Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-10-05 / 41. szám
Ungvár, 1913. október 5. 51. évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. 11 Negyedévre . . 2 K. Félévre ..........4 K. || Egyes szám 10 fillér. Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával egy üti : Egész évre . . 14 K. || Félévre ............7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. ■■ ■ Nyilttór soronként 40 fillér. ------HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ===== den csütörtökön. —— TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kazinczy-uIca í-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők. Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.-—KIADÓHIVATALI TELEFONSZÁM 11. Félvilág felé ... Olvassátok ezeket a sorokat s nem gondoljátok, hogy ezeket a száraz betűket a toliam csak azért írja le, mert a lelkem másképp nem tudna nyugodni. Vergődik, tépelődik. Érzi, hogy bilincsbe van verve, hogy sokkal, de sokkal szükebb. szürkébb, csendesebb a keret, a tabló, amibe beszorította a kenyérharc, mint aminőt a vágyak csa- pongása óhajt, aminőt az izzó akaraterő kigondolt valaha, aminőt a tettrevágyás érdemel. Úgy van ez a vergődő lelkem, mint a jégre esett s odafagyott szikra. De kár ezeket a gondolatokat papirra vetni! Nékem rokon mindez, hisz a lelkemből sarjadzanak, hisz a szemem előtt a fekete tinta megvörösül s lehetetlen letagadnom, hogy a véremmel írok. Vérzik kezem alatt atoll, érezve a tehetetlenség, a lekötöttség fájdalmát. Amitől szeretne szabadulni a lélek, hogy csaponghatna, illetve kedvére, szabadon, hajlamának, ambíciójának, lelkesedésének élve. De kár ezeket a gondolatokat papirra vetni 1 Mert az Írás nem fedi a szót, mert az arc nem a lélek tükre. Hiszen ha kérditek hogylétem, az ajkam azt mondja, hogy jobbat még csak képzelni sem lehet. Ha mosolyog az arcom, hinnétek : az elégedetlenséget ez az arc hírből sem ismeri. Lám, lám milyen csalóka akaratlanul is a lényem ! Belül vihar, kívül derű. Belül a lelki viharok irtózatos csatája, kivül pedig a megnyugvás, a megnyugtatás látszik. S igy él a lélek meg a test, a belső meg a külső két külön világot, megy az egyik jobbra, míg a másik balra. Ez nekem olyan fájó, mind a mellett olyan természetes. Ily módon küzdeni, imigyen robotolni. Ez adatott, viseltessék hát el! Ám gyönge az ember s néha önereje bizony cserben hagyja. A belső kitör s rárajzolódik az arcra. Ilyenkor azután igaz az ábrázat, nem hazug a szó, nem ámitás a tekintet. Mégis ilyenkor lenne legnagyobb a kedvem egy irtózatos, velőkig hatóan rémes hahotára. Mert hallom, mert érzem, hogy mind, mind azt mondjátok erre az igaz, őszinte hangulatra: nem egyéb, mint szeszély! Nem rossz. Szeszély ha úgy teszünk, ahogy érzünk! Ne érezzünk hát úgy, mert a szeszély bántó a környezetre, rossz fényben tünteti fel a benne leledzőt. Vegyük fel hát a sima, a borotvált, a mosolygó arcot s hazudjuk, hogy a lélek érzése a felségessel határos. Belül meg dúljon tovább a vihar, harcoljon egymással az arc és a hangulat. Mert bármily nehéz, bármily fárasztó is ez, de a mellett becsületes és megnyugtató, mert e harc is örök sorsunk szülötte s a fülembe csengő harsona igazmondását hirdeti: — Ó ember küzdj és bízva bizzál I A haladás kora. Ezt éljük, ennek szellőjét érezzük, — amerre tekint a szem. A haladás pedig szédületes, minden képzeletet felülmúló, annyira, hogy már le- járófólben van a „lehetetlenség“ fogalma is. Öröm, boldogság ebben a korban élni. Sohasem tudni, mit hoz a holnap, a fejlődésnek micsoda újabb láncszeme visz közelebb bennünket a zseniálitás maximumához Változatos, gyönyörű ez az állapot, — s nyomába mindig jólét, kényelem, kultúra s fokozatos fejlettség támad. Tán sok körülményében rideg állapotot teremt ez a szédületes haladás, — de az emberi elmét, mely mindig több, nagyobb után vágyik, gyönyörködteti és kielégíti. Minden emberi korszaknak, amely fény korát élte, — tudvalevőleg azonban megvoltak a maga árnyoldalai, kinövései, hibái, amelyek aztán idővel éppen okai voltak az elsatnyulásnak, a pusztulásnak, a Nap lenyugvásának. A fejlődő kultúra méhóben hord romlottságot, erkölcstelenséget, bestiálitást és gazemberséget, — amely ugyan nem előfeltétele magának a magasabb művelődésnek, — de mint burján és kitartóan kisérő árny, — ott találjuk mindig a fejlődés tövében. Minthogy vannak még olyan rajongók, — akik ezt a magasabb kultúrát, az emberi észnek ezt a győzelmét, tisztán, makulátlanul, hogy úgy mondjam — egy bizonyos puritánság határain belül is el tudják képzelni, — ezek kedvéért vagyok bátor e kornak éppen most erősen érvényesülő és mindinkább jobban előtérbe törtető szimptómájára rámutatni, amelynek tulajdonképpen a fejlődéshez semmi köze, amit egy szóval úgy lehet jellemezni, hogy léhaság s ami tehát csak közönséges burján a magasra törő pálma tövében. Mégis nagy veszélyt rejt magában, legalább is akkorát, hogy érdemes vele foglalkozni. Az elmúlt napokban egy országos hirü (— ha nem is épp az átlag-sajtó reklámjai szerint —) és kiváló talentumu vezérférfiu kelt ki élesen a mai női öltözködés és ennek kapcsán általában véve a nő gondolkodása és viselkedése ellen. Ez mindenesetre nem valami nagy népszerűségnek örvendő téma, mert ha bekerült az úgynevezett „aranymondások" közé az a szólás, — hogy — „Tanácsosabb egy oroszlánnak a farkára lépni, — mint a nőt első ősz hajszálára figyelmeztetni,“ úgy e meghatározás még találóbb ebben a formában: „Tanácsosabb három oroszlán farkára lépni, mint a nő öltözködését kritizálni.“ Pedig ezt is óhajtjuk ezekben a sorokban. Mert odafejlődött, — hogy minden brüdség vádja nélkül a köz, a kor erkölcsisége szempontjából kell hozzászólni. Kik teremtik, irányítják, dirigálják a női divatot? Nem is szorul bizonyításra, — végeredményben mindig a kokott-világ. A csengő, a könnyen és léhán keresett metraiss-aranyok szülte fantáziák kelnek szárnyra a pazar boudoárokból, járják be a világot s. tolakodnak be igy az egyszerű, becsületes családi tűzhelyekbe is, — ahol azután a tiszta szemmel néző szemlélőben megszületik a megrőkönyösödós, az órthetetlenség komoly vádja. Oda fejlődünk, — amire példát statuált 3 évvel ezelőtt a budapesti világ-orvos-kongresszus, — hogy két japán orvos a tisztességes leányt nem tudta megkülönböztetni a kokott-tói. Természetes is. Hiszen az egész női öltözködés jórésze tisztán az érzékiség felkeltésére van bazirozva. Hogy egy 16 éves leány szoknyája akár térden felül is ki legyen vágva, — vagy hogy az összes „báj“ gyűjtőnéven összefoglalt fogalmak kellően ki legyenek domborodva, — ez ma már mindennapi nagyvárosi látvány. Üzenet a Szamoshátra. Irta Magyar Bálint. Hol még tisztán mosolyognak És csengő ajkkal nevetnek, Szamosparti kis házakban Talán éppen emlegetnek. Emlegetik sápadt arcom, Lefonnyadó ifjúságom . . . Óh csak erről ne tudjatok, Testvéreim, rokonságom. Legalább ti ne lássátok A lelketek szép szemével, Hogy az arcom pirossága Már tűnik a nyár hevével. Szamosparti kicsi házak, Álmodjatok fiatalnak, Kit álomban rózsaszirmok És ébren — álmok takarnak. Őszi alkonyat. Irta Francois Coppée. Gyönyörű dolog szeretve lenni, de ha valaki a szerelem teljes boldogságát akarja élvezni, annak viszontszeretnie kell. Senkisem méltányolhatja jobban e szavak igazságát, mint Michel Paz, a hírneves zenész, a legkitűnőbb keringők zseniális szerzője, akit szokás volt annak idején azonnal Chopin után emliteni. Hogy a nagy nyilvánosság is tudott egyikmásik szerelmi históriájáról, annak nem ő volt oka, mert ő azok közé a nagyon is ritka igazi férfiak közé tartozott, akik éppoly aljas cselekedetnek tartották a nőket titkaiktól megfosztani, mint ahogy nem lopták volna el kedvesük nyakláncát, hogy barátaik társaságában elhencegjenek vele. De a világ figyelemmel kisérte a művész életét és széltóben-hosszában mesélték kalandjait. Mikor a zongorához ült ez az égő fekete- szemű, szőkehaju gyönyörű szláv, s lassan, kényelmesen lehúzta szép fehér, nemes formájú kezéről a keztyüt, máris dobogott valamennyi nő szive s a szép orosz nőre gondolt, aki Nizzában megölte magát, mert a művész kíméletesen, de határozottan visszautasította a hölgy kezét, amihez pedig kétmillió korona hozomány járult. Ezt tudja mindenki, de azt már nem, hogy a művész kendőibe egy hercegnő hímezte a nevet, tulajdon gyönyörű hajának szálaival. És a művész őt sem szerette, mint ahogyan nem szerette a többieket sem, csak övék volt szenvedélyből, ritkán hiúságból, leggyakrabban érzéki mámorból — de soha — soha szerelemből! Csak egyszer. Egyetlenegyszer volt igazán szerelmes. Rég ideje már annak! Akkor még mint idegen botorkált Páris szennyében s mint nagyon jelentéktelen alak működött egy színházi zenekarban. Ah, az a rómséges, átkozott nagy szerelem egy tizedrangu színésznőhöz vonzotta, egy mindenki portékájához! . . . Hogy szégyelte magát most s hogy undorodott magától akkor is, mikor tudta, hányán osztoznak vele s nem tudta magát megszabadítani tőle, mert szerette, szerette a bestiát, aki kacagva vigasztalta szerelmi féltékenysége keservében: „Mit törődöl vele, igazán mégis csak tégedet szeretlek!“ Sok év gyötrelmei után végre letépte szivéről a bilincseket, melyek ez átkos szerelemhez láncolták. S mintha e hozzá méltatlan viszonnyal balszerencséje is elhagyta volna. Egy keringő, a „Tündérek tánca“, híressé tette nevét s nem telt bele egy óv, mint egyik legkiválóbb zenevirtuózt ünnepelték a hangversenytermekben, egész Európán végig. Málhája telve volt szerelmes levéllel, mellét, kabátját minden országbeli rendjelek díszítették. Ám ő nem lett gőgös, vagy elbizakodott. Ifjúkorában a nyomoranya emlőin nevelkedve, egyszerű, szerény ember maradt akkor is, mikor egy egész világ hódolt előtte; akkor annak keserű, de erőt adó tejét szívta magába s ha a a hozzáérkezett szerelmes leveleket lapozgatta, emlékezetében felelevenedtek újra hosszabb-rövi- debb szerelmi viszonyai, szégyentől pirulva s mégis fájdalmasan gondolt azokra a téli estékre, mikor ő, a szegény színházi zenész, előadás után lelkendezve szaladt a szűk utcákon keresztül, hogy a piszkos sáron át a „müvészbejáró“ elé állva, a lányt várja, ki neki üdve, mindene volt s aki rendesen egy más ember karján haladt el mellette s akit minden becstelensége dacára szeretett, halálosan szeretett! — Csak az boldog, aki szeret — szokta volt mondani azóta. Most már elülte lelkét az érzékeny kedélyű élvezők spleenje s fájdalmasan érezte a szemébe feltoluló könnyeket, amiket ideges em- kerek akarafnólkül benső kényszerből sirnak el. * Ebben a lelki állapotban Párisba kergette a tenger mellől a rossz idő. A kihalt Párisba szeptember közepén! Egyik napon, mikor szokása szerint ismét Lapunk mai száma 8 oldal, 41. szám.
