok Görényben (??!) vannak íelállitva?! Ily ferde állapotok mellett csakugyan érthetetlen, hogy a városi képviselet f. hó 28-iki ülésén ez ügyet határozathozatal helyett a jogügyi bizottsághoz utasította, holott ez egyáltalán nem jogi kérdés, hanem közigazgatási s első sorban a gyors cselekvés kérdése. Valóban kívánatos, hogy a most már a leküzdhetetlen, vágyás asszonyi kíváncsiság kötött az ismeretlen férfihez. Egy kis meghitt, puha sarokba ültünk. Le nem vette tekintetét rólam, amig beszólt: — Hosszú történet. Legszebb, legfájóbb, legboldogabb és legszomorubb emlékek kötnek Ninette nevéhez. Régi történet. Olyan régi, hogy már nem is emlékezem az érzéseimre, az érzelmeimre, már csak érzem, homályosan, haldoklón érzem az emlékezést... Párisban történt. Mérnöki pályán voltam és ott töltöttem utolsó félévemet. Volt egy derék, jó barátom, egy festő. Kedvtelésből lefestett. Sokszor napokig nem mentem el hozzá, a kép lassan készült el. Egyszer levelet kaptam tőle, melyben értesít, hogy elkészült a képpel és kór, látogassam meg mielőbb. Azonnal elmentem A portrait már rámában függött a műteremben. Örömmel dicsértem a képet. És a többi munkáit, a tehetségét. Idegesen hárította el szavaimat. Kórt, hogy én, a jóbarát, ne dicsérjem. Mert — szerinte — az emberek mindig azt dicsérik, akit már más is dicsért és nem a dicséretre méltót. Persze tiltakoztam ki- fakadása ellen, majd megkérdeztem, miért hivatott oly sürgősen? Önérzetes, haragos arca mosolygó lett, leültetett és elmondta, hogy van egy fiatal modellje, aki szerelmes a portraitmba és most, hogy kész a kép, Ninette — a modell — kétségbe van esve. Szeretne megismerni, vagy hagyjam a képet még a műteremben. Még aznap megismertem Ninettet. Együtt vacsoráztunk egy kis vendéglő virágos terasszán. Formás testű, barna leány volt. Kedvesen beszélte el élete történetét. Mikor az anyja haláláról beszólt, mély megindultsággal könnyezett. Igaz részvéttel sajnáltam akkor azt a kis örömteremtést. U N G városi képviselet megujhodott munkakedvóvel ne vesse magát túlságosan a forma, a szabály ellenőrzésére s követelésére, hanem a lényeget tartva szeme előtt, ennek szolgálatában, ahol szükséges, mint jelen esetben is, ne engedje — íeleslegesen — teljesen tisztázott s világos ügyeknél a külön féle s sokszor elő sem irt bizottságok elé utalással az ügyek lényegének s főképpen gyorsaságának elposványodását. A jelen ügyben pedig gyors intézkedést kérünk, mert nemcsak közigazgatási, de különösen közegészségügyi szempontból kívánatos ez, mivel városunk közegészségügyét kötelességünk az itt előadott veszedelmekkel szemben megvédeni. Dr. Reisman Arnold. „Fehér színház“ és „fehér regény“. Irta Aigner Ferenc. I. Egy előkelő főpap nemrégen egy hangversenyen előadást tartott és a „fehér szinház“-at szeretné felépíteni, ahová minden szülő örömmel vihetnó a családját és amelyben az erkölcs szolgálatában állana a művészet. Legelőször is azt szeretnők, ha az az előkelő főpap hozzánk jönne, és a mi színházunkat lebontatná és épittetne nekünk egy nagy, tágas, kívül fehérre meszelt színházat és aztán hogy oda bent a színházban is fehér legyen minden, azt se bánjuk. Szép a fehér szin aranyozással és a színpadon is az úgynevezett „fehér darabok“ ellen nincs kifogásunk, orvosoljuk tehát a színpadról az erkölcstelenséget, ebben mi is szívesen szegődünk a szellemes főpap zászlója alá már azért is, hogy egy a mai kornak megfelelő és a színházlátogató nagyközönség igényeinek megfelelő színházunk legyen. Szívesen adnák a színház-direktorok is a „fehér darabokat“ a nagyobb színházban; az persze más kérdés, hogy a „túlságos“ fehérséget szereti-e minden színházlátogató, mert tagadhatatlanul lélekemelő az erkölcs és ez a közönséget nemesíti, azonban színpadon mégis csak kell valamit látni abból a világból is, amitől a szülők gyermekeiket szeretik megóvni, végre is ha mindenben csak az erkölcsöt keressük, honnót tudjuk aztán, hogy miből is áll tulajdonképpen a veszélyes örvény: az erkölcstelenség!? Szóval, legyen meg a „fehér színház“, ezt szívből kívánjuk', de legyen azért abban néha-néha egy kis „vörös dolog“ is. Maguk a színház-direktorok is az erkölcs éber őreire, a családokra vannak tekintettel, a midőn a túlmerész, sikamlós színdarabokról szóló szinlapokat „vörös papiroson“ nyomtatják ki. hogy akinek leánya van, azt ilyenkor ne vigye a színházba. Ha már ennyire haladtunk az erkölcs megvédésénél, vájjon érhet-e bennünket vád azért, hogy felnőtteknek, akik az életet már úgy is minden oldaláról ismerik, egy kis pikántériát is bemutatunk a színpadon!? Sőt ellenkezőleg, ez — miként előbb is mondtuk — bizonyos mértékig szükséges is. Igen mulattató dolog volt pár évvel ezelőtt, a mikor még a „mozi“ kezdetlegességével egy faópületben volt, egy szemérmes embernek az erélyes fellépése, midőn a rendőrségre szaladt, hogy ő este a „mozi“-ban volt és ottan szörnyű Minden délután találkoztunk a műteremben. Egyszer kissé korán mentem, Ninette még a pódiumon állott. Kíváncsian érdeklődtem, mit ábrázol a kép, mire barátom megmondta a címét: „A modell.“ Az én portraitm még a falon függött és gyakran észrevettem, hogy Ninette szerelmes, vágyó tekintettel néz rá, holott ha reám nézett, csodálkozó, gyakran egykedvű volt a pillantása. És sokszor mondta, hogy engem csak azért szeret, mert rólam festették a képet. És múltak a napok, mint röpke pillanatok. Búcsúról, elválásról kellett beszélni. Fájt az elszakadás. Csalogattam, hívtam Ninettet, hogy jöjjön velem. Azt kérdezte, a képemet magammal viszem-e? Nem — mondtam — a barátomnál marad. És megígérte, hogy eljön velem. De a hangja, a hamiskás, bús mosolya elárulta, hogy nem igy lesz. Keserűség fogott el, mért nem jön velem? Nincs senkije és engem szeret! Vagy nem ? . . . Az idő letelt. Utolsó előtti este hamar elvált tőlem. Nyugtalan volt és nagy fekete szemei lázasan csillogtak. Utána mentem. Fájdalom, szégyen és féltékenység lopta magát szívembe. Féltékenység az örökelválás előtti este. Kínlódtam. Azt hiszem, nagyon szerettem. Szerettem az ifjúság, a legszebb férfikor egész hevével . . . Nem néztem, hol járok, merre, csak az árnyékát kerestem, követtem. Egy ismerős házba surrant be. Én utána. Kinos féltékenység marcangolta a szívemet: Mit keres itt Ninette? Este, itt, a barátomnál, a festőnél? Lábujjhegyen lopóztam tovább, utána. A műterembe lépett és az ajtót becsukta. Kulccsal becsukta. Az ajtónál maradtam, leselkedtem, hallgatóztam. Semmi nesz . .. semmi zaj . . . őrült fájdalmak gyötörtek. Most, épp most 1914. február 1. erkölcstelen dolgokat látott. Elővették legelőször is az előtte való nap plakátját, és azon rajta volt: „csakis férfiak számára volt az előadás rendezve“, tehát akkor már a mi szemérmes emberünk előtt is tudva lehetett, hogy a moziban a férfiaknak valami „különösebb“ dolgokat mutatnak be, miért ment mégis a „különös“ dolgokat megnézni!? Éppen úgy tett az a vén színházi kritikus is, aki mindig ostorozta a színpadi meztelenséget és mégis, ahányszor csak a „Szép Helena“ pikáns operett került előadásra, látócsövét el nem vette a szemétől és „Szép Helena“ bájainak rabja volt Ne gondoljuk azt, hogy a színpadon az operett ledér világa mai keletű. Már 30 - 40 évvel ezelőtt valósággal ömlött a színházba a közönség, ha operett került előadásra. Láttuk Blahánét is „Szép Helená“-ban és úgy volt öltözve, hogy a lenge szoknya két oldalt' egész csípőig fel volt hasítva. Ott volt a hires Krecsányi Sarolta is, aki egy cseppet se maradt hátra Blahánétól, sőt a bájos Tannernó, aki később az operaház énekesnője lett, a híres szőke szépség, valósággal tüzet dobott a közönség közé megjelenésével és higyjék el, kérem, hogy a közönség egy cseppet se bot- ránkozott meg a fedetlen szoborszerü női idomok láttára. Egyik Eszterházy kontesz szobrát készítette el a híres Canova szobrá >z ; ezt egyedül egy. kis épületben Kismártonban őrzik. Azt hiszik Önök, hogy egy szemérmes nőt látnak, a kinek testrészein bő ruha omlik alá!? Dehogy! A szobrász egy lenge fátyolt borított a legplasztikusabb nőre és az ember az igézet hatása alatt szemléli az élettelen nőalakot és elgondolkozik a fölött, hogy az Istennek ez a remek teremtménye élve minő csodaszép lehetett! így vagyunk a színpaddal is; ha ott megjelenik egy ingerlőén bájos művésznő, mint a hogy mondani szokták „szellősen“, éppen nem hunyjuk be a szemünket. Sőt éppen a fölött boszankod- nánk, hogy az a csodaszép művésznő teljesen elfedné termetét szeméremből. Az ilyen művésznő azután szerepét se tudná teljesen érvényre emelni. Legyen „fehér színház!“ Mi is azt tartjuk, de azért mi ne legyünk álszenteskedők. Régebben nem beszéltek ugyan a „fehér szinház"-ról, mégis megtörtént, hogy mikor az egyik szép primadonna „fedetlenül hagyta“ gyönyörű teste nagyrészét és egy álszenteskedő ezért megrótta, amire a művésznő megboszankodva, következő előadáson teljesen ruhába burkolva jelent meg, a közönség nem akart menni többé a színházba e miatt és igy a művésznő kénytelen volt ismét „ingerlőén fedetlenül“ a színpadra lépni. Nem egészen lehet mindent az erkölcs kalapja alá borítani. A festők meztelen képein se botránkozzók meg a közönség, sőt a bíróság is állást foglalt, hogy a kirakatba helyezett „meztelen női alakok “-at ábrázoló festmények nem sérthetik a közszemérmet, mert a művész midőn ilyen festményeket ihletett percében alkot, csakis a magas művészet szolgálatában állott és nem volt szándéka az erkölcstelenséget szolgálni. Az érdemes főpap hangversenyi előadása szokatlan és kellőképpen meg is okolt volt, még is egyet elfeledett, hogy lehet középutat is választani, a kérdés megítélésében. Végre is a színházba nem szenteskedni járunk, élvezni akarunk és azért — legalább mi — nem tartjuk helyesnek, hogy a szinpad az élet félszeg- ségeit, a niai kornak ledérségeit mellőzze, mert sok embernek a túlságos fehérség is megrontaná a lelkét, vagyis másfelé menne szórakozni, ahol nem csak „fehérséget“ lát. kell ezt megtudnom! Az utolsó estén, a válás előtt! Megcsalnak . . . megcsalnak! A vér elöntötte agyam és irtózatos erővel löktem be az ajtót. Abban a pillanatban lövés dördült el. Egy kissé elhallgatott az idegen, mesélő férfi. Az arca meg-megrándult, mintha minden emlék- részlet egy-egy fájdalombarázdát szántott volna rá. Folytatta : — Ninette volt. A képem előtt bukott arcra. Kezében görcsösen szorongatta azt a gyilkos, félszemü kis szörnyeteget. Fiatal kebléből patakzott a vér . . . Másnap eltemettettem és azonnal hazautaztam. Egyetlen egy képét hoztam magammal. A barátom nekem adta és engedőimével azután reprodukáltattam „A modell“-t. Eleinte vad és gyötrő gyönyörűségem telt minden üzletben megkeresni és megvenni a képet. Aztán jött az: Idő. A jótékony, a gyilkos idő, mely elfeledtet az emberrel mindent. Jött a feledés. Most már az egész csak egy szomorú, bús emlékezés . . . Bocsásson meg, ha megzavartam a mulatságát. Nem bírtam leküzdeni izgatottságomat. A jelmez ... az arc ... a hasonlat... A többit már nem hallottam. Otthagytam, Futottam, rohantam haza. Letéptem magamról a jelmezt és didergő lázzal bújtam ágyamba. Haraggal gondoltam az idegenre, aki megrabolta színes, víg mulatságomat, megfosztott a tánctól és haragudtam Ninettere, amiért szeretett és meghalt . . . Régen fekszik a jelmez érintetlenül. Anyám sokszor akarta már felhasználni valamire, de nem engedtem. Engesztelődve, könnyesen és könnyű kézzel simitgatom meg néha a redőket és titkon, mikor senki sem hallja, felsóhajtok: már nem haragszom. Irigyellek Ninette, kis Ninette. Irigyellek!
