Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-05-17 / 20. szám
52. évfolyam Ungvár, 1914. május 17 20. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Félévre ............4 K. Negyedévre . . 2 K. Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre . . 14 K. || Félévre ............7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. Nyilttér soronként 60 fillér. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK AZ UNGJVYEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- den csütörtökön. MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése === KI ADÓHÍV AT ALI TELBFONSZAM 11. ----------A hegyvidék közgazdasági hivatása. A helyi kereskedelem és ipar védelmére néhány évvel ezelőtt törvényt hoztak. Ez a törvény egyike volt azoknak, amit a kisemberek, a vidék kereskedői és iparosai igazán örömmel fogadtak, mert ezzel vélték megélhetésüket biztosíthatni. Az azóta eltelt 12 év mintha valamit segített volna is kereskedőink és iparosainkon, — legalább a látszat erre vall, — az utóbbi időben azonban ismét mindtöbben keresik fel városunkat és vármegyénket megrendelések gyűjtésére, a helyi kereskedelem és ipar rontására. Elismeréssel emeljük ki, hogy a meghívás nélkül megrendelést gyűjtőt — ha sikerül megcsípni — hatóságaink elég szigorral büntetik; a baj azonban abban van, hogy ritkán sikerül az elcsipés — s valószínűleg így van ez országszerte — mert különben lehetetlennek tartanók, hogy a törvény szerint kiszabható egy hónapig terjedő elzárás és 600 K-áig terjedhető pénzbüntetés vissza ne tartaná különösen a Wienből nagy számban beözönlőket a kihágás elkövetésétől. A napokban is megfordult egy ilyen ügy Ungvár város iparhatósága előtt, és tegyük mindjárt hozzá, ennek előidézője is Wienből jött ide, Wienből, ahol — úgy látszik — nem sokat adnak azokra a magyar törvényekre, melyek érdekeik ellen vannak. De van a megrendelésgyüjtésnél egy nagyobb ellensége is a helyi iparnak és kereskedelemnek. Ezek az úgynevezett vándorraktárak, melyeknek meggátlása egyáltalán nem eszközölhető, ha a vándorraktárt felállítani szándékozó az illető községben való árusításra az iparengedélyt megváltja. Az 1884. évi XVII. törvénycikk értelmében ugyanis mindenki, legyen az kül- vagy belföldi, aki Magyar- országon ipart — ide értve a kereskedést is — szándékozik űzni, s e szándékát az illetékes iparhatóságnál bejelenti, — eltekintve attól, vájjon az ipart, illetve kereskedést hosszabb vagy rövidebb időn kivánja-e gyakorolni : engedélyt nyer az ipar vagy kereskedés üzésére. Egy ilyen vándorraktár-féle létesül most városunkban, s cipőárukereskedőink és cipészeink ölhetett kezekkel kénytelenek nézni, miként fogja őket ez az uj raktáros hónapokra megnyomorítani. Oda kellene tehát kereskedő- és iparos-testületeink- nek törekedniük, hogy az ipartörvény mielőbbi módosítása bekövetkezzék, s ha ez nem volna teljes egészében gyorsan elérhető: legalább a törvény 4-ik szakaszának módosítását kellene a megrendelés-gyűjtést korlátozó törvényéhez hasonlóan rövidesen kikövetelniök. Ennyit mindenesetre elvárhat és meg is érdemel a magyar államnak helyi kereskedő- és iparosztálya. rn. V. (B.) Nézzük az ungmegyei hegyvidéki gazdálkodást a mezőgazdaság álláspontjáról. A széles völgyekben és lankásabb hegyoldalakon elterülő szántóföldjeink művelése, különösen a nagyobb birtokosoknál, elég jó s megfelel a mezőgazdaság átlagos színvonalának. A kisebb gazda látja a közvetlen hasznot, amelyet a jól mívelt föld nyújt, okul a példán, utána csinálja, amit a síkságon lévő szomszédjaitól megtanult. A dombosabb és távolabb fekvő vidékeken, különösen a nehezebb közlekedési viszonyokkal biró szántóknál, a mívelés már kifogás alá esik. Itt a trágyázás már ritka, mert az odafuvarozás bajos. A felszántott talajt évröl-évre vetik, ugart csak a nagyon silány, vagy a nyomásos részeken hagynak, s a termelendő növényeket sem változtatják. Az sem megy ritkaság számba, hogy a távoli silány szántókat csak minden két-három évben vetik és a már meglévő szántók rendszeres míve- lése helyett óvről-évre újabb területeket törnek fel a szántó- vagy legelőből, hogy azt néhány éven át kihasználják. A rétek javításával még a síkságon sem sokat törődnek, a felvidéken pedig egyáltalán semmit. Trágyát, vagy tragyaszert csak nagyon ritkán kap a rét, pedig talán egy föld sem hálálja meg úgy a gondos kezelést, mint éppen a rét. A vakondtúrások elegyengetóse és a tavaszi fogasolás legtöbbször elmarad s a természetes gyep gondozásban nem részesül. Ezenfelül a rét fütermésével is helytelenül bánnak. Tavasszal, mihelyt a hó elolvad, reá bocsátják a télen át kiéhezett marhát, amely a füvet gyökérig kirágja. Ha a tavaszi időjárás nedves, a gyep majdnem teljesen fel van vágva. Hogyan lehet aztán jó széna-termést remélni, ha a gyepet előre lelegeltetik a fünövés legkedvezőbb időszakában. A felvidéken ezért kaszálják a réteket csak egyszer, s hogy a szónaszáritásssal ne legyen sok baj, azt is csak akkor, ha a fü már a tő vön aszásnak indult s így a széna természetesen kevesebb is, de meg kisebb tápláló erővel bir. A kaszálás után az őszi legeltetés következik a havazásig, amely már a jövő termés rovására megy, mert az ősz a gyep megbokrosodásának az ideje. A rét gyeptakarója tehát az egész éven át használat alatt van és sohasem pihenhet. A zsombó- kokat és a gyomfákat senki sem irtja és a réteket a levágott bokrok sűrűn ellepik, úgy, hogy a gyepterület mindig kisebb és kisebb. Igazán mostoha gyermeke az Ungmegye felvidéki parasztgazdának a legelő. Ennek termő- képességeit kimerithetetlennek tartja és kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem a legelő javításával bármit is törődjék. A legelőt a nagyszámú marha tavasztól őszig állandóan járja, lerágva arról az utolsó fűszálat is. Csupán a marha által nem kedvelt gyom marad meg s mivel ennek pusztításával senki sem gondol, magját szétszórva, mindinkább szaporodik a legelőn. A felvidéken legelőnek mindig a legsilányabb és. legmeredekebb területeket használják, ahol a talaj és termőképesség leggyorsabban pusztul és a gyep takaró hova-tovább szakadozottabb, helyt- adva az omlás és vízmosásoknak, amelyek területei mindegyre szaporodnak. Előmozdítja a magán, sőt a községi legelők pusztulását, a népnél észlelhető általános törekvés, hogy a legelőnek minden kis részét, amelynek mezőgazdasági mívelése bármily csekély jövedelemmel kecsegtet, felszántja és elfoglalja, miáltal a közös legelő területe folytonosan és rohamosan apad. Az erdei legeltetésről már említést tettem s most még csak a felvidéki marhatenyósztési rendszert akarom a kép teljességére vázolni, A felvidék állattenyésztése a lehető legkülLetört kóró, hervadt virág. Irta Sz. Zób Mihály. Ifjúkori szerelem fűzte egymáshoz őket erős, édes lánccal. Ismerősök, rokonok, barátnők és barátok váltig mondták, hogy nem lesz semmi a dologból; kár a szép leányért; lesz is eszében Bélának feleségül venni stb. stb. Hát ez esetben csalódtak, mert Béla bizony megtartotta szavát és oltárhoz vezette egy szép farsangi napon Rozs Dudit. Édes álmok, szép ábrándok, titkos imák váltak valóra e napon. Gyönyörűek voltak az első hetek, az első hónapok, hisz úgy szerették egymást, ahogy kevés ember tudhat szeretni. S mi lett aztán? Vájjon örökké tartott-e, ha még oly nagy volt is az a szerelem ? . . . Lánglelkü férfiú Béla s szíve egész melegével szereti feleségét. Hisz ő volt az első, ki érzelmet gyújtott lelkében, aki az első dalt sugalta fülébe, a szivetfogó melódiákat aspirálta. Neki köszönhette talán azt a pár tapsvihart is, mely a szerzőnek szólt, neki a dicshimnuszokat, amelyeket az újságok zengettek. És ezt az asszonyt ne szeretné ő? ügy érzi, az egész világot öleli magához, ha Dudit karjába zárja; az angyalok ringatják édes álomba, ha a csicsergését hallja: mennyországba lát, ha nagy, kék szemébe belenéz és mintha minden zenélne körülötte, lágy, édes dallamokat hallana akkor is, ha nincs mellette. Azonban csak egyet akarjon megörökíteni e dallamok közül, ha legzenósebb hangulatában vesz is elő papirost — nem sikerül még csak nyomába sem lépnie a múltnak. A melódiák elpárolognak érthetetlenül, tünemónyszerüen, mintha csak álom lett volna az egész. Hozzáül a zongorához ... Nézi a billentyűket... Belevágja ujjait egy-egy nagy futamra... Az megy, de dallam nem kél a nyomába . . . Kezébe veszi hegedűjét, ügy sírt máskor húrja, amikor az ő bánatát zokogta, bánatát s szerelmét. . . Most csak nevetni tud, csak cincogni fülébe .. . Néha egy-egy csárdás pattan ki belőle, de a régi érzés elveszett, elillant. .. Töri fejét Béla, mi történt ővele. Elszorúl a szíve a gondolatától. — Mi lesz velem, mi lesz velünk, ha a dallam kihal, a zene elhallgat, üres lesz a lelkem? Hisz már vagy egy éve, hogy mit sem alkottam! Pedig volna mire dallamot csinálnom, de ha egyszer nincs ihlet! Ha mégis csinálok, nincsen érzés benne! S keserűen dobja magát a díványra. Ott rágódik lelkén gúnyosan az önvád: — Ez hát a tehetség, amire megnősültél?! Elfogy a pénzed, mit csinálsz majd akkor? Hogyan mondhatod feleségednek: nincs ihlet, nincs kenyér. Szerencsétlen ember, hogy tehettem ezt meg ? ... De ha úgy szerettem, úgy szerettem!... mit csinálnék, ha nem csicseregne néha a fülembe ? Csókja nélkül mi volna életem ? . . . . Gyötrődés, rideg, zord küzdelem. Cigarettára gyújt. Kifújja a füstjét. Aztán néz utána; nézi, mint enyész el. .. — így ment el az én tehetségem is!... Igen. De hová?! Könyv fekszik előtte a kicsi asztalon, valamelyik költő barátjának könyve. Felnyitja s lapozza az egyiket, talán inkább szórakozottságból, gond- üzőül, mint érdeklődésből... Megakad szeme egy ötsoros versikén: Szerelem a hegedűm, bánat a vonója, Nem termett még nélkülük egy igazi nóta.. . Boldogság csak mámor, édes álomital, Melytől az érző szó szép csendesen kihal Az én lelkem mélyén. — Boldogság csak mámor — ismétli most Béla — édes álomital ? . . . Ez vitte volna el az én dalaimat? . . . Nem lehet, nem igaz . . . „Szerelem a hegedűm“ . . . Hát ón nem szeretek? . . . Vagy úgy ? Boldogan szeretek .. . Talán a Múzsa irigyli boldogságomat és azért hagyott el ? ... Csengetnek. Pár perc múlva a szobaleány lép be, vizitkárgyát hozva. Átadja urának és vár a parancsra. — Pacsirta Mária — olvassa tűnődve — ki lehet ez? Ott kinn van? — Igen. A nagyságos úrral szeretne beszólni. — Velem? Talán a feleségemmel? — Nem. Meg is kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos asszony, mert akkor nem jött volna be. — Ez igazán jó! Hát miféle alak? — Nagyon szép, pedig egyszerűen van öltözve. Igen bánatosan néz. — Ereszd be! — A fogadóba ? ügy hiszem, jobban szeretne ide jönni. — Ide?... Érdekes... Hát vezesd be ide! A lány kimegy s nemsokára ismét nyílik az ajtó. Magas, fejedelmi szépségű hölgy lép be. Bánatos, nagy szeme csodálatos tűzben ég. Erősen elpirúl, mikor érzi, hogy a férfi szeme milyen kórdőleg néz reá. — Jó estét, mester! — szólal meg. — Jó estét! — felel Béla. — Szolgálatjára lehetek valamivel? — Pacsirta Mária vagyok ... Nem ,hallotta kérem, még soha ezt a nevet? — S szomorú tekintetét kérdőleg veti a férfira. — Pacsirta Mária ? Nem !.. . Nem emlékszem rája . . . — Nem? Akkor, úgy hiszem, hiába jöttem. — Miért? Talán tehetnék valamit? Szívesen. Lapunk mai száma 10 oldal.
