Ung, 1911. július-december (49. évfolyam, 27-53. szám)
1911-12-24 / 52. szám
52 szám 14. oldal — Engedje meg, hogy gratuláljak. Ez a nr. IV. igazán megható volt, más nő helyemben föltétlenül — hogy is mondjam — megfőtt volna. Szóval nem maga, hanem a nagy Én. Én akarok, kívánok, magamórt, az egyéniség, Nóra, sőt az Überfrau. Hát ez mind csak félig igaz, Miska, mert ha én akarok is, de valami szépet, fenségeset akarok. Az egyéniségem' kifejtése nagy dolog ugyan, kultúrcselekmény, de a csatornatisz- titás is kultúrmunka, bár én nem vállalkoznám arra. Hiszen, éppen azt keresem, hogy az egész dologból tűnjék el a prózai [realitás csúnyasága, ón úgy csaljam meg a férjem, hogy szépet, artisz- tikusat lássak csupán. Nézze, magának egy magamfajta nőhöz nincs elég tehetsége, de a kis masamód- leányoknál már csinos praxisra tehetett szert, vegve elő azt a szisztémát, hátha? — Szóval nr. Y. — Szeretem, hogy maga kezd már maga fölött gúnyolódni. Nos, próbálja meg. — Nem próbálom. Egyáltalán nem vagyok kísérleti nyúl, a kin maga tanulmányoz. Végre is vagy akarja férjét megcsalni, vagy... a mint maga is kijelentette, akarja. Tehát ne analizáljon, hanem . .. — Hogy eltelt az idő, észre sem vettem és már hat óra; mennem kell. Hogy ne analizáljak ? Látja, mennyire ráhibázott az igazságra! Hiszen éppen azt a hangulatot keresem, hogy ne legyek kénytelen analizálni, a mikor a magáévá leszek. Most kezd megérteni, mire elmegyek és csak azért kell elmennem, mert csak megérteni kezd. De mi lelte, ne idegeskedjék, ne sétáljon annyit. — Olga! ... Olga! . . . Eh asszonyom, most már mindegy! Maga játszott velem, mikor én szenvedek. Maga egy közönséges hiszterika! — Ah?! — Már úgy is mindegy, hát tudja meg, hogy utolsó eset volt a mai, többé nem leszek játékszere, tudja ? És ha maga ugratni akar, ugrassa a hülye férjét, tudja? Maga az intelligencia mögé bujt nő bestia! — Ejha!! — Most is bámul, szemét mereszti, valami szellemességen töri a fejét ugy-e? Tartsa meg a szellemességét és, ... már úgyis mindegy ... és, de mit bámul, menjen innen gyorsan, vegye a kabátját, kalapját és takarodjék! Mit bámul, nem érti? — Ah!! — Még mosolyog is? Elég volt bestia, itt a kabátod, kalapod, nyitva az ajtó. Nem érti? Mars ! Az asszony kerekre nyílt szeme, különös mosolya annyira felbőszíti a férfit, hogy megfogja a nő kalapját és úgy odavágja az ajtófélfához, hogy a hatalmas alkotmány összelapul. A nő fel- sikolt, mire a férfi arcából kikelve durván meg- lóditja az asszony karját és az ajtó felé, a kalap után taszítja. A nő megtántorodik egy percre, azután hirtelen az elképedő férfi nyakába veti magát és forrón, szenvedélyesen csókolni kezdi, miközben halk, szaggatott hangon súgja a fülébe: — Édes, egyetlen Miskám! Lássa, én már félek, reszketek . . . lássa, én nem tudok mit gondolni . .. lássa, ez már nem metódus, most őszinte volt, de nem tehetek róla ... ón a magáé vagyok, fe édes, férfias bálványom . . . csókolj, csókolj . .. nagyon szeretlek! Esős, ködös őszi éj volt. Irta Echo. Esős, ködös őszi éj volt, Csillagtalan volt az égbolt; Az elsárgult falevelek Esőcseppektől reszkettek. Éjfél volt, komor csönd honolt, Csak fájó szivem zakatolt, Az őszi szél zúgott-búgott, Sárguló levél suttogott. Csillagtalan sötét az éj, — Hull az eső, hull a levél, Csalfa szívről — álnokságról, Kék szemekről, csókos szájról: Drágaságom, rólad beszél. Rólad beszél ... és még másról, Megtört szívről, csalódásról. Drágaságom, szép szerelmem, Elfeledtél úgy-e engem? De én most is rád gondolok, Őszi esték minden bája Van eszemben, marad velem, Mig csak álmot hoz szememre A halál bús éjszakája. XT 1ST OAkaratlanul.* Irta gróf Tolsztoj Leó. Reggeli hat óra tájban jött haza s szokása szerint az öltözőszobába ment. De a helyett, hogy felöltőjét levetette volna, egy nagy kosárszókbe roskadt, kezét térdén kulcsolva össze, mozdulatlanul ült, meddig — maga sem tudta. Talán tiz, talán húsz percig, talán egy egész óra hosszat! — Az vörösdisznó! — sóhajtotta izzó gyűlölettel. És szinte maga előtt látta a diadalmas kártyalapot, mely őt a romlásba döntötte. — Eh, vigye el az ördög! — kiáltotta fel haragosan. Az ajtó mögül halk nesz hallatszott s csakhamar megjelent felesége, hímzett háló köntösben, fején hálófőkötővel, apró lábai pedig zöldbársony papucsba bujtatva. Csinos szőke asszonyka volt, kicsi kövórkés termettel s halványkék szelíd szemekkel. — Mi bajod — kérdezte egészen gyanútlanul. De a hogy figyelmesebben nézett kuszáit vonásu arcába, rémülten kiáltott: — Mischa, mi történt veled? — Velem ? Semmi más, csak el vagyok veszve. — Játszottál? — Igen, játszottam. — Nos és ... ? — Nos —. és bizonyos dacos kárörömmel ismételte a szócskát — nos — és tönkre vagyok téve, egészen. — Ugy-e, hányszor kértelek, könyörögtem ... Szánta őt, de önmagát sokkal jobban. A közel jövőben nélkülözni fog és az éjszakán át nem aludt egy kicsit sem, hiába várakozva reá. — Már öt óra elmúlt — csodálkozott magában, mikor az előtte álló asztalkán levő órára nézett. Kis szünet után hangosan igy szólt: — S mondd, te, lelkem gyötrője, mennyit vesztettél ? Mindkét kezét hajába mélyesztette, aztán befogta fülét és alig hallhatóan dörmögte: — Mindent. Nemcsak mindent, de sokkal többet ennél. Mindent, a mi az enyém volt és — a banké. Üssetek, öljetek meg, tegyetek velem, a mit akartok — igy is ... úgy is elveszett ember vagyok. Betakarta szemét s halkan tovább beszólt: — Többet nem tudok mondani. — Mischa, Mischa, hallgass reám. Légy irgalommal hozzám. Egész éjszakát átvirrasztottam, hiába várva reád, agyongyötörtem magam miattad s ez a jutalom érte! Mondd legalább, mekkora az összeg? — Oly nagy, hogy sem én, sem más senki nem fizetheti meg helyettem . . . Húszezer ... Nincs semmi remény... Szökni? ... Hogyan? ... A mint reá nézett, valami akaratlanul feléje vonzotta. — Milyen szép ? — súgta és keze után nyúlt. Ő azonban ellökte magától. — De Mischa arról beszólj és ne gondolj másra? Hogyan tehetted, mondd? — Azt reméltem, visszanyerek mindent! Elővett egy szivart, rágyújtott s elkezdte mohón szívni. Aztán szaggatott mondatokban beszélt arról. — Természetesen, undok, utálatos, gonosz ember vagyok, ki nem méltó reád . . . taszíts el magadtól... de bocsáss meg még egyszer, utoljára . .. aztán elmegyek közeledből örökre. Katja, hidd el, nem tehettem másképp. Minden úgy jött, mint egy álom, olyan egészen akaratlanul! . . . Számomra nincs menekvés tudom, csak te bocsáss meg. Mégegyszer kísérletet ttett, hogy magához vonja, de ő boszusan húzódott el tőle. — Oh, ezek a gyáva férfiak! A meddig jól megy sorsuk, bátrak, vakmerők, a mint azonban utólóri őket a balsors, kétségbeesnek gyáván, tehetetlenül! Az öltözőasztalnak túlsó oldalánál leült s igy szólt: — Mondj el mindent részletesen, miképp történt. Akkor elmesélte, hogy a pénzzel a bankba indult, miközben egy barátjával, Nekrassewvel találkozott, a ki rábeszélte, menne el vele kissé kártyázni. Játszottak. Elveszített mindent s most nincs más menekvés, mint öngyilkosnak lenni. Ez volt szilárd elhatározása. A nő azonban úgy vélte, hogy elhatározásról itt szó sincs, csak egyszerűen gyáva kétségbeesésről s mikor a férfi gyónását befejezte, felháborodva kiáltott: — Ez buta aljasság volt csakugyan. „Akaratlanul“ nem lehet pénzt elkártyázni. Lehet azonban, hogy hirtelen megtóbolyodtál. — Szidj, gyalázz, tégy velem, a mit akarsz! — Nem szidni, de megmenteni akarlak, a hogy már oly gyakran tettem. Ámbár igazán nem érdemied meg, mert gonosz vagy, hitvány, szívtelen. — Csak folytasd, úgysem tart [már soká;! — Hallgass ide. Te engem minden ok nélkül meggyötörtél, nem gondolva gyengélkedésemre, még ezt a gyönyörű [meglepetést is szerezted. Ráadásul ilyen hihetetlenül kishitünek mutatod magad . .. Most kérdezed: mit tégy ? Itt csak egy tennivalód van; menj el rögtön Friemhez és mondd el neki a történteket. — Azt hiszed, részvéttel lesz irányomban? — Te rettenetesen együgyü vagy! Hát elképzelheted, hogy én azt fogom neked tanácsolni, menj és gyónd meg bankdirektorodnak, hogy a reád bízott pénzt elkártyáztad? Azt kell mondanod, útközben a nikolai állomás felé . . . vagy várj csak ... előbb menj és jelentsd a rendőrségnél . . . Kilenc órakor menj oda, tiz órakor már Friemnól lehetsz és elpanaszolod, hogy a Netschajew-utca keresztezésénél három vad férfi megtámadott. Az egyik szakállas volt, a másik egy egész fiatal gyerkőc. Mindháromnál browning volt, rád rohantak és kiraboltak. Aközben Friem ugyanezt megtudja a rendőrség részéről is ? Nos ? Uj szivarra gyújtott s tétovázva felelt: — De hiszen Nekrassew elárulhat engem, hogy minden másképp történt. Először tán hozzá kellene mennem. Talán azonnal. . . Mialatt megnyugtatni igyekezett önmagát, elaludt, mintha meghalt volna. Nője egy óra múlva felkeltette. * Ez mind a kora reggeli órákban, a ház második emeletén történt. Az első emeletet az Ostrowsky-család lakta. A hatóriai estebéd után a bájos ifjú háziasszony egy tányért kért az egyik lakájtól s a csemegeasztal édességei közül válogatva reá, megkérdezte gyermekeitől, melyik akarná azt Njanjának átvinni. — Njanjának ? Oh ón! — kiáltott a pompás- növésü fiú, ki már vagy hatéves volt.-------Nem, nem. Én! — szólt a négyéves kis Tanja. — Woka jelentkezett először, ő fogja elvinni — határozott az apa, ki igazságos akart lenni, ámbár Tanja volt az ő elkényeztetett kedvence. Étkezés után a gyermekek el szoktak köszönni szüleiktől, a felnőttek ellenben együtt maradnak a feketekávét elkölteni. Ma befejezték már ezt is és Woka még mindig nem mutatkozott. — Tanjetschka, kicsi lányom, eredj csak szépen a dada szobájába, nézdd meg, miért nem jön Woka -- kíváncsiskodott a szép mama. A kicsike lemászott székéről és sietve igyekezett kifelé. A gyerekszobából halk sírást hallott s a hogy bement, ágya mellett Wokát találta, egyik kezében az üres tányérral, mig a másik kezével szaporán törülgette egyre hulló könnyeit. — Woka, mi bajod? Hol a sütemény? —■ kérdezte elbámulva. — Én ... én . .. útközben, jegészen akaratlanul megettem. S most nem merek elmenni innen. Tudod, Tanja, én igazán akaratlanul ettem jmeg. Először egy picurkát csíptem le, aztán egy csöppet nagyobbat és egyszer csak nem volt itt semmi. Mit csináljak most, igazán akaratlanul történt, nem tehetek róla és mégis ki fogok kapni. Tanja elgondolkodott. Fivére sirt, egyre erősebben, egyre hevesebben, ő maga is csaknem pityeregve nézte, mig hirtelen felragyogott az arca s hizelkedve simult bátyjához. — Sose sírj, Woka. Én most rögtön elmennék Njanjához és elmesélném, milyen akaratlanul történt az egész. És megkérném, ne haragudjék reád, holnap mindketten odaadjuk az egész csemegénket érte. Azért csak szoptassa meg kis öcsikénket. Majd meglátod, nem fog haragudni és rendben lesz minden. Woka abbahagyta a sírást s tenyerével szárazra törülgette szemét. — Mit mondjak azonban, hogy kezdjem elmondani? — kérdezte. — Tudod mit, veled megyek ón is, — volt a felelet. És elmentek s örömtől ragyogó arccal tértek vissza. Njanja meghatottan s mosolyogva mesélte el az esetet a szülőknek, a kik kacagtak a kedves kis történeten. * A nagy iró hagyatékában talált kiadatlan novella. Fordította Zoltán Vilmosne.
