Ung, 1912. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
1912-01-14 / 2. szám
50. évfolyam. — 2. szám. Megjelenik minden vasárnap. ingvar, 1912. január 11. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész érre , . 8 K j Negyedévre . ‘2 K Félévre .... 4 K j Egyes szám . 10 f. Amerikába : Egész évre .... 10'tiO K „Ung vármegye Hivatalos I.ap“-jával együtt Egész évre 14 K — Félévre .... 7 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér. A nyilttér és a hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefoiiazáiu II. AZ 11NGMEGYE! GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Felelés Hzerkeszt.ß : Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-sö szám. BÁNÓCZV BÉLA ‘ietfAdszP'rkeaztß : DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Ungvár város jövője. Ä farsang vizkereszttel kezdetét vette. A naptár szerint hat héten át tarthat a vigasság hegyen-völgyön. Ha a mindjobban súlyosodé megélhetési viszonyokat nézzük, szinte önkéntelenül kívánnunk kell a farsangnak minél tovább tartását és pedig annál az egyszerű oknál fogva, mert az emberek életszükséglete a sok gond közepette parancsolélag kivánja, hogy valamelyes szórakozást is keressen. Más kérdés az, hogy ezek a szórakozások csak újabb, hatalmas teherként nehezednek az emberek vállaira. A maga poelikusságából a farsang mindenesetre veszített. A régi báláknak bealkonyodott. A batyu* bálák, melyeknek egyszerű célzata a mulatozás volt, megszűnt, a három napos mulatozást követő Pálnapi bálák kirből sincsenek már. Ma a bálnak, mulatozásnak is a korhoz alkalmazkodó háttere van. Ma mindenben az élet az uralkodó. így a bálák is leginkább jövedelmi forrósok lettek. Az igény oly nagy, a szélsőségek oly kirívók, a követelmények mindegyre itt kocognak ajtónkon, kell, hogy valahogyan módját ejtsük a kielégítésükre. Azért van, hogy mostanság a legtöbb bál jótókonycélu és ennek a jegyében az emberek eltekintenek sok minden felett. Korszakot reformálni csak az idők tudnak. Idők és áramlatok. Most annak a jegyében élünk, hogy szórakozásainkat olyan jótékonysággal kapcsoljuk össze, melyre nem jut az államgépezetnek és nem elég erős kerosztülvitelére maga a társadalom. Csörgő sipkás Karnovál herceg pedig bizonnyal most is azzal a jókedvvel vonult be hozzánk, mint a korábbi években. És amennyiben az idők, a formák alól nem tudjuk kivonni magunkat, legalább éljünk vele. Hisz legtöbbször a jótékonyságot is gyakoroljuk, egy-egy éhező jaját némitjuk el. Mintha valami kontraszt látszanék, mikor a farsangról emlékezünk és az éhezők jaját láijuk. De talán a farsangot úgy tudjuk legszebbé, legkellemesebbé tenni, na mulatozásaink előtt megváltjuk annak árát azzal, hogy jultatunk a szegényeknek, akik, ha nem tarthatnak velünk, ue érezzék annyira a napi küzködést. Valaha a múltban pihent meg a magyar szeme, ha a sivár jövő elkeserítette. Ungvár vegyes fajú, de kivétel nélkül szinmagyar érzelmű polgársága még ezt sem teheti, mert igazán elmondhatja a költővel, hogy „múltadban nincs öröm“ te szegény, mesterségesen elnyomoritott, világtól elzárt, visszavonástól zengő, ezer bajodra orvoslást váró Ungvár! Kérdés azonban, hogy a költő következő sora, a „jövődben nincs remény“ is reánehezedik-e varosunkra? Mikor a szomorú múlt és a még szomorúbb jelenből a jövőbe tekintünk, szivünk minden dobbanásával tiltakoznunk kell a reménytelenség ellen, sőt számos előjelből, az építkezési kedvtől kezdve, egészen a polgárság feltámadott lelkiismeretéig, arra kell következnünk, hogy Ungvár ezer akadaly ellenére is a fejlődő városok sorába fog lépni és lerázva magáról az évtizedek bűnös közönyét, minden irányban haladni fog, mert haladni tud. Nem akarjuk a lokális hiúságot hizlalni, de azt el kell ismerni, hogy Ungvár társadalma mindig tartalmasabb, többre érdemes volt, mint a helyi társadalom külső burka, a város. A városi lakosság minden rétege azt a benyomást szolgáltatja, hogy Ungváron már évszázados városi kultúra van, mely sajátos, tipikus jelenségekben nyilvánul meg, mely különbözik a falvak lakosságának gondolkodásmódjától és bizonyos régi patinát lehel a városra. A hivatalnokok és a tudományos foglalkozást űző intelligens elemek aranylag feltűnő nagy számban találhatók meg városunkban, a kereskedők és iparosok szokásaikban és erkölcseikben erősen asszimilálódnak a városiassággal, sőt ezen osztályoknak már második generációja oly;, alapképzettséget nyer, melynek nyomán megállja helyét a magyar kultúra minden fokán. A belvárostól kezdve a legszélsőbb Minaji- és Hajnal-utcáig egy fejlődő és fejlődésre képes polgárság tömörül a város eszmei falain belül és megérdemli, hogy lakóhelye gyarapodjék és erősbbödjék. Két akadály áll főként útjában a város fejlődésének. Az egyik, — a nagyobbik — a külső akadály, az illetékes állami és kormány- tényezők közönye, mely nem fordít oly gondot Ungvárra, aminő megilletné, sőt számos esetben épen elnyomoritja a város fejlődését. Az első legnagyobb igazságtalanság, a vasúti hálózat megalkotásakor érte Ungvárt, amikor Lónyai Menyhért privátérdeke folytán a fővonal sínéit nem Nagykapos-Ungvár-Szerednye-Munkács, hanem a latifundiumok főpontjai, Szomotor- Perbenyik-Csap-Batyu felé raktak le. Mi csak egy hatod, vagy Isten tudja, hányad rangú szárnyvonalat kaptunk, mely zsákutcába rekedt és az országos forgalomtól messzire kivetette Ungvárt. Azóta hiába épült ki Ungvár-Sianki- Lembergi vonal, hiába épült ki Nagykaposon át egész Vajánig a vicinális, a vasúti politika és menetrend mostohagyermeke maradt varosunk és ennek tulajdonitható, hogy a kereskedelem és ipar teljesen belterjes, nem nyer táplálékot az ország más szomszédos vidékeiből, a gyáripar legelsőrangu feltételet, a vasúti előnyök felhasználását teljesen nélkülözzük, úgy, hogy épen a legközvetlenebb jelenben, egy ungvári csoport, ungvári tőke, mely gyárat alapit, kénytelen volt az ország más empo- riumában letelepedni, mert ott megtalálja mindazon előfeltételeket, amelyek a sikeres üzemhez szükségesek. A kormánytól, az államtól kell jogos követeléseink méltánylását és teljesítését megkövetelnünk. Kedvező vasúti politikát, törvényVadászaton. Irta Szabó Albert. Forrón tüzelt a déli napsugár, Pihent a vad erdők hűs rejtekén. Hőtől tikkadtan, vágytól remegve, Lövésre készen lesben álltam én. Hogy vad még nem került puskám elé, Bosszús érzés izgatta véremet; Úgy érezém, hogy bármi jönne rám, Használatba venném fegyveremet. De im moraj kél. Majd a lárma-, zajt Agreccsenés zörejjé váltja fel. Egy pillanat s némán előttem áll Egy őzanya apró szülöttivei. Célba veszem. Úgy reszket a gidó . . . Esdőn tekint reám az őztehen, — Eszembe jutott nőm s kicsiny fiam . . . És leeresztém gyilkos fegyverem Ä szegények átka. Irta Aigner Ferenc. Az öreg Fíkkert nem szerették,— rossz lelkű ember volt, mégis ő kezelte a szegények pénzét. Rossz kezekre volt tehát bízva a szegények vagyona. Hogyan és miképpen lett Fikker Péter a szegények gondnoka, az igazán megfejtheteilen, hisz ezt az embert mindenki rossz lelkűnek lartotta. De hát sok megmagyarázhatatlan dolog van az életben. Elég az hozzá, hogy Fikkerre voltak bizva a szegények. Most is magam előtt látom a sovány, sárga arcú öreg embert alattomos szemeivel. A lakásunk előtt haladt el naponként a szegények házába. Nem érezte voh,a magát jól, ha a szegényeket minden nap meg nem korholja, ez volt az öröme. A szegények rettegtek tőle és az volt a fohászuk, hogy bárcsak ez az ember elpusztulna már a földről, akkor aztán rájuk is jobb nap virradna. És az öreg Fikker nem akarta észrevenni a személye iránti gyűlöletet, ő haladt a maga — a gazdagság — utján, pénz és pénz után sóvárgott és az nála szépen is összegyűlt, inásszóval meglopta a szegényeket alaposan és kérdőre nem vonta ezt az embert senki. Ez az ember lophatott, amennyit akart. Olyan úri tolvaj volt, akivel a nagyurak is paroláznak. A gondnok igy aztán mindig gazdagabb lett, a szegények pedig éheztek. Jaj annak, aki a szegényeket megrabolja. A szegények ál ka még mindig beteljesült. A Fikker-családban az uralkodó szín a fekete volt Nem gyászoltak még senkit és mégis mindig fekete színű ruhát hordtak. És már ez a fekete ruha ellenszenvessé tette őket Talán a családnak mindenik tagja érezte, hogy a családfőnek keze nem tiszta és ezzel a fekete színnel akarta levezekelni annak a bűnét. Az öreg úgy nézett ki, mint egy fekete holló és hozzátartozói is azon az utón haladtak, hogy hozzá hasonlók legyenek, csakis egy kivétel volt a számos tagból állő családban, a tüneményesen bájos M gda, mert ha ez fekete ruhát viselt is, arca csodásán szép fehér volt. A Fikker-családnak szemefónye volt ez a szép leány; féltették, őrizték, becézgették és Magda látszott a családot kiemelni abból a megrögzött gyászából, melyet a fekete ruha adott annak, s bár Magda ifjúsága, iidesége, gyermeteg bája még jobban érvényesült a fekete ruhában, mindenki szerette volna látni ezt a bájos gyermeket világos szinü ruhában, de erre hiába vártak, a fehér arcú szép leányzó csak tovább hordta a fekete ruhát. Amikor ez a kedves leány megjelent a színház páholyában, minden látcső feléje fordult. A gyűlölt családfő leánya elbájolt mindenkit, de a végzetet ez az angyal ártatlanságával se tudta feltartóztatni : a Fikker- családra átok súlya nehezedett és vesznie kellett. Az öreg Fikker bement a szegények házába egy reggel és az első percben csodálkozva nézett maga körül: mi ez, kérdé önmagától, itt valami szokatlan dolog van és nemsokára a rémület vett rajta erőt, amikor látta, hogy a szegények botokkal közeledtek feléje: — Itt vagy te tolvaj, akiért mi éhezünk — ordították és minden oldalról ütötték a nekivadult szegények a vén bűnöst, aki kegyelemért könyörögve összeesett és fel se kelt többé, mert valósággal agyonverték a fukar s lelketlen gondnokot a szegények. Az eset óriási feltűnést keltett a városban s amikor a gondnok által kezelt pénztárt alaposan átvizsgálták, kitűnt, hogy az öreg Fikker nemcsak a szegényeket éhezteite, de évek hosszú során át tetemes összeget sikkasztott is. Lapunk mai szama 12 maal. T RSü Lä F
