Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-07-06 / 28. szám
U N G 1913. julius 6. 6 (28. szám) rektorát, Dortsák Gyulát búcsúztatja el kegyele- tes szavakkal. Deli Géza igazgató szól ezután, nekünk szokatlan meleg hangon, a szülőkhöz és a város társadalmához. A mi óhajtásunk egyesül az övével, amidőn azt kívánjuk, hogy a reáliskolába ne csak az eddigi tankötelesek járjanak, hanem az új, helyi főiskola legyen a társadalom szine-java, a kereskedő és a lateiner osztály gyermekeinek a kedvelt iskolája. A főreál a jövő iskolája. Konda tanár a középiskola önképzőkörének reformját sürgeti s a ma fennállót teljesen eltörölni s helyébe kötelező új szemináriumi szervezetet kíván felállítani, hogy az egység sokasága helyébe a sokaság egységének alkotó munkája lépjen. A 19 tanár a 6 osztályban 241 tanulót tanított. A legrészletesebb statisztika, számbeli kimutatás tárgyalja ezután a tanulókat általános előmenetel, tárgyak szerint, erkölcsi magaviseletük, szülőik foglalkozása s illetőségük stb. szerint. Az 1915-ben érettségi bizonyítványt kiállító uj fejlődő középiskola már ma hatalmas tényezőjévé vált a gyakorlati élet iránt nagy rokon- szenvet tanusitó vidékünk kultúrájának.' 3. Állami polgári leányiskola. Az áll. polg. leányiskola értesítője elején az uj, kolosszális szépségű intézet csinos kiállítású kópét közli' Deák Gyula direktor. Mi is örömmel szögezhetjük le azt a tényt Deákkal együtt, hogy az uj iskolaépület nemcsak a városnak dísze, hanem az összes, az országban levő enemü épületfajták közül a legszebbek közül való. A kétemeletes hatalmas palota a „felvidéki Athón“-nek legszebb helyére, az Ung melló került. Az intézet külső történetével, az alapítási mozgalmakkal, az építéssel foglalkozik azután az értesítő. A 98 helyiségből álló épitésremek műszaki leírását olvassuk — az alagsortól föl a Il-ik emeletig. A módszeres szakkonferencián tartott értékes felolvasást Alexay Julianna az olvasás helyes tanításának hasznáról. Érdekesen fejtegeti saját tapasztalatai alapján az olvasmányok hasznát, amely a gyermek tudásvágyának egész kielégítését célozza. Az 1913. máj. 18-án megtartott VKM. rendelet értelme szerinti Bókenapon olvasott föl Bondynó Lendvai Vilma tanítónő a bókenapról egy figyelemreméltó népszerű hangú értekezést. A rendes rovatok közé van beiktatva az érdemes főnöknek, Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő, kir. tanácsosi kitüntetése fölötti hálás megemlékezés. Kinevezés. Papp Antal püspök kinevezte Zá- vidíalussy Bazil rónaszéki kántort Havasközre ideigl. kántornak. * Áthelyezés. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter Ferenczy Irma turjaremetei állami óvónőt a kisperegi állami óvóhoz áthelyezte. Halászatunk érdekében. Irta Lakatos Károly. Hajdanában, mikor még a folyók ártereiben millió- számra nevekedhetett a halféle s jutott belőle minden rablógazdálkodás dacára is embernek, madárnak, sőt a csürhének is egész a megcsömörlésig, bizony soha senki sem gondolt arra, hogy halászatunkat különös gondozás tárgyává tenni s óvni, védeni kellene a halellenségek, helyesebben orvpusztítások ellen. Különösen ami a kártékony halírtó madarakat illeti, mert jutott is, maradt is elegendő halunk s e tékintetben fogyatkozás észlelhető soha nem volt, noha ugyancsak sokféle halászi készség: háló és mindenféle halfogó-eszköz, furfang is járulhatott volna hozzá annak előidézéséhez ; de a folytonos és rendkívüli állománybeli szaporodása a halaknak természetes gátul szolgált erre s így nemhogy kimerülés, de észrevehető fogyatékosság sem volt tapasztalható soha vizeink haltermésének, állandó rendkívüli gazdagságában. És ez így volt ősidők óta körülbelül a 70-es évek közepéig, pedig ezidőtájt a mérőszalag lovagjai már nagy tevékenységet fejtettek ki az agrárius érdekek szempontjából való működésben: a vizek szabályozásában, tavak, mocsárok kiszárításában Duna-Tisza hosszat, s hol itt, hol ott szólalt meg a „hollandi bagger“ halálharangja a lápok madár- és haldús eldórádója felett és el is pusztult ma- napságig rendre valamennyi, halászok, vadászok nagy szomorúságára s talán mindörökre. Tagadhatatlan, a kultúra érdekei sokat nyertek ezáltal, tnert a gazdászat, közvagyonosodás számára óriási vízmentesített területeket hódított meg a háromszögelés tudománya, de az is igaz emellett, hogy amennyit nyertünk egyoldalúlag a vámon, annyit veszítettünk is más oldalon a réven, halászatunk majdnem tökéletes megsemmisülése folytán. Szóval és világosan megmondva: a folyamszabályozások és rétszárítási műveletek majdnem teljesen tönkre tették egykor virágzó halászatunkat az ősi halászati iparággal együtt, úgy, hogy ma „halászi mesterség“-ről beszélni sem lehet a hajdani értelemben. A mai „halászok“ inkább csak halászó napszámosok, semmint a régi értelemben vehető telivér, ősfoglalkozást : ősi ipart űző néposztály. Olyan már nincs, vagy ha van, nagyon kevés lehet. Szegeden például, hol a halászatnak s a halászoknak igazi ősi fészke volt: ma már alig egy-két képviselője akad a régi halászgárdának. De minek is volnának halászok ? 1 És vájjon hol vethetnék meg ezerlyuku szerszámaikat, mikor a régi halastavak helyén most érő gabonát hullámoztat a fuvalom. Bejárhatjuk a Tisza mentét szegről-végre, de mindenütt csak azt látjuk, hogy az ősi halászóhelyek, lápok, tavak a kapa-kasza uralma alá hajtvák és még a legmélyebb fenekekben — ahonnét pedig egykor mázsaszámra emelték ki az ízletes réti halakat — sincs a víznek hire se, de van helyette kukorica-erdő, ami a gazdának kedves látvány lehet ugyan, de az ideális lelkületű halászembernek annál szomorkodtatóbb látványt nyújt. Az „árterek“ is gabonaföldekké, kaszálókká változtak által s nemes kócsag s keringő sirálycsapatok helyett most a vércse, a kultúrának ez a tolakodó madara lebeg felettünk, egér után kémlelve ott, hol hajdan pirosszárnyu keszeg után vágott le a villásfarku, habfehér halászmadár. De magában a Tiszában és Dunában is nagy a fogyatkozás a hajdani haldús viszonyokhoz képest, ami az árterek pusztulásával igen természetes is különben, mert ezek adták a folyóknak a temérdek mennyiségű halkincset. Persze, ma már nem adják, mert az árterek szárazak s víz hijján nem jöhet ki belőlük a hal elivni, hullámveréstől ment vizeikbe ikráját lerakni s eként a hajdani mesés gazdagságú állományát felszaporítni. S így ma már korántsem halszagu a Tisza vize, mint volt hajdanában a sok, a temérdek sok haltól, mely miatt a vizet se igen lehetett inni — mint nagy Rákóczi Ferenc idejében, ki írásában keservesen panaszolja, hogy lázbetegségében „égő szomját nem olthatá a halszagu Tisza vizével“. „Annyi volt a Tiszában a hal, hogy nem lehetett anélkül meríteni, hogy a merítgetőben hal ne lett volna“ — így írja tovább. Egyébiránt az Alföld, főleg a Tisza-vidék nagy halgazdagságáról történeti adatok, okmányok és még a török hódoltság korából származó „defterek“ is kétségtelen adatokat és bizonyítékokat szolgáltatnak. Ezekből megtudható az is, hogy a halászat aránylag mily horribilis jövedelmet hajtott a török kincstárnak. így például egykorú feljegyzések szerint 1558-ban a szegedvidéki halastavak 20570 akcse (60 akcse 2 magyar forint és 15 dénár értékű volt) jövedelmet képviseltek, jóllehet 1555-ben ezen halastavak 32385 akcse jövedelmet hoztak. A dunamenti halászó helyek közül csak a sárközi halastavak 93000 akcse haszonbért hajtának (1551) 13 év alatt; öt év múlva pedig a versenyzők annyira felverték ezen halastavak bérleteit, hogy azok évi 50000 akcséért adattak ki. Ezen adatokból elképzelhetjük azt is, hogy a török hódítás korában mily jelentékeny foglalkozási mód és kereseti forrás lehetett a halászat és halászkodás. És az is volt. A régi írások igazmondása kétségtelenül beigazolja ezt. így lstvánfy szerint a Dózsa-lázadás alkalmával csak magában Szeged városában 3000 halász élt; 1552-ben is, midőn pedig Szeged népsége igen megcsappant, 700 halász lakta a várost. Általában a török hódítás korában egyik legjelentékenyebb foglalkozási mód volt a Duna-Tisza táján a halászat s maga a hal fontos kereskedelmi cikk, mely besózva, hasítva és friss állapotban került piacra. A víz- melléki kofák messzire eljártak a hallal, csíkkal, s mindig akadt vevőjük r elég; a haláldás pedig soha meg nem csappant. Egykori irók állítása szerint a Tisza vize csak kétharmadrész vízből s egyharmadrészben halból állott. „A réti vizek és tavak is oly rendkívüli halbőséggel bírtak, hogy néha a levegő is megromlott tőlük s a sertést is azzal hizlalták.“ (I. Bezda Martinyi Zeileri: Neue Beschreibung des Königreiches Ungarn stb. Leipzig 1664.). 1430-ban a szent földről visszatértében Szegeden átutazó Bertrandon de la Brocyuire nevű francia lovag ismeretes könyvében a Tisza halgazdagságáról írván, a következőket mondja: „A Tiszában roppant sok hal van; sohasem láttam még oly vastag és hosszú halakat valamely folyóból halászni.“ Mily impozáns lehetett a hajdani átlagos minőség a maihoz képest! Minőség is, mennyiség is ma már éppen nem megbámulni való arányokat tüntet fel — ha csak azt nem találjuk „megbámulni valónak“, hogy átlagos méretek és súly tekintetében mennyit vesztettek halaink, mily növet- lenek a régiekhez képest — és hogy mily kevés, felette kevés mostani halállományunk átlaga. De azért bátran felkiálthatunk: Bárha csak ennyi is maradna mindenkorra, ha több nem is lesz talán ! Tekintetes Mittelman gyógyszerész Ur,Ungvár. Szíveskedjék számlámra az Ön „Li- liom“-kenőcsóből kettő száz (200) tégelyt forduló postával küldeni. Budapest, 1913. jun. 14. Tisztelettel: Török József, gyógyszertára, Király-u. 12. A nagy politikai izgalmak vége felé járunk és igy a honatyák most már a választóikra és a mandátumokra is fordíthatnak egy kis gondot. Az egyik ismert erdélyi képviselő már napok óta egyebet sem csinál, mint egyik választóját kalauzolja végig Budapesten és mutatja meg neki a főváros nevezetességeit. A képviselő végig vezette a jóizü góbét az egész városon, elvitte a színházba, az állatkertbe, a múzeumba, végül pedig egy este betért vele valamelyik zenós-kávéházba. Az öreg székely ilyet még sohase látott és a képviselő nagyban várta, hogy fog bámulni a derék ember. Hanem a székely csak izgett-mozgott folyton a szókén, ideges volt, nem törődött semmivel és a szemét folyton egy pontra szegezte. A képviselőnek végre is feltűnt a dolog és megkérdezte az öreget: — Ugyan, bátyám uram, mit néz folyton? — Mit? hát a rokkomra vigyázok, aki ott lóg a szögön. — Ugyan, ugyan — igyekezett megnyugtatni a képviselő az öreget — ne törődjék azzal. Úgy se viszi el senki. Látja, az ón kabátom is ott lóg a fogason, még se vigyázok rá. Az öreg székely bólintott egyet a fejével és rendithetetlen nyugalommal felelte: — Hát persze, a magáéra nem is köll már vigyázni. Mert azt már egy félórája elemelte valami szőke fiatalember . . . Szobor-kritika. Arany Jánosról maradt az az anekdóta, hogy egy könyvnek — amely az ő költészetéről szólt s amely nagy erőlködve magyarázta, mit is akart mondani Arany gyönyörű soraival — odaírta a szélére: — Akarta a fene! Azóta s talán már régebben rossz dolguk van azoknak, akik müvet kommentálnak. Még rosszabbul járnak rendszerint, akik képzőművészeti alkotásokhoz nyúlnak avatatlan kézzel. Festők és szobrászok állandó bosszankodásának tárgya a belemagyarázás, amilyet azonban buzgón űznek. Egy ilyen belemagyarázat gyönyörűen sikerült példáját kaptuk a napokban egy szobor leírásának keretében. Igazán kár volna nyilvánosságra nem hozni a sorokat, amelyek egy bronzszobor jelentőségét és eszméjét igy magyarázzák: — „Eke mellett áll a napbarnitotta arcú magyar, akinek, mikor hazája veszedelemben forog, megjelenik az Árpád korabeli hős vitéz és ennek buzdító serkentésére otthagyta ekéjét és harcba száll.“ Ha a szobrász ezt csakugyan mind megcsinálta egy alak, vagy egy csoport kebelében, művésznek még talán lehet középszerű, de mindenesetre a legnagyobb bűvésze a földnek. Az semmi, hogy a bronzalak napbarnított. De ugyanez az alak egyszerre az eke mellett áll és ott is hagyja ekéjét, mert hát harcba kell szállni, mert hát megjelent Árpád vitéze. Ennyi cselekvés egy bronzszobortól, ez gyönyörű, sőt megfejthetetlen. Annyira megfejthetetlen, hogy el lehet képzelni a leírás nyomán egy vitézi éneket, egy történelmi drámát, de szobrot — azt nem. Vegyen kalapot Borossnál.
