Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)
1910-07-17 / 50. szám
48. évfolyam. — 50. szám Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1910. jiilius 17. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K Egyes szám , 20 f. Amerikába: Egész évre ..........10-00 K „Ung vármegye Hivatalos Lap“-jával együtt Egész évre 12 K — Félévre . . . . 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U ii g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. T'.Á. jE3Xj-AJE= Hirdetések úgy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére - továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér. A nyilttér és a hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatal! teleíonszáw II. AZ UNOMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-sö szám. Felelős azorkeaztő : BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő : DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Törvényszékünk ügye. Irta dr. Gáti József. Különös végzet nehezik erre a szerencsétlen városra. Semmi sem sikerül, a mit Ungvár akar, még ha minden jel arra mutat is, hogy joga van valamihez és jogát el is ismerik. Ne is szépítsük helyzetünket. Nincs magyar szó arra, hogy a helyzet teljes tükrét nyújtsuk, egyedül a német „pech“ szó világítja meg állapotainkat. Ungvár egész egyszerűen „peches“ város. Először is nagyon nehezen tud valamit akarni. Ha pedig már nekigyür- kőzött valaminek, akkor az a múltban vagy a város vezetőférfiainak gyámoltalanságán megtört, vagy pedig idegen, élelmesebb erők vetettek gáncsot és nem sikerült a tervezett alkotás. Ha pedig már sikerült, akkor sem volt köszönet benne, mert legjobb esetben csak félig sikerült. De ez még mindig nem elég, mert a hol már minden jóakarat és előmunkálat megvolt, ott felütötte fejét az említett ungvári végzet, és mintha csak céltudatosan működnék ellenünk, oly helyzeteket hoz létre, hogy a már zsebünkben érzett eredmény egyszerűen kirepül onnan. Példákat mondjak? Sajnos, akad elég A millenium ünnepe évében, — meg mindnyájan emlékszünk rá, — nekünk kellett volna a millenáris emlékszobrok egyikét megkapnunk. Nem mozogtunk eleget érte, pechünk is volt, és Munkács kapta meg. Nagy felbuzdulás után színházat építettünk. A színház nem sikerült, folyton toldoznak- foldoznak rajta, külsőleg abesztetikus, belsőleg inpraktikus, sőt még a színigazgatókkal sincs szerencsénk. Volt évszázadokon keresztül törvényszékünk. Mikor pedig az 1875. évi XXXVI. t.-c. pénzügyi okokból a törvényszékek számát leapasztotta, természetesen Ungvár is azon 35 város között volt, mely törvényszékét elvesztette. Késő már az elmúlt dolgokon siránkozni, most már itt az ideje, hogy felemeljük fejünket, és erős akarattal legyőzzük még végzetünket is. Törvényszékünk hiányát szomorúan éreztük és érezzük. Hogy jogunk van hozzá, az kétségtelen, nemcsak régi jogon, hanem városunk fekvése, ipara, kereskedelme és intelligenciája révén is. E kérdésnek már egész irodalma van nálunk, fölösleges tehát újból és újból ismételni az érveket, inkább vessünk pár pillantást a törvényszék ügyének mai stádiumára. Évtizede már annak, hogy lépéseket tettünk a törvényszék visszaállítása érdekében és különösen öt éve igazán teljes energiával jártunk kérésünk eredménye után. A politikai alakulat kedvezett ügyünknek, ankéteztiink, lelkűkre kötöttük képviselőinknek, jártunk a miniszternél, beterjesztették már a törvény- javaslatot is, örvendeztünk, megnyitottuk zsebünket is, és a kiszemelt telek várja a reá építendő palotát. Szóval egész odisszeája van az ügynek, és mikor már minden rendben volt, kárörven- dően felütötte fejet a mi speciális pechünk, és igazán, elkeseredésünkben már azt kell hinnünk, hogy talán csak azért bukott meg a koalíció, hogy törvényszékünk ügye megfenekelhessen. E lap nem politikai újság, nem foglalkozhatunk tehát a kérdés politikai oldalával. Pártok mindig voltak, valamennyi önzetlen célokat hirdetett, és tényleg valamennyinek végcélja a hatalom volt. A pártok letűntek, lejáratták magukat, vagy lejáratta őket a külső hatalmasabb beavatkozás és átadták helyüket uj alakulatoknak. De fölösleges is a kérdés ezen oldalával foglalkoznunk, mert törvényszékünk ügye egyszerűen kö\ügy, melynek szolgálatában el kell tünniök a pártkereteknek és hála Istennek, elmondhatjuk, hogy ebben a kérdésben pártkülönbség nélkül egyek vagyunk. A pártküzdelmek eléggé felbolygatták a kedélyeket, most végre lecsendesült a vihar, és itt az ideje, hogy komolyabb, reánk nézve mélyrehatóbb kérdésekkel foglalkozzunk. Köztudomású tény, hogy az országgyűlés uj ciklusában újból törvényjavaslatot kell az igazságügyminiszternek az ungvári törvényszék felállításáról beterjesztenie. Ezen törvény- javaslat az 1890. évi XXIX t.-c. alapján nyújtandó be, mely kimondja, hogy a törvényszékek jelenlegi székhelyei csak törvény által változtathatók meg. Tehát újra kell kezdenünk az egész küzdelmet, agitációt kell kifejtenünk, hogy a miniszter ismerje el jogunkat és vármegyénk, városunk, valamint a törvénykezés érdekének életbevágó fontosságát. Szüntelen és szakadatlan energiával meg kell érlelnünk a kérdést annyira, hogy a javaslat a Ház elé kerüljön és mihelyt arra alkalom nyílik, le is tárgyaltassék. Persze, ez mind magától nem megy. Ha mi alszunk, elalszik a törvényszék is. Pedig a mostani helyzet alkalmas arra, hogy végre a törvényszék ügye dűlőre jusson. Említettem, hogy a kérdés nem munkapárti, vagy más ellenzéki párti szemüvegen át vizsgálandó. Bármily véleményt táplál valaki a mostani kormány iránt, azt mindenki elismeri, de különösen a jogászemberek előtt kétségtelen, hogy Székely Ferenc igazságügyminiszter igazi szakember, kinek nagy tudása és puritánsága a legszebb reményeket ébresztheti a tekintetben, hogy belátja törvényszékünk fontosságát. El kell tehát hozzá juttatnunk kérésünket és rámutatva eddigi féleredményeinkre, oda kell hatnunk, hogy reményünket az ő kormányzata valóra váltsa. Az agitációra főképen a vármegye képviselőinek kell az első lépést megtenniük és e Az asszony! becsületért. Irta Pós Alajos. A törvényszéki terem zsúfolásig megtelt közönséggel. Hiszen hogyis no. A városnak világra szóló szenzációját tárgyalja az oskiidlbiróság. Oly esemény ez, a mely teljesen kiforgatta a provinciális város nyugalmát. Mindenki erről beszól, mindenki újabb részletet tud, mindennap jelentkeznek újabb tanuk. Pedig az eset maga világos. A törvényszéki székhely egyik legszimpatikusabb fiatalembere, a nagy- képzettségű Boross Vilmos gépészmérnök megölte a vén Diamantstein Áront, a ki a fél várost a zsebében hordta. Sőt nomcsak megölte, hanem kincseit is elrabolta, — tehát rablógyilkosság vádja alatt áll a tekintetes törvényszék és az igen tisztelt esküdtek előtt. Szinto hihototlenül hangzik. A fiatal gépészmérnök rablógyilkos 1 A legkorrektebb embernek ismerte mindenki, rendezett anyagi viszonyok közt élt, közbecsülésben állott és a legszebb kilátásai voltak, hogy egy értékesítendő szabadalmából gazdag ember lesz. És mégis, — a súlyos vádat beismeri maga a gyilkos is. De ha nem vallaná is be, minden körülmény ellene bizonyít. A végzetes éjszakán két rendőr is látta, a mint Diamantstein házát reggel három órakor a legnagyobb titokban elhagyta és pedig nem is a kapun, hanem egyenest a hátsó kertajtón. Bő köpönyegben volt, kalapja mélyen szemére huzva, — de ők azért mégis megismerték. Sőt még a szomszédban lakó lakatosmester Pista fia is tud hirt a sötét éjről, a ki ugyanakkor a Diamantstein kertjében próbálta a pirosképü Julcsa szivét lágyítani, a ki dr. Edeléuyi ügyvédeknél látta el a főzés művészetét. Mind a kot- ten látták távozni a mérnököt, csak a szép Julcsa restelkedett tanúnak jelentkezni, a „késői“ pásztorórának miatta. De most már többet is beszól, mint kellene. A lörzsvendéglős is előállott és világosan emlékezett, hogy a mérnök ur aznap este 3 decivel többet ivott mint máskor és igen izgatott volt. Csak 11 órakor hagyta el a vendéglőt. Szóval maga az eset egészen világos. Általános csend közepette vezetik elő a vádlottat. Minden tekintet rajta függ, minden szem feléje irányul. Külseje rendkivül megnyerő, arca nyugodt, szemei tiszták, sőt bizonyos felsőbbség sugárzik belőlük. Jobb keze kabátzsobében van, mintha valamit szorongatna benne. A kissé közelállók hallottak is valami kis papirrocsegésfólót, — mintha levelet morzsolna kezében. A karzat alsóbbrendű tagjai zúgolódnak is, mert valami torzonborz vad alakot vártak, csörgő láncokkal. — Már hiába, — mondja a kövér szatócsnó — nem lehet a fiatal ur gyilkos. Ismertem az édes anyját is, igen tisztességes família. — Na na, nem mind arany a mi fénylik — vág vissza a hentesné és alig várja, hogy a főtárgyalás kezdődjék. Az általános kérdések során kiderül, hogy vádlott 28 éves, római katholikus, okleveles gépészmérnök, büntetlen előéletű. Miután a terjedelmes vádiratot felolvasták, elnök felteszi a kérdéseket: — Bűnösnek érzi-e magát a gyilkosság elkövetésében ? — Bűnösnek. — Halkan, sőt bizonytalanul hangzott oz a felolet. — Kérem, vádlott, mondja el a gyilkosság ösz- szes rószloteit, hogy hatolt be a házba, hogy szerezte be a hátsó kertajtó és a folyosó kulcsát; szóval minden körülményt, a mit a bűntény elkövetésére nézve fontosnak tart. A vádlott róvetegon néz maga elé, keserű mosoly vonul végig finom arcán, végre egyre fokozódó hevességgel megszólal: . . . Nagyságos elnök ur . . . kérem no kínozzanak, no zaklassanak ennyi kérdéssel .. . hát én öltem meg, saját két kezemmel fojtottam meg, — nem elég ez, mit akarnak még, hát Ítéljenek el, szívesen bűnhődöm ! — A bűntény megállapításán már tói vagyunk, vagy — mondotta jóindulatulag az elnök — ártatlanságára hozzon fel csak egy ellonbizonyitékot. Mit keresőit éjnek idején Diamantstein házában és miért hagyta el lopva, titokban ? Semmi válasz. — Mi késztette önt erre a cselekedetre ? — Engedjék meg, hogy erre no válaszoljak. — Hová tette a 60.000 koronát és honnét tudta, hogy Diamantstein aznap nagy pénzt tartogat a háznál ? — Hagyjanak, hagyjanak, erről nem tudok semmit, nem felelhetek. Lapunk mai száma 8 oldal.
