Ung, 1913. január-június (51. évfolyam, 1-27. szám)

1913-01-05 / 2. szám

2. oldal.

U N G

2. szám.

delmes és tág. Gyönyörű némely intézményük, mint az egész világon életbeléptetett temetkezési egyleteik. Tanulhatnának itt a keresztények, ámbár sok tekintetben volna tanulni- valónk !

Ha kell, ha a körülmények megkívánják, az ungvári izraelita nők is nem lankadó erővel apostolkodnak népök szegényeinek, az iskolák elhagyatott növendékeinek felsegélyezése ügyében. íme a tevékenykedők sora: Gelb Mártonná, Hdmos Béláné, dr. Ország Jakabné, Kardos Emilné, dr. Virányi Sándorné, dr. Rein Arthurné, Róth Sándorné, Zinner Salamonná, Hirtensteinné stb. Vannak olyanok is, akik csendben, otthonukban sok jót tesznek, mint Moskovics Dávidné, Adler Sámuelné, Schähter Adolfné és még számosán.

Csak ekkora sor mellett lehetett arra a merész lépésre elhatározni magát, hogy Ung- váron, ebben a kisebb felvidéki városban népkonyha létesüljön. És létesült is: „az Ungvári Izraelita Népkonyha“. Hasznos és felette szükséges szerepre vállalkozott ez a nemes irányú jótékonysági intézmény. Az elmúlt esztendő utolsó hónapjában, dec. 29-én saját szemeimmel is meg akartam győződni, hogy ugyan mit művel a Népkonyha nálunk? Két hölgy szorgoskodott akkortájt ebédközben a sok szegény gyermek körül: Gelb Mártonná és Hdmos Béláné. Szép, hogy a Népkonyha létesült, szép és felemelő mindaz, amit szűkös anyagi viszonyai mellett eddig tett és most is tesz, de hát mégis csak más helyiségre, rendesebb otthonra volna nagy szüksége.

Végignézve a napi feljegyzéseket, úgy láttam, hogy a Népkonyhának volt olyan látogatott napja, mikor 200 gyermeknek adott ebédet; jelenleg 100—125 túlnyomólag szegény iskolás gyermek a látogatója. A helybeli siketnéma-intézet 13—15 növendéke is állandóan a Népkonyhából kapja ebédjét. Az ebéd okszerű és tápláló. Látogatási napom vasárnap lévén, a gyermekek levest, húst és tésztát kaptak, egészséges és megfelelő darab kenyérrel; máskor leves, jó főzelék és elegendő kenyér. A hölgyekben meg-megnyilatkozott az óhaj, vajha ezt az áldásos intézményt szélesebb alapokra lehetne fektetni s legalább

8—10 hónapon át működhetnék a Népkonyha.

Sajnos, a válságos és nehéz időt a Népkonyha is igen erősen érzi: az adakozások ritkák és szűk mederben folynak, pedig minél inségesebb az esztendő, a segítésnek annál nagyobbnak kell lenni, mert sok a jelentkező szegény.

Megjegyzendő, hogy a jótékonyságnak okszerűnek és óvatosnak kell lenni mindenütt. Az Ungvári Népkonyhánál is betartják azt, hiszen leginkább elhagyatott és szegény iskokezeit ingébe és hajába törülte és lejött a létrán. Lenn megparancsolta Demjánnak, távolítsa el a halott madarakat és lefeküdt aludni, anélkül, hogy kezeit megmosta volna.

— Az átkozottak ! . . . Most már nem zavarhatnak 1 . . . mondta, mintha eljárását saját maga előtt kívánná igazolni. Aztán lefeküdt, véres kezét arca alá rejtette és erősen hortyogott . . .

Az öreg gólya még soká ott mozgolódott az üres fészek körül, megtapogatta a csőrével, a karmaival, mintha keresne valamit; azután kinyújtott nyakkal idegesen hallgatódzott. De nem hallatszott sehonnan a kicsinyek vinyogása. Eltűntek a kicsinyei.

Óvatosan ereszkedett le a háztetőre, félve, hogy az alvó Koméi észreveszi, előrekuszott a tető szélére és meglátta Demjánt, aki az ő szétmarcangolt kis gyermekeit összeseporte, hogy a nagy szemétgödörbe vesse őket. Demján dühös volt, rosszalóan nézett az alvó parasztra és néhányszor összevillant szeme a háztetőn álló gólya szemével, aki könnyezni látszott.

— Szegény gólya! — mondta Demján. — Lehetséges volna-e, hogy ilyesmiért ne létezzék megtorlás.

A gólya hirtelenül úgy érezte, mint hogyha valaki mellbelökte volna.

— Lesz megtorlás! — mondotta magában, felszállt és villámgyorsan repült a mezőre.

A lekaszált rét üres volt és kopár. Csak imitt- amott egy szénaboglya, amelyet elkésett parasztok még nem vihettek haza. A mohalepte fatörzsek, amikkel teleültették a rétet, szintén kopárok voltak és földbe ásott óriások, leborotvált fejűnek látszottak.

A gólya sokáig nézte az egyik fatörzset és amikor egy hosszú, vastag kígyót látott meg rajta, egész súlyával rávetette magát és keményen csapott fejére a csőrével, amikor felemelte. Terhével gyorsan Koméi háza felé repült. Amikor odaért, a tető szélére ereszkedett le, azon hely fölött, ahol Koméi aludt és kinyitotta a csőrét.

A kigyó haikau esett a szénára, amelyen Koméi aludt és Koméi felé kúszott. A paraszt mélyen aludt

lás gyermekek részesülnek jótéteményben. Manap vigyázni is kell, hogy érdemetlen ember ne kapjon segélyt és a jótékonyság révén ne szoktassunk senkit dologtalanságra avagy henyélésre, hiszen amúgy is ebben a nagy úri passziókkal megvert országban egész tömegek minden munka nélkül szeretnek megélni s munkabíró emberek minden szégyenérzet nélkül koldulni járnák sőt bosszantó követelőd- zéssel. Az Izr. Népkonyha, ahol egyébként keresztény gyermekek is kapnak ellátást, rászorult a nagyobb segélyezésre, de teljesen érdemes és méltó reá, mert a szegény gyermekeket táplálva nemcsak az ember- és felebaráti szeretetet gyakorolja, hanem a nemzeti munkaerőt is gondozza azáltal, hogy gátolja a gyermekhalandóságot.

Amikor e szerény sorok az Ungvári Izraelita Népkonyha nagyobb támogatására hívják föl az igen tisztelt hölgyek s az érezni tudó közönség figyelmét, azonfölül mély tisztelettel még egy másik közhasznú intézményünk felé is szeretnék irányítani a nemes közönség jóakaratu hajlamait.

Ez a felette komoly intézményünk: az ungvári siketnéma-intézet sorsüldözöttjei. Az ungvári siketnéma-intézet létezése óta még nem volt súlyosabb és nyomasztóbb viszonyok között, mint most van. Ma minden legkisebb adomány sokszorosan esik számba, mert nagyon-nagyon megnehezült az idők járása a természet azon mostohái, azon árvái felett, kiket siketnémáknak ismerünk s kiknek eltartására csaknem minden segélyforrás kiapadt. Hálás elismeréssel emlékezhetünk meg a Népkonyha vezetői iránt: Gelb Mártonné elnök, Hdmos Béláné, dr. Sajó Elek társelnök, Mérő Vilmos iránt s mindazon hölgyek és urak iránt, akik az intéző bizottságban helyet foglalnak.

Ungvár és Beregszász.

— Szemelvények a Bereg-bői. —

Schor Ernő a „Gyöngyösy Irodalmi Társaság Évkönyvéről és egyebekről“ címen érdekes cikke! közölt a Bereg-ben.-.A ,i)?k eg£7es részleteit minden kommentár nélkül leközöljük az alábbiakban.

Beregszászban élő embernek igen nehéz egy ungvári Irodalmi Társaság Évkönyvéről egyszerűen csak ismertetést Írni. — Boldogult Fáik Miksa, a magyar delegáció előadója szokta mondani Beernek, az osztrák delegáció előadójának, mikor minden áron azt kívánták és mindig azt kívánták, hogy a magyar delegáció változtasson az álláspontján: „Warum ich und nicht er? Warum Falk und nicht Beer?“ Ha meggondoljuk, hogy milyen kulturélet van odaát a mi szomszédunkban, Ungvárt, s ha meggondoljuk, hogy itt, Beregszászban mennyit kell a maga kulturális törekvéseiből engednie annak, akinek ilyen törekvései vannak, szomorúan elmélkedhetünk, hogy miért nem

és azt álmodta, hogy egy nagy folyón nszik keresztül és fején viszi a ruháját. Ezt álmodta és álmában saját magának igyekezett megmagyarázni, hogy mit jelent az álma.

— A viz — mondta — egészséget jelent, az úszás boldogságot, a ruhacsomag a fejemen ellenben rossz előjel. Ez a bűneimet jelenti. És fel akarta bontani a csomagot, de érezte, hogy mélyen lesiilyedt a viz alá, belekapaszkodott a nádba, fel szeretett volna bukkanni, kiabálni, levegőt szívni, de nem tudott lélcgzeni . . . Tágra nyíltak a szemei.

A kigyó már Koméi arcáig ért, de Koméi észrevette gyorsan mozgó nyelvét és borzalmas fogait. Megfogta a kaftánt, előhúzta maga alól és rádobta a kígyóra. Ezután egész súlyával rávetette magát a kígyóra és vele együtt lecsúszott a földre. Gyorsan felugrott és félelmében őrületesen taposta, tiporta a kaftán alatt lévő kígyót. Hirtelenül aztán-berohant a szobába. Szaladva igyekezett a ház túlsó végébe és lélegzet nélkül vetette le magát az ágyára.

— Hála Istennek 1 — suttogta — agyonütöttem az átkozottat 1 — Elrejtette fejét a vánkosai közé. — Honnan jöhetett ez a kigyó ? A konyhakertbeu és az udvarban végigkutattam mindent, bizonyára észrevettem volna a kígyót. A faluból sem jöhetett, mert a falu telve van emberekkel. Lehet, hogy a szénával együtt hoztam ide a rétről, és a szénával együtt ágyaztam magam mellé.

Alig fejezte be utóbbi ötletét, amikor az egyik ablak üvege megzörrenf.

— Mit jelenthet ez ? — gondolta és félve dugta ki fejét a vánkosai közül.

Odapillantott és halálos félelem dermesztetté meg. Az eltörött ablakon a gólya hosszú nyaka nyúlt bo, csőrében egy kövér, szürke, foltos kígyót tartott. A kigyó a gólya fejére koppantott a farkával, ki akarván szabadulni, de a gólya erősen fogta és szemei végig- kutatták a helyiséget. Embermódra nézett körül. Szemeiben apró lángok gyultak ki és vészjóslóan tükröződtek a kis ablak üvegén.

Soká keresgélt és meglátva Koméit, kinyitotta

kell Ungvárt megdermednie a szellemi életnek, miért vezet ezen a téren éppen Beregszász, amelynek minden emberrétegében, szegényben, gazdagban egyaránt annyi, de annyi gőg gyülemlett össze az idők folyamán, hogy már ideje volna a gőgnek büszkeséggé nemesednie s napfényre jutnia annak a nagy titoknak, hogy mi ennek a büszkeséggé nemesedett gőgnek az alapja.

Sokan vannak, akik gúnyosan mosolyognak arra a gondolatra, hogy valaki irodalmi társaságról akar álmodozni Beregszászban, a Vérke városában. Hiszen amilyen specialitás a Vérke a „folyamok“ között, olyan specialitás Beregszász a városok között. A gunyolódók szerint Beregszászban irodalmi életet kívánni ugyanolyan naivitás, mint azt remélni, hogy a Vérke valamikor hatalmas gőzösöket fog ringatni. Pedig nem egészen ilyen az igazság.

Nem zavarja tehát irigység azt a gyönyörűséget, melynek el kell töltenie az embert, ha az ungvári Gyöngyösy Irodalmi Társaság Évkönyvét olvassa. Nem irok róla úgynevezett alapos ismertetést, még csak neveket sem említek, hanem kimondom nyíltan a lelkem meggyőződését: ez a társaság megérdemli, hogy irodalmi társaságnak nevezzék, ennek a társaságnak élete nem abban merül ki, hogy a kisváros kisvárosias komédiáoan majmolja a nagy centrumok kultúráját, mert e társaság életének minden megnyilvánulása erős bizonyítéka a maga létjogának. Elolvastam az Évkönyvnek minden sorát, jóleső érzéssel láttam, hogy mint domborodik ki ezekből a sorokból az igazán szent kegyelet minden iránt, ami kegyeletet érdemel, de jól eső érzéssel állapítottam meg azt a tényt is, hogy ez a társaság ugyanakkor, midőn kerüli a minden áron való „modern“-ségnok még az árnyékát is, nem hord vaskalapot, hanem avval az igazi magyar józansággal várja a jövőt s nézi a jelent, amely józanság a handa- bandát, az üres handabandát csak handabandának tartja, bármilyen álarc alatt, bármilyen köntösben közeledik is.

Az ungvári Gyöngyösy Irodalmi Társaság Évkönyve arról tanúskodik, hogy amennyire ez egy vidékig városban lehetséges, feladatának magaslatán áll; az Évkönyv közleményei egytől-egyik olyanok, hogy kiállják a legszigorúbb kritikát is. Legméltóbb ismertetés lenne egyes szemelvényeknek a közlése. Midőn pedig elismeréssel hajiunk meg Ungvár előtt, legyen szabad legalább annak az óhajunknak kifejezést adnunk, hogy Beregszász irodalmi és műpártoló egyesülete is próbálja megtörni azt a nagy közönyt, mely maga alá temet mindent s amelyre éppen Beregszász városának van legkevesebb szüksége.

Ä lapok az „Ung“ jubileumáról.

Még mindig kapjuk a szives üdvözleteket és el- ismerő-sorokat, hogy az Ung 50 évi fennállása alkalmából nagy, ünnepi számmal léptünk a nyilvánosság elé. A meleg* elismerésért nem mondhatunk mást: köszönjük és további kitartó munkával háláljuk meg az impozáns megnyilatkozását a ragaszkodásnak.

A tömegesen érkezett lapok tudósitásaiból a következőket örökítjük meg:

Zemplén, (jan. 1.) Kiváló ungvári laptársunk, az Ung cimü társadalmi hetilap fennállásának ötvenedik évét most töltötte be. Ebből az alkalomból gazdag jubiláns számmal lepte meg most olvasó közönségét, amely számnak hasábjain irodalmunk legkiválóbbjainak cikkei szerepelnek. Ötven év fárasztó és lelkes munkája a magyarság szolgálatában kell, hogy mindenkinek őszinte csodálatát és mély tiszteletét váltsa

a csőrét és rádobta a kígyót. Úgy dobta oda, mintha kiköpte volna és hangosan kelepelt. Ezt látszott mondani:

— Nesze te átkozott! Jó étvágyat hozzá 1 Gonosz vagy, gonosz legyen a feleséged is, te szörnyeteg:

A gólya nyaka a felső ablaküvegen nyúlt be és a kigyó meglehetősen magasról esett le. Estében ki- nyujtózolt és nyitott szájjal esett le Koméi arcára. Tüstént belevájta fogait Köméinek sárga, piszkos arcába, közvetlenül a jobb szeme alatt.

Koméi megremegett, felugrott és rekedt kiáltással lekapta arcáról a kígyót. A kigyó a kezét is megmarta, azután földre bukott.

Vadul dobogó szívvel és félelemtől tágra nyilt szemekkel a folyosóra rohant ki Koméit. Érezte, mint mászik utána a kigyó és a lábait is készül megmarni. Visszafordult, becsapta az ajtót és eszméletlenül terült el a piszkos agyagos földön.

Estefelé Demján bejött a szobába. De alig ért a folyosóra, megdermedt ijedtében. Az ajtó mellett feküdt Koméi, az arca egy nagy tökhöz volt hasonló, úgy megdagadt, a keze pedig vastag husáng benyomását keltette, még gyengén jajgatott és jobb lába erősen rángatódzott.

— Gazduram I kiáltotta Demján, lehajolva hozzá. Koméi nem tudott beszélni, csak furcsa hangokat hallatott, amikor vastagra dagadt ajkait mozgatta.

Emberek jöttek, kivittek az udvarra, leöntették vizzel és erősen megrázták. Kissé magához tért, felnyitotta a kígyótól megmart jobb szemét és hirtelenül meglátta a gólyát, amint az udvar fölött leereszkedett és a csőrében valami hosszút,, csapkodót hozott.

— Még ? I — gondolta Koméi. Még nem volt elóg? Ezt nem élem túl. Oh Istenem, bűnös vagyok 1

Éj az omberek látták, a gólya mint repül az eltörött ablakhoz és még egy kigyót dob be a szobába.

Koméi hangosan feljajdult, homlokához akarta omelni a kezét, hogy keresztet vethessen magára, de nem tudta megmozgatni. A keze visszaesett a mellére. Melléből mély sóhaj szakadt fel és Koméi kiszenvodett.