Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-09-07 / 37. szám
51. évfolyam Ungvár, 1913. szeotember 7. 37. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Félévre ............4 K. Negyedévre . . 2 K. Egyes szám 10 fillér. Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt : Egész évre . . 14 K. || Félévre ............7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. Nyilttér soronként 40 fillér. -■ TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők. Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ------- den csütörtökön. —.... MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők, Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.----------KI ADÓHÍV AT ALI TBLEFONSZÄM 11. ===== Kapkodás... A kivándorlás a legszomorubb és egyszersmind a legaktuálisabb théma. Hogy most fokozottabb mértékben aktuális, mint máskor, annak két oka van. Először, hogy nagyobb a kivándorlás, mint máskor; másodszor pedig, hogy tekintélyes német és olasz lapok panaszkodnak, hogy Magyarországból nagy a kivándorlás. Kilencvenezer ember vándorolt ki nem egészen tiz hónap alatt Magyarországból Amerikába. Ennyiről számol el a washingtoni bevándorlási hivatal, amiből azt kell következtetni, hogy a magyarság vérvesztesége ennél is jóval nagyobb, mert sok kivándorló az Egyesült- Államok ellenőrzését kikerülve, Kanadába, vagy a déli államokba szökik. Ezeknek a száma legalább harmincezerre tehető. így aztán nem kilencvenezerrel fogyott tiz hónap alatt a magyarság, hanem százhúszezerrel. Magából Ung vármegyéből 1913-ban útlevéllel 1000-nél több egyén vándorolt ki, akik közt íel- tünően sok a nő. Az utóbbi körülményből azt lehet következtetni, hogy a családok nőtagjai előre mennek, akiket később a férfitagok követnek. Iszonytatóan komor képe ez a magyarság hanyatlásának, amelyet minden rendelkezésünkre álló eszközzel meg kellene akadályoznunk, ha csak nem akarjuk egészen tönkre tenni az országot. Mindenesetre helyes dolog volt a kivándorlás szabályozása és a kivándorlási törvény alkotása. Ez a törvény a kormány felügyelete alá utalta a kivándorlást, ami lényegében helyes és bölcs intézkedés. A bökkenő csupán az, hogy a kormány szerződése a Continentál-Pool-lal jogot ad a kivándorlók szállítására, így ez a jog, illetőleg szerződés újabb ingerre lázitja a kivándorlási ösztönt. Hiszen nem új ez a kivágyakozás, de a kivándorlás veszedelmei igen sokban elfojtották a kalandos kedvet. Ezelőtt szökni kellett — amit ugyan most is sokan megcselekesznek —, és ehhez nem volt mindenkinek bátorsága. Könnyű kivándorlás csak azóta lett a vesződséges tengeri utazás, amióta a kivándorlásról törvényt alkottak. Tanulság: reformálni kell a törvényt, mert elveszünk. Erdőben. Irta Szilárd Jenőné. Járok az erdő selymes, puha füvén, Zörgő haraszton, kúszó indákon át. Űz egy névtelen, titkos sejtelem, Keresni virágok s madarak honát. Utamat beszegzik illatos virágok, Csicsergő fütty hangzik a tiszta légen át, Nem kell most madárdal, sem a virág nékem, Az erdő mélye int; tovább, csak tovább!... Megyek előre, cél nélkül bolyongva, Messze kikerülöm, ha egy embert látok, Mégis be nem vallott, titkos reménységgel Valakit keresek, valakit várok. Ä Halál kertje. Irta Rózsa Elza. Paolo költő volt. Mély gondolatu, kevés- szavu ember. És kedvenc helye a temető. Szerette a Halál kertjét. Már kora reggel, sokszor hajnalhasadás előtt is ott volt és ott találta őt a bizalmasan hunyorgató hold, a fekete éjjel is. Szerette a Halál kertjét. Reggel oly illatos a temető ... A gonddal ápolt sírokon, a rajtuk pompázó virágokon ezer színben csillog a harmat, mint megannyi könnycsep. Friss földszag . . . szomorú madárdal . . . Szerette a Halál kertjét. A temetőben, a természet e szomorú ölén tölté el napjait, itt költött Paolo. Szomorú, bágyadt hangú nótákat, dalokat, melyek tele voltak fájdalmas lemondással, emésztő bánattal. A kolera ismét fenyeget bennünket, ügy mondják, hogy a szomszéd Beregmegyében már több életet ki is oltott és a veszedelem nőttön nő, tehát védekezni kell, még pedig erősen, s minden téren. Tényleg kell védekezni, mert az igazi kolera kérlelhetlen ellensége az embernek, s védekezni kell, mert arra már ösztöne kényszeríti nem csak az embert, de az állatot is, — hogy ellensége ellen védekezzék. Kérdjük azonban, hogy a nagy lármával teli úgynevezett védekezés, mely most országszerte folyik, helyes módja-e a védekezésnek? Kérdjük, helyes-e, jó-e, cólszerü-e, hogy a védekezés oly módon és megfélemlítő kapkodással történjék, mint történik az ország legnagyobb részében, mint történik az Ungváron is. És kérdjük, nem volna-e helyesebb módja a kolera elleni védekezésnek, ha azok a köztisztasági szabályok, melyek most uton-utfélen szemébe tűnnek a közönségnek, s hirdettetnek dobszóval szerte az utcákon, a kolera láthatáron nem létekor is betartatnának, illetve annak betartására a közönség a hatóságnak állandó ébersége és közreműködésével ráneveltetnék ? Mert valljuk meg őszintén, a kolera fellépésének hírére történő kapkodó hatósági intézkedések úgy tűnnek nekünk, mint mikor valamelyik hivatal tisztviselői tudomást szereznek arról, hogy a felettes hatóság vizsgálatot fog tartani, s akkor a vizsgálatot megelőző napokban az éjt is nappallá teszik, hogy a vizsgálatkor mulasztásuk már pótolva legyen, — holott ha állandóan dolgoztak, hivatásuknak állandóan megfeleltek volna, úgy még a váratlan vizsgálat sem találta volna őket készületlenül. Vagy nem igy van? A kolera hírére elrendelik az udvarok tisztán tartását. Az emberek kinevették és bolondnak csúfolták. Nem tudták megérteni, hogy énekelhet ez a csodás szépségű, daliás termetű, izmos legény merengő, csalódott hangú bús dalokat. Övé lehetne a város valamennyi asszonya. Hírnévre, dicsőségre tehetne szert, ha hűtlen lenne kedveséhez: a temetőhöz. Szerette a Halál kertjét és nem törődött az emberekkel. Esténkint, mikor csillagos volt az ég, elővette mandolinját és játszott rajta. Nótákat, melyeket Krifonettotól, a sirásótól tanult. Ilyenkor homályos érzések lettek úrrá fölötte és kínzó vágy fogta el valami nagy, valami magasztos után, valami után, ami meggyógyítaná beteg lelkét, feltüzelné hidegülő szivét.. . Szerette a Halál kertjét és szerelemre vágyott. Egy este, épp mandolinja után nyúlt, mikor valaki gyengén megérintette. A nagy Kaszás volt. Paolo nem ijedt meg, régóta leste a pillanatot, amikor a kert tulajdonosával: az Élet urával beszólni fog. Nem ijedt meg, pedig közelről oly vékonyak voltak csörgő csontjai, nagy fogai világítottak mint sárga mécsesek és orr- és szemüregei mélyek és sötétek valának. A Halál leemelte válláról fénytelen kaszáját — Paolo meg sem rezzent — és szelíd halk hangon szólott: — Tudom, hogy szereted kertemet. A nyugodt pompát, a csiszolt sírköveket, a mélységes, titkot záró hantokat. Akarom, hogy hűséget esküdj a kertnek. El ne hagyd soha! Egészséges leszel! De ha hűtlen leszel hozzá, érted jövök! Paolo behunyta szemeit, de egy kis zajt hallott és feltekintő. A Halál csontjai zörögtek, amint felemeló jobbját s Paolo felé nyujtá. Az őszinte meggyőződéssel fogadta el a feléje nyújtott zörgő, száraz csontkezet és hűséget esküdött a Halál kertjének. Szerette a Halál kertjét, s az immáron nem kedvese, de felesége lett, akinek hűséget esküdött. Hát szabadna azt egyáltalán tűrni, hogy az udvarok bármikor is bacillus-telepek legyenek? A kolera hírére elrendelik a lakások kötelező szellőztetését. Ha szükséges a szellőztetés, — és mert szükséges, — miért nem nevelik, oktatják, vagy ha kell, szorítják a szellőztetni nem szerető népet a szellőztetésre akkor, mikor nem fenyeget a kolera? (Mellesleg megjegyezzük, hogy magában a városházában levő hivatalos helyiségeket sem szellőztetik kellőleg.) A kolera hírére elrendelik a kutak és környékének rendbe hozását. Miért tűri a hatóság, hogy a kutak körül egyáltalán pocsolyák legyenek ? Eltiltják az éretlen gyümölcs evését, — mert itt a kolera. Mintha bizony az éretlen gyümölcs evése egyáltalán megengedhető volna. így mennek sorba az intézkedések, rendeletek, — nagy lármával, a közönség megfélemlítésével, — holott nincs veszedelmesebb dolog, mint a veszélytől megijedni. Mert más az: félni, és más az, megijedni. A mostani kapkodó eljárás annak teljes bizonyítéka, hogy közegészségügyi intézkedések nálunk csak akkor történnek, mikor valami veszély fenyeget. Állandósítani kell tehát a hatósági felügyeletet, szorítani kell a közönséget a rendre, a tisztaságra, de nem csak kolera idején, hanem akkor is, amikor nem közvetlen a veszély. És pedig szorítani kell nem {pénzbírsággal, — mert az csak írott malaszt marad, ha a birság kirovására szolgáló indok egyúttal meg nem szüntettetik, — hanem szorítani kell oly hatósági intézkedéssel, mely kell, hogy rászoktassa a közönséget a rendszeretetre, a tisztaságra. Hatóságilag, a háztulajdonosok terhére kell az udvarokat, lakásokat ott kitisztittatni, ahol a És Paolo, a költő, hű volt hozzá. Ott hagyta régi, pompás lakását és a temetőőrtől bérelt magának egy szerény kis szobát. Ott töltötte alvásidejét és esőben ablakából nézte a temetőt, akinek hűséget esküdött. . . Szerette a Halál kertjét és ösmerte minden zugát és halmocskáját. Egy hosszú, esős nap után, mikor kedvenc helyéhez, egy besüppedt, árva, korhadt fakeresztü sirhoz közeledett, meglepődve látta, hogy mellette egy uj sir van. Még érezni a frissen lapátolt föld szagát, még láthatók a sírásók lábnyomai a süppedős talajban . . . Egyszerre lépteket hallott. Feltekintett. Egy gyönyörű szép, gyászos leány állott mellette. Paolo felugrott. Különös érzés fogta el. Máskor egykedvűen nézegette a sirlátogatókat. Nem hatotta meg a sirás, a bánat. Fásult szomorúsággal gondolt önönmagára és dalaira. A dalokra, melyek a temetőben születtek. Most azonban, elfeledkezve mindenről, felugrott és amit még sohasem tett eddig, megigazitá köpenye redőit. De a leány nem vette őt észre. Elmerülni látszott mélységes fájdalmában. És azóta eljött mindennap, hol reggel, hol este. A költő megszokott helyén, a szomszédos sirhalmon várta. Annyira megszokta már e fiatal gyászleányt, hogy türelmetlen izgatottság fogta el, ha késett. Reggel epedve várta és ha nem jött, örült, hogy lesz kit várnia este. Szerette a Halál kertjét és múltak a napok ... Immáron négy hót óta látogatja a gyászleány meghalt vőlegénye sírját és forró könnyekkel áztatja azt. Már azt is tudta Paolo, ki fekszik hát a sir- ban. Nem volt nyugovása, mig az egyik sirásó el nem mesélte a szomorú leány történetét. Egy csillogó aranyat nyomott a sirásó tenyerébe, aki az öreg emberek szemérmetlen bőbeszédűségével mesélt: Lapunk mai száma 8 oldal
