Ung, 1911. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
1911-06-26 / 26. szám
TT IST 326. szám. 2. oldal. lyek segítségével ambíciót nyerhetnek arra, hogy tudományágaikban magasabb képzettségre tegyenek szert és főként a haladó tudománytól el ne maradjanak. A legintelligensebb felnőttek részére továbbá a szabad-egyetemek mintájára kurzusok tarthatók a téli hónapokban, melyekben egy-egy tudományos, de gyakorlati kérdésről belépti-dij, illetve tandíj mellett társadalmunk egy-egy kiválóbb tagja felolvasásokat rendez. Ezen kurzusokon példának okából egy orvos hasznos és érdekes orvosi problémákról értekeznék a laikusok részére megérthető és szemléltető módon, egy jogász az uj perrendtartást, vagy a jogszolgáltatás egy-egy gyakorlati kérdését fejtegetné, volnának művészettörténelmi és irodalmi felolvasások stb. stb.,|melyek együttvéve hatalmas lendítést adnának e város kulturális fejlődésének és a hosszú téli estékre oly pompás programmot szolgáltatnának, aminőről ezelőtt nem is álmodtunk. Az Ungmegyei Közművelődési Egyesületnek, hogy esetleg aGyöngyösy-Társaságnak kellene a felnőttek továbbképzése ügyét kezébe vennie és a nyári csendes hónapok alatt oly nagyszabású előkészületeket tehetnének, hogy szeptemberben minden irányban megindulhatnának a tanfolyamok. Annyi tanárember és annyi törekvő kulturember van városunkban, hogy lehetetlen a balsiker, pusztán energiára és kezdeményező kedvre van szükség. Minderre nagy szükség van. Az érettségizett ifjú, ki bottal járja a kávéházat, már most elhatározza, hogy a gyűlölt matematikát, vagy földrajzt soha életében nem veszi kezébe. így történik ez többnyire, pedig az érettségi még nem érettség, a doktorátus, pedig nem tudós- ság. A jó pap holtig tanul, a ki pedig a mostani nehéz viszonyok között nem tanul holtig, az elbukik minden diplomája mellett is az élet iskolájában. Szerednye járásbíróságot kér. A képviselőtestület határozata. A vármegye legújabb járási székhelye, — Szerednye — alig kapta meg a főszolgabiróságot, már is szépen halad előre a fejlődés utján. Ez a község is azok közé tartozik, melyeknek nagy volt a múltjuk, de a jelen letörte őket és beteges visszafejlődés következett be. Hol van a régi Ghillányak Szerednyéje, hol a régi ipari gócpont? Hová lettek a birtokosok? Sok minden elveszett ott. De az utolsó évek alatt kezdett újra lábra kapni. Mozog, törtet előre. így a képviselőtestület legutóbb egyhangú lelkesedéssel elhatározta, hogy széleskörű mozgalmat indít aziránt, hogy Szerednye kapjon járásbíróságot. A mozgalom élén Kulin Aurél főszolgabíró áll. Mielőtt tovább mennénk, egy ténytle kell szögeznünk. Ungvárnak az ilyen decentrálás határozottan ártalmas. Egész nagy vidékeket kivon a körünkből, a mi úgy iparunknak, mint kereskedelmünknek és általában véve forgalmunknak rendkívül hátrányos. Az tény. De nézzük a dolgot közelebbről. Szerednye miért akarna elszakadni? Mindenesetre azért, mert nagy a járás egyes községeitől a távolság Ungvárhoz. Nézzük számokban. Például Szerednye maga 2L57, András- háza 26-18, Antalóc 31'46, Bacsó 28 18, Köblér 30-36, Nagygajdos 30"86, Unggesztenyés 27 81, Ungsasfalva pedig 28 kilóméternyire van Ungvártól. Ez mindenesetre erre a vidékre nézve elég kényelmetlen. Súlyosbítja az állapotot még az is, hogy nincsen vasút. Már most valaki tólviz idején egy kis sommás perért tegyen meg 30 kilométert. Az ilyen központ természetesen elsősorban nagyban fejlesztené magát Sze- rodnyét, ezért méltánylandó a mozgalmuk. Idővel pedig amúgy is minden közigazgatási járás fog kapni úgy járásbíróságot, mint királyi adóhivatalt. Ez volna az ideális állapot. A vármegye székhelyének sem lehet az a feladata, hogy egyes községek fejlődését megakaszsza. Sőt ellenkezőleg. Hisz ezzel fejlődik a vármegye is. Ezért ezt a mozgalmat, ha talán fáj is, mégis szimpátikusan kell fogadnunk. Hátha ez az életrevaló község még visszaszerzi a régi Szerednye hírnevét? Aztán még nincs ott a járásbíróság. Valószínűleg még néhány mozgalom fog lezajlani, mire a komoly megvalósulásról beszélhetünk. Mi pedig kárpótolva leszünk a törvényszékkel. Csak már jönne! Az alkohol áldozatai egy halott egy sebesült. Riport a mentőkocsin. Kedden este V2 11 óra tájban az ungvári mentőkocsi megállóit a Bercsényi-kávéház előtt. Szobránc felől jövő utasok hírül hozták, hogy egy fagerendákkal megrakott szekér Alsónémeti község előtt, a legnagyobb domb tövében az árokba fordult, mellette egy véres halott fekszik, egy másik embert pedig sebesülten Németibe vittek be. Rövidesen megérkezett két csendőr, kik a kocsiban foglaltak helyet, a csendőrzászlós a kocsishoz ült ki. Izgatott az éjszakai különös látvány és ezért engedélyt kértem, hogy én is kimehessek a mentőkocsin. Az engedély megadatott, felszálloltam a két csendőr mellé, ezzel a mentőkocsi ajtaja becsapódott és megindult a Szobránc-feló vezető országúton. A mentőkocsi. Először ültem életemben mentőkocsin, érthető tehát, hogy borzongással néztem körül benne. A kocsi közepén egy keménytából készült, rácsos pad van, melynek végére egy nádból font vánkos-féle van erősítve. A kocsi teljesen sötét, nincs benne lámpa, egyik ablakán és ajtaján homályos üveg van, a szemközti ablak fedetlen és azon keresztül bámultam ki az éjszakába. Mikor a kocsi megindult a kövezeten, egyszerre recsegni, ropogni kezdett az egész vasalkotmány és minden része csörömpölt. Nem tudom, van-e rugó a kocsin, de annyi tény, hogy az egészséges embert is halálra rázza. Elgondoltam, hogy egy lőtt sebü, vagy másként vérző embert, ha még van is benne élet, a mentőkocsi agyonmenti, mert a rázástól feltétlenül el kell véreznie. Mihelyt a villamos izzólámpák közül az országúira értünk, azonnal halálos sötétség borult szemünkre és csak a csillagos ég vetett egy-egy halvány reflexet az útra. A kocsi emelkedni kezdett a németii magas dombokra és a felizgatott fantázia minden percben várta, mikor állunk meg a halott mellett. Végre a domb lábánál megállóit, észrevettünk egy társzekeret, mely előtt egy ember lámpást tartott. Mellettem két földbirtokos sopánkodott, hogy megint sülyedt a búza ára . . . * Bent voltunk az átszálló állomáson és ón csak arra ijedtem fel, hogy a nyikorgó vicinális nagyot zökken. Mindössze egy óráig tartott az ut. Lázasabb voltam, mint egy hadvezér a döntő ütközet előtt. Valamit tenni kell. Egy hang csak ezt mondta bennem, de nem tudtam mit. Valahogy nem hittem, hogy mi most elválunk. Pedig a mama már indult. Valahogy úgy történt, hogy ő szállt le először, ö pedig néhány lépéssel hátramaradt. Vonatunk körül sürü vaggontábor, úgy hogy a félhomályu folyosón egyedül maradtunk. Ketten egyedül. önkénytelenül megfogtam a kezét, átöleltem gyö- györü derekát és megcsókoltam a száját. A korál- piros, édes száját. És ő visszacsókolt. . . Mindez egy perc műve volt. — Gyere már — hangzott a szigorú hang — és Ő eltűnt. El örökre. A hangját sem hallottam. Megdermedten álltam a helyemen. A mit boldogság néven ismerünk, az mind kevés ahoz, a mit e percben éreztem. Csak akkor ébredtem fel, a mikor felém tárult a való, hogy ő nincs már többé itt. Féktelen erővel rohantam le, kerestem az utasok közt, átkutattam a nagy állomás minden zegét-zugát, — nem volt sehol. Elnyelte a nagy, rut tömeg, a mely sohasem tud érezni. * öt perc múlva indult a vonatom a főváros feló. Valami buta ösztön felvitt a lépcsőkön és mint a világ legboldogtalanabb embere dűltem le a párnára. Egy belső hang egyre azt kiabálta bennem: — Szamár! Itt hagyod az életed boldogságát! Még sem tudtam felkelni. Sokszor az ember csak eszköze valami idegen akaratnak, a mely fogva tartja. Äz első állomáson átkutattam az egész vonatot, hátha itt van. Gondoltam, visszautazom, de az az idegen akarat nem engedett. Mentem mindinkább távolabb Tőle. Azt a hangot nem tudtam elaltatni bennem, a mely szamársággal vádolt. Legalább a nevét tudtam volna, vagy valamit, a mi nyomra vezetett volna. Semmi. Az éjszaka borult reá. Pedig talán nem is voltam szamár. Hiszen oly szép, oly tiszta annak a rózsás hajnalnak az emléke .. . Ki tudja, mi lett volna folytatása? A jövő ártott volna annak a nagy, bűvös szent érzelemnek. Ki tudja. Egész utón ébren alva Róla ábrándoztam. A nagy zaj, az élet bajai, a bolond élvezetek egy-egy percre feledni engedték. Akartam újság utján keresni, de arról is lemondtam. Maradjon meg csak az emléke szüzén, tisztán, makulátlanul. Soh’sem láttam azóta. De ha múltam rózsafátylán áttekintek, ma is mint egyik legszebb emlékem tűnik elém. És oly kevés a szép emlékünk. Talán már misztikus, ábrándos tündérlénynyó alakult át, melynek reális történetében alig hiszek, de ma is hajba kapok avval, a ki azt merné állítani, hogy nem tisztességes úri leány volt és hogy abban a percben szeretett. Sőt azóta is őrzi emlékemet oly féltve, mint én az Övét. Ilyenek vagyunk mi, bolond ideálisták ...» Az árokba fordult szekér. A társzekór mögött, az árok szélén áll egy eltört tengelyű, fával megrakott szekér, az árokban pedig valami barna tömeg fekszik. Odavitték a lámpákat és láthatóvá lett Breza Pál véres holtteste. A tetem egy idősebb korú, borostás állu, magyaros arcú gazdának holtteste, lábán csizma, testén kopott darócruha van, arca a vértől és halálverejtéktől nedves, szája rémesen nyitva van. A lámpásnál azonnal látható volt, hogy a tetem már elmozditódott eredeti helyzetéből, mert arcától pár araszra a fűben kerekre préselt véres nyom mutatta, hogy az ember arccal esett le a szekérről és úgy érte utói a halál. Erre két ember megfogta a merev holttestet és a lámpát tartó legény után a társzekérre emelték. Volt valami borzongató a nedves tavaszvégi éjszakában, mikor az elhagyatott országúton egy élettelen véres tömeget emelnek a szekérre, mely tömeg még reggel élő, vidám ember volt. Különösek az élet utjai. Időközben megérkezett a karcsavai körjegyző és elmondotta, hogy a másik ember ott fekszik a felső- németii bíró lakásán s eszméleténél van. Erre ismét felültünk szomorúan bárkánkra és lassan bedöcögtünk Alsónémetibe. A mentőkocsi ablakából egyre a halott ábrázatára esett a fény. Bérlők Miklós esete. A kutyák nagy csaholása mellett bokáig érő sárban begázoltunk a biró portájára, melynek eresze alatt ott feküdt Bertók Miklós. Egyik lába fedetlen volt, bokája erősen megdagadt, arcán pedig zúzódások voltak láthatók. A csendőrsóg hozzáfogott kihallgatásához és Bertók elmondta a baleset részleteit. — Homoki születésű bátfai lakos vagyok. Hajnalban Breza Pál szomszédommal elindultunk kocsimon Sóhátra fát venni. A vásár megtörtént és megittuk az áldomást. Virágos kedvben hajtottunk haza, Bercsényifalrán leszálltunk, fogadtunk két paraszt- fiút szolgának és újra ittunk. Innen már nem tudtunk magunk hajtani, átadtuk tehát a gyeplőt a két suhanc- nak. Útközben még két helyen idogállunk és nem tudtuk, miképen értünk be Ungvárra. A két gyerek nem tudta, merre van az ut Bátfa felé és igy a szebráncci útra tértek. Két lovam saját nevelés, tüzes fiatal állatok. Minket még mindig elnyomva tartott az ital, mikor a hegyről lefelé jövet a fiuk nem birtak a lovakkal és befordultak az árokba. Én csak a nagy fájdalomra tértem magamhoz, azután ismét elaléltam addig, a mig a jó emberek ide nem hoztak. A németii emberek. Hahalyák Mihály biró ezután elbeszélte, hogy a leányok hazatérőben a szőlőkből, észrevették a katasztrófát, mire értesítették őket és kimentek az országúira, nagy erőfeszitóssel felemelték a szekeret. A lovak ott állottak az utón, az eséskor eltépték az istrángokat, de nem futottak szét. A szekér alatt arccal a fűnek, ott feküdt Breza Pál, mellette Bertók, kinek lábát tartotta fogva a szekér. Megfordították Brezát, de már halott volt. Bertókot és a lovakat bevitték a faluba, a halottat és a szekeret künn hagyták. A temető halottasházába. Minthogy ezzel a nyomozás adatai együtt voltak, nem maradt más hátra, mint a halottról gondoskodni. Megindult a nehéz társzekér a temetőbe. A kutyák vonitva követték. A temetőben levették a halottat a szekérről és a deszkabódéba vitték. A halottas ház rozoga építmény és a hites megkockáztatta azt a véleményét, hogy a kutyák szótmarcangolják a hullát. Tényleg egy borzas szőrű komondor nyalogatni kezdte a halott arcát, mikor a kocsiról levették. Két őrt hagytak hátra és ezzel a kisütő holdfényben lassan, rosszkedvűen és lomhán hazaballagtak a falusiak, mi pedig visszaültünk a mentőkocsira, mely recsegve, ropogva gördült Ungvár felé. • »]• Ungvári speciálitások. Mottó: .Csak nyúljatok bele a tele életbe, és a hol meg- * kapjátok, ott érdekes.* (A Bozos-utcán réges-végig ...) Különös egy utca ez a Bozos-utca. Mintha nem is Ungvárhoz tartozna. Egy darab alföldi falu. Széles utcáján zöldül a fű és száll a por. Elsőrendű, nehéz fajsúlyú por. A házak előtt akácok és más lomboslevelüek, az udvarokban kutyák, az utcán pedig maszatos, porban játszó gyermekek. Az ablakokban muskátli. Az emberek is mások. Bemegyek egy üzletbe és a barátságos szatócsné mindjárt megkérdezi — „há valósi“ vagyok, van-e apám, szoktunk-e otthon csirkét ültetni? stb. Szóval érdeklődik, mint a jó falusiak. A járdán kendő nélküli lányok, sőt mondhatnám, szép leányok. Szóval falu a városban. A dalköltő bizonyára ide szándékozta szállítani azt a bizonyos leányzót, kit úgy hiv, hogy : — Gyere velem akáclombos falumba . . . De ennek az utcának nemcsak ebben rejlik a speciálitása. Van más is. Egészen más. Ott, a hol az utcát az Ung széles medre váltja fel és a hol igen sok hasznos háziállat szokott találkozni — holta után, van egy vendéglő. A Gelb Samué.
