Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)

1909-07-11 / 55. szám

2. oldal

TZT 2>T C355. szám.

felelt, még sincs semmi olyan értéke, a melylyel valamely jobb pályára mehessen. Ahoz még sok és nagy dolog kell: az érettségi vizsga.

— Mi lehet az a nagy dolog? Hát semmi egyébb, mint hogy kap a diák 2—4 heti szabad időt, a szerint amint az érettségi biztos előbb vagy utóbb jön, s miután — ugylátszik

— kizárt dolog, hogy tudásnak elég legyen amit nyolc évig tanult, kell még 2—4 hétig tanulnia. Talán valami uj nagy fontosságú dolgot, aminek az életben feltétlenül hasznát veszi, ami nélkül az életbe kibocsájlani őt nem szabad? Dehogy, ugyanazon tantárgyakból, ugyanazon tanárok, nagy ceremónia és ünnepség mellett megvizsgálják a fiút és bizonynyal megállapítják, hogy a 2—4 héttel ezelőtti tudás mértékéhez képest ez idő alatt mennyi járult hozzá s csak is ezen 2—4 hét alatt szerzett újabb tudás alapján adják ki azt a nagyképü német származású valamit, amely nélkül nincs boldogulás a magyar hazában, nincs kenyér a nyolc évig kínlódott magyar fiú részére. Hát nem nevetséges ez ? Hát ha aztán megtörténik az a komikus dolog, a mi pedig elég gyakori, hogy ugyan az a tanár, a ki lelkiösmeretes buzgalommal tanított 8 évig és kiadta a bizonyítványt, hogy a fiú mindenben kielégítő, jó vagy jeles eredményt mutatott fel, — két hét múlva, ugyanazon tantárgyból kénytelen megbuktatni a gyereket, mert valamit nem tudott a vizsgán, a biztos előtt. Hát nem önmagát hazudtolja meg ilyenkor a tanár ? hát nem azt bizonyítja ez, hogy a 8 évi eredményes munka semmi, a kétheti állítólagos tanulással szemben, ennek a tanrendszernek megteremtői előtt?

A középiskola feladatának, céljának felfogásában talán nincs véleménykülöbség az országban. — Nem a szaktudás iskolája ez, de az a hely, hol a nyolc év alatti nevelés és tanulással meg kell szerezni a magyar ifjúságnak azt az általános műveltséget és szellemi pallérozottságot, mely képessé teszi őt embertársai között elhelyezkedve az életben hasznosan munkálkodni, vagy tudományos és szakpályára lépve a tudományokba, az elvontabb elméletekbe belemélyedni, azokban a tudományosnak nevezett pályákhoz szükséges szakösme- reteket megszerezni.

Kellően indokoltnak tartjuk, hogy a középiskolának elvégzése után a tudományos pályákra lépés előtt, az ifjú általános műveltségének, kellő szellemi fejlettségének próbáját kiállja s megmutassa, hogy a középiskola feladatának megfelelt-e? De micsoda logika van abban, hogy a középiskola elé tűzött feladat miként való teljesítésének próbáját, annak felülbirálatát ugyancsak a középiskola teljesítse. Ugyan az a tanár bírálja felül önmagát,

ki nyolc éven át igyekezett a középiskola elé tűzött feladatot, a megállapított tanterv keretében elérni. Amidőn ebbeli kötelességének úgy a tanári kar, mint az ifjúság megfelelt és az erről szóló bizonyítvány kiállíttatott, akkor átalakul a tanári kar érettségi vizsgáló-bizottsággá és felülbírálva önmagát és mintegy saját vállait megveregetve kimondja, hogy feladatát jól teljesítette és te ifjú képes és érett vagy arra, hogy a felsőbb oktatás csarnokába belépj. Nem igy néz ez ki ? Nem furcsa és visszás dolog ez ? — Ennek a felülbírálásnak az értéke felett is lehetne szót cserélni, de mi szüksége van erre a gyakorlati pályákra indulóknak. Felülbírálja őket a{ élet, hova kilépve, a létért küzdés nagy titkainak ábc-jénél kell amúgy is mindent kezdeniük.

De amint a középiskolai tanári kar tisztában van, kell hogy tisztában legyen a középiskolai nevelés rendkívüli fontossága értékes és alapvető feladatai és célzataival: — úgy fel kell tételeznünk és bizonnyára úgy is van, hogy a felsőbb, akadémiai, egyetemi és különleges szakoktatás munkásai teljes tudatossággal maguk előtt látják azon colokat, melyeket az általuk szolgált és vezetett tudományos intézetek maguk elé tűztek.

Nem-e egészen természetes és önként értetődőnek látszanék az, ha az ily tudományos intézetek kapuikat csak azoknak nyitnák meg, kiknek szellemi fejlettségét, általános műveltségét elegendőnek ítélik arra, hogy az intézet céljait megközelíteni, valóra váltani képesek. Annak a felsőbb tudományos intézetnek elvi- tathatlan joga van ahoz, hogy megbírálja a jelentkezők szellemi és általános fejlettségét és kimondja, hogy alkalmasnak tart-e ezek alapján valakit arra, hogy az ő céljait szolgálja. De ennek a jognak gyakorlása elé teljesen érthetetlenül elébe vág az érettségi vizsga.

Feltétlenül eltörlendő ez a hazánkba belopott akadály az életpálya versenyéről, és megadandó lenne a felsőbb intézeteknek az az őket amúgy is megillető jog, hogy egy, az általános műveltség próbájául s{olgáló felvételi vizsga alapján vegyék fel a{ ifjút. De ez a vizsga ne a tantárgyakból bemagolt leckék ismétlése legyen, de az ifjú értelmi fejlettségének megállapítására szorítkozzék.

És nehogy ez a felvételi vizsga egy olyan vészbírósággá nőhesse ki magát, mint a minővé az érettségit a minősítési törvény és ennek utánzásaként kiadott rendelkezések és megállapított statutomok tették, — kimondandó lenne, hogy mindazon ifjú, a kit az egyetemi és más magasabb intézetek felvételi-bizottsága alkalmasnak minősített a felvételre, bocsáttatik a második évfolyamra, akiket pedig kellően alkalmasaknak nem talált, azok előtt nem zá

rul be a tudományos élet csarnoka, hanem azok felvétetnek az első, a felsőbb oktatásra előkészítő tanfolyamra.

Ezzel a rendelkezéssel az a nemzetgazdasági előny éretnek el, hogy az ifjúság 70—80 %-nak egy évvel megrövidülne iskolai pályája és egy évvel előbb jutna kenyérkeresethez, családalapításhoz.

Azt a kifogást, hogy a felsőbb oktatás nagy anyaga rövidebb idő alatt fel nem dolgozható, hogy éppen ezért lett évtizedekkel ezelőtt az oktatás tartama két évről háromra, majd négyre felemelve, helytállónak nem tartjuk. Nem, főleg gyakorlati szempontokból, de nem a legteoretikusabb nézőpontból sem, még akkor sem, ha ez a kifogás a tudomány szent nevében emeltetnék is. Nem csak ezt a csonkítást bírja ki a felsőbb iskola, de keresztül vihetők ott még mások is, ama nagy nemzeti cél érdekében, mely a nemzetfentartó erőt, az élet, a családalapitó, a kenyérkereső munka terén akarja látni, mentői előbb.

A tudomány nevében emelt kifogás lenne a legkevésbé őszinte. Vájjon az az akadémia, az az egyetem tudósokat, kész, a tudományok terén számottevő embereket bocsájt-e ki kebeléből a négy év után? Ki merné ezt állítani? Hiszen ha a tudományok nagy komplekszuma az ifjú ember másfelé is elfoglalt lényének négyesztendei munkájával el volna sajátítható, akkor főbe kellene ütni mind azt a himpellért, a ki iskolába járt és nem lett nagy tudós. — Nem az iskola négy éve, de évtizedek hosszú munkája, sokszor az egész élet is kevés arra, hogy valaki tudós, a tudományok felkent bajnoka, teremtő, alkotó, világitó, kimagasló egyén lehessen! Nem a negyedik esztendő, de a lángész, a vasakarat, a szellemi fegyelmezettség, szóval az emberbe oltott isteni szikra kisebb vagy nagyobb mértéke jelzi és termi a nagyot, a kiválót, az eszme győzedelmes harcosát.

De tekintsük a kérdést az élettel való közelebbi vonatkozásaiban. Ki nem látott már tanárt, ügyvédet, orvost, vagy bármi más pályára kilépett kezdőt, aki esetleg kitünően végezte az egyetem mind a négy évét. Én a hányszor láttam ilyen embert, mindig a gyermek jutott eszembe, aki járni tanul. A tudomány csarnokából az életbe lépve ki, tapogatózva botorkál mindenik az élet utjain, hol kezdő lesz mindenki, akár három, akár négy évig járt az egyetemre, s annál később lesz kész ember, mentül később kerül abba az életiskolába, a hol még mindig lehet tudós, nagy, embertársainak büszkesége, épúgy mint elzüllött semmi. Ez teljesen egyéni dolog. Az iskola csak azt a talajt nyújtja az egyénnek, melyből sudarosan kinőhet az élet kertjében.

De van más és helye és módja is a gyöt- relmesen hosszúvá lett iskolai pálya megrövidítésének.

Az általános védkötelezettségnek már hosszú idejére tekinthetünk vissza. Ez a hosz- szu idő azonban kevés volt arra, hogy a harcokban edzett magyar faj gyermeke a katonai szolgálattal megbarátkozzék. Ennek okairól nem óhajtok beszélni most, hiszen ezt fejtegetni kevés volna a tér, mit e lapokban egy- egy alkalommal kaphatunk. A ténnyel azonban, hogy minden ép-kézláb embernek katonának kell lenni, számolnunk kell. Tudjuk jól, hogy ez is elvesz ifjainktól egy, sőt két évet is és gyenge vigasztalás marad, hogy az egyetemi évekbe fél évet beszámítanak; — mert az igazság az, hogy egy vagy két évet tényleg a katonaságnál töltöttünk el, amikor pályánk tanulmányait nem folytathattuk. Ezzel a terhes szolgálattal ismét hosszabb a pályaérti küzdés ideje. Legalább egy évvel visszavet ez, feltétlenül mindenkit.

A mi könnyelmű magyar társadalmunk ennek a súlyos bajnak az orvoslásán még csak nem is gondolkodik. Pedig ez végzetes nagy hiba. Ha már elkerülhetlenül katonának kell lenni mindenkinek, miért adózzak ennek éppen az élet legdrágább, legértékesebb egy-két évet. Ne kezdjünk 20 éves korunkban katonák lenni, de kezdjük el ezt már 10 éves korunkban.

A középiskolai nyolc év torna és játék ideje, talán kissé meg is toldva, bőségesen elegendő volna arra, hogy nyolc év után nemcsak a menetelésben, fegyverfogásban és kisebb csapattestekben való mozgásban kiképezett, kioktatott, ifjú katonái, de testben erőben

sáról Budapestre utazva többet vesztett, mint amennyi készpénz éppen nála volt. Megmondta pártnereinek. hogy még aznap megküldi. És csakugyan, féltizen- kettőre kopogott a J.-né komornája az illető ajtaján és elhozta a hiányzó pénzt.

A mai zsurokon kártyázó asszonyok közül is van akárhány, aki nagyobb összegben játszik és bátran el lehet mondani, hogy a jelenlegi társadalmunk legnagyobb romlása a turf és kártyaszenvedély.

A nők játékszenvedélye különben csak nálunk újabb keletű, mert Angliában már II. Károly idejében szenvedélyesen kártyáztak a hölgyek s Lady Kastle- maine egy alkalommal egyetlen egy éjszakán át 15,000 fontot nyert.

A Lady különben oly szenvedélyes játékos volt, hogy egy kártyára akárhányszor 1000—2000 guinet is feltett.

1679-ben Rebenac gróf igy ir Fequeieres őrgrófnak:

„ . . . Montespan asszony már oly szenvedélyesen játszik, hogy 100.000 talléros veszteségek nem tartoznak nála a ritkaságok közé.“

A kártya szeretető különben Franciaországban is nagyon régi keletű, már a keresztes hadjáratok alatt panaszkodott Szent Lajos fivéreire, a kiket a kártya ördöge ejtett hatalmába.

Szórakozásképen, egy-két órai mulatságra, ám mondjuk, hogy nem árt a kártya, de mihelyt szenvedéllyé válik, káros és elítélendő.

Az őrült VI. Károly francia király mulattatására találták fel, azért is az okos emberek csak okkal móddal éljenek a kártyával.

Ha nagyon belemerülünk a játékszenvedélybe, mint a számtalan példa mutatja, semmi sem lesz többé szent előttünk és feláldozzuk a családi boldogságot — és a mi ennél is drágább: a becsületet.

A játék nagy pénzbe ment és a báró elvesztette a pártit.

Ekkor a vele szemközt ülő úr arcába dobta a kártyát és kijelentette, hogy hamis játékos . . .

A nemzeti kaszinónak fennállása' óta nem volt ennél kínosabb afférje.

Pár óv előtt 1. B., a zsentri kaszinó tagja, Tátra- füreden leplezett le egy egész, hamis kártyásokból álló bandát.

Porosz lovagoknak adták ki magukat és temérdeket nyertek, mert játék közben felcserélték a talont,

Sokkal rusztikusabbau járt el S -A.-Ujhelyen egy nemes ur, a ki mikor észrevette, hogy társa paklizott, kivette a bicskáját és az asztalhoz szegezte a hamisan játszó kezét. Az illető teljes életében nyomorék maradt és nem használhatta többé csalfa tudományát.

Óriási kártyázások estek a „nemzet bárójának“ néhai Bizay Miskának az idejében Balatonfüreden. Bi- zayt kitűnő kibicnek tartották és általános volt a hit, hogy tetemes vagyonát kártyán, nevezetesen kibicelés- sel kereste.

Egy ösmert felvidéki család tagja, úgy mondják, kártyán nyerte a feleségét egyik jó barátjától, a ki mindenét elvesztve, utoljára az asszonyt tette fel a blattra.

A Duna mellett, Adonyban is történt hasonló eset, ahol egy ur, miután birtokát, kastélyát, lovait eljátszotta, az utolsó partinál még a feleségét is elvesztette.

De nem csak a férfiak, ma már az asszonyok is kártyáznak és akárhány zsuron ezzel töltik az időt.

A régebbi időben ritkább volt a blattozó asszony, és J. S.-né, egy turócmegyei földesur neje országszerte hires volt, mert nemcsak kitünően, de szerencsésen is kezelte a négy levelű bibliát. Ritka gavallérság lakott még azonfelül ebben az asszonyban. Egy. ízben Kas