Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-09-29 / 78. szám
47. évfolyam. — 78. szám. Megjelenik minden vasárnap reggel és szerdán délben. üngvár, 1909. szeptember 29 Előfizetési feltételek: Ónak „(Ing“ lapra Egész évre . . 12 K Negyedévre . 3 K Félévre. . . . ti K Egyes szám . 12 f, Amerikába : Egész évre ...............17 K „Unft TÁmiegye Hivatalos együtt egész évre Ifi K — Félévre .... 8 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U ii g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyllttér soronklnt 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefonszám 11. AZ UNO MEG VEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Várinegyeház-tér l-ső szám. A Buttler-féle alapítvány és a katonai pálya. Irta Rejtő Alfréd. Gróf Buttler megyénkben dúsgazdag four a magyar tisztek képzésére oly hatalmas alapítványt tett, melynek kamataiból állandóan két ifjút neveltethet megyénk a Ludovika Akadémián. Az alapitványtétel első éveiben egy kisebb fajta képviselőválasztásnak beillő korteskedés folyt az alapítvány elnyerése körül, az utóbbi években azonban egyre csappant a pályázók száma, mig végre 1909-ben erre az egész országból 2, mondd kettő, pályázó akadt. A törvényhatósági bizottság az alapítványt egy megyei tisztviselő fiának juttatta, ki azonban az utolsó pillanatban gondolt egy nagyot és a Ludovika helyett elment fehérpapnak Jászóra. Ily körülmények közölt igazán nem tudom, hogy az illetékes körök mire fordítják majd ez évben az alapítvány kamatait, de ez különben is mellékes. Hogy a pénz esetleg meg fog maradni, az minden esetre sokkal kisebb baj, minthogy a magyar fiuknak a katonai pálya iránti szeretete nem maradt meg. De hát mi ennek az oka ? Talán degenerálódott a magyarság, úgy hogy nem képes a katonai szolgálattal járó fáradalmakat elviselni? Szó sincs róla. Ha egybevetjük a magyar katonát más nemzetbelivel, az összehasonlítás még mindig a mieink előnyére üt ki. Egészen más oka van ennek. Nevezetesen: a mi tisztjeinket két kategóriába lehet sorozni. Az egyikbe tartoznak azok, a kik nagy vagyon urai és a kiknek ennélfogva a katonáskodás merő időtöltés, passzió. Ezeknél persze mellékes, hogy mennyi a fizetés, mert hiszen vagyonuk jövedelme sokszorosan meghaladván fizeFelolőa szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. tésük összegét, természetes, hogy olyan kedvteléseiket is könnyen kielégíthetik, melyek más közönséges halandónak még eszébe sem szabad hogy jussanak. Ezekkel szemben a másik kategóriát azok alkotják, a kiknek a katonai pálya az, a mi mindenkire nézve valósággal kellene hogy legyen, t. i. kenyérkereset. Ezek már fizetésükre vannak utalva és éppenséggel nem tarthatnak lépést azokkal a kartársaikkal, kik vagyoni mérlegük megbillentése nélkül hébe-korba százasbankóval is szivarra gyújthatnak. Ez pedig két okból baj. Először, hogy különösen a fiatal szegény tisztektől alig lehet elvárni, hogy a gazdagokkal való társadalmi együttállás dacára a velük szemben levő nagy vagyoni különbségre tekintettel legyenek és másodszor, és ez azután az igazi bökkenő, hogy maguk a felsőbb katonai körök olyan magasabb standard of lifet követelnek tisztjeiktől, a mely csak az igazán vagyonosaknak áll módjában. És ugyancsak segít ebben nekik a közönség is, mely megrója azt a tisztet, a ki nem gummitalpas fiakkeren jár, vagy horri- bile dictu — a Il-ik kocsiosztályban utazik. A szegény tiszt akarva nem akarva mindenben, diszebédeken, bálokon, stb. kénytelen részt venni és ha ezek alól valahogyan mégis kibújik, azt egészen más szempontból Ítélik meg, mint a hogy valóban kellene. A felsőbb katonai körök eme felfogása bizonynyal igazolt volt akkor, a mikor még a katonáskodás kizárólag a gazdagok kiváltsága volt. Csakhogy azóta sok minden változott a világon s többek között a katonai pálya is, melyre újabban egyre kevesebb gazdag, ellenben annál több szegény ifjú lép. Ezek pedig, ha csak egy kissé is számítás nélkül élnek, előbb-utóbb irgalmatlanul ki lesznek szolgáltatva a Meller Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Egyed-féle hiénáknak. Csak egyetlen egy ballépés, csak egy pár 100 frtos adósság és el van veszve az illető. Néha nagy ritkán segit ugyan egy szerencsés házasság, vagy váratlan örökség, de a legtöbbnek csak két választása van: a gyöngyéletet a dijnokság nyomorúságával felcserélni vagy pedig egy pisztolylövés. Tertia non datur. Nagyon okosan tett tehát az én fiatal barátom, a midőn a csillogó uniformis helyett a papi talár után nyúlt, a mely talán szürkébb jövőt tár elé, de a mely nem is fenyegeti őt a Palkovics fiuk, Virág Lajos vagy annyi sok más tragédiájával. Ebből pedig nem az a tanulság, hogy a tiszti fizetéseket kell felemelni, mert hiszen 10—15%-os fizetésemeléssel úgy sem volna rajtuk segitve, hanem hogy a felsőbb katonai köröknek, meg a közönségnek sem szabad többet követelni tisztjeinktől, mint más állami hivatalnoktól, és a mig ez meg nem történik, nem egyszer fog árván maradni a gróf Buttler- féle alapítvány. A közönség köréből. Református elemi népiskola. Kevés körültekintésre, de annál több rosszakaratra hagy következtetni az „Ungvári Közlöny“ 38-ik számában közzétett „Református elemi népiskola“ című közlemény. A „széles körben kínos feltűnést keltő“ „nagyon különös jelenség“ magyarázatát cikk írónak megadni nem vagyok hajlandó; hadd tűnődjék tovább, hátha maga is elhiszi e hazugságot! Annyit azonban mondok, hogy: a magyar címert nem rejtettem el, hanem az „Utasításiban előirt módon jártam el vele. Mint az ungmegyei ref. tanító-testület elnöke, a zahari kartársamat nem védem, hiszen, — a cimer dolgában, — a cikk iró ur megvédte őt; egyéb dolgaiért pedig, — ha méltó reá, — elveszi jutalmát, vagy büntetését. Sulyok János. A katasztrófa. Irta Drumár János. Riasztó hir gyanánt közli az újság, hogy két tehervonat összeütközött. Az olvasó nagyközönség pedig a hajnali álmának megszakításával olvasva lapunkat, megkönnyebülten sóhajt fel: „Tehervonatok ! Hála isten! Tehát személyeket nem fenyegetett veszedelem !“ És másik oldalára fordul. És alszik tovább. Fel-felcsillan a fénysugár a messzefutó sinszalagon, a h°gy a tehervonat lámpája megvilágította az acélnyomot. A nyári éjszakának ma nehéz kisórtetei vannak. Nem cikkázik át a légen a Walpurga éj borzalma. Nem tajtékzik lidérclüzet a szerelemre éhes földméh. Nem járnak hangos csodák a szénaillat csókjától mámoros levegőben. Lassú .csöppekben hullik az eső. Valami végtelen lehangoltság üli el a mezőt. Az a vigaszt nem mutató szomorúság, a mi az ólomszinü terhes felhők alól ásit alá. Az egészre ráborul a holdfénytelen éjszaka. Semmi világosság, semmi élet — csak a közeledő tehervonat dübörgő csattogása és az a bántó fénysáv, a mit a nedvessé lett sínpár tükröz . . . A hol a vonat elhalad, ott megdübörög a föld. A ki mellette áll, annak szive megremeg a szárnyat öltött elképzelhetlen erő nyomása alatt. Kilencszáz tonna valami röpül el mellette. Mintha szárnyra kelne egy egész utca háztömbje és a fecske röpülésével hasítaná át a mérhetlen távolságokat. Messziről nézve egy fekete mozgó sáv — közelről érezve merész istenkisórtés, a leigázott gigások fenyegető csapkodása, a ketrecbe zárt elemi erőnek megalázott fogcsikorgatása, a mitől megreszket a föld és elsáppad a közelálló . . . Mi lenne, ha kiejtené az ember a kezéből a gyeplőt, a mivel ezt a rabságba vert őserőt megzabolázzaI!? Úristen ... mi lenne abból?I És a hogy a megnyíló kazánajtó fényétől veresre festett gőzgomolyag átrémlik az éjszakán, mintha a veszedelem áskálódó ördöge hahotázná vissza a szörnyű dübörgésből: — Ember! Mindjárt megtudod! . . . Röpül a kilencezer métermázsa — röpül azon a keskeny szalagon, a mit a nagyzoló ember útja gyanánt kijelölt s a merre elhalad, ott reszket a föld és elsápad a közelálló, csak az, a ki megszokta, hogy balkezével a halál szorítását viszonozza, a vasutas, az hallgatja közönyösen a csattogó fenyegetést, a lélek- zetet megakasztó dübörgés, a miben mindig benne rejlik a balsorsnak még be nem váltott jóslata — de hát — erős kézben a gyeplő és hajrá — és röpül a szárny- rakelt irtózat . . . Pedig a kárhozatnak vöröshátu ördöge már kisiklott az emberi előrelátás igája alól. Észrevétlenül felpattan a mozdony kéményére és csak arra vár, hogy gonosz szövetségesre találjon. Csöndes cseppokben hull az eső, a mi fázóssá teszi a levegőt s mindenki otthon ül, csak az bújja a világot, a kit hivatása vagy kötelessége kerget ki a családi otthon melegéből . . . Egyszerre felhangzik a mozdony rémes felvisi- tása. Egyszer, kétszer, háromszor . . . röviden . . . baljóslólag ... és a ki érti, hogy mit tesz az, mikor ez az acélleviathán segítségért sikolt — annak helyén legyen szive, az esze, a karja — mert azt mondja: „Yégy hamar még nehány lélegzetet ebből a világból, mert a határán jársz . . .1“ Azután jön egy rémületes hangzavar, mintha öt- ven egymásbarohanó lovasezred csapna egymásba nehéz vértezetével, mintha az utolsó ítélet riasztó szavát nem zengő tubákból, hanem ezernyi ezer összevert sisakból hirdetné a pusztulás veszedelme és az érzéket zsibbasztó chaosbana láncait tépte, kórhozat gyilkos lapdajátókot kezd a felhőkig bajigái vánamegrakottnehóz teherkocsikat. Csak pillanatok ezek ... A perc másik felében egy rettenetesen megnyugodott romhalmaz az egész. Egy szilánkokká harsogatott Bábel, melynek falairól vér patakzik elő, mely alól vértfagyasztó hörgós hangzik elé, — ha ugyan hangzik. . . . Hajnali olvasónk baloldalára fordul: „Eh mitj Két tehervonati meg aztán az éjjel mindent feketén mutat!“ Megnéztem nappal is. Búcsúzó fecskék rajzottak a légben. A nyár déli bábja még kacérkodott a képzelettel. A megsürüsödött aether megfogta az átsurranó napfényt és aranyszínű fátyolt hamisított a kiégett sarju fölé. Egyetlen poétikus csalássá szövetkezett minden, hogy derűt fakasszon a szemlélőben. És ennek a sugárzó keretnek karjai között ott rémlik a letagadhatatlan irtózat, a megmaradt való. A romlás külső hírnökéül ledöntött távirdapóznák, a huzalok kuszáit bonyodalma fogad. Azután máLapunk mai száma 4 oldal.
