Ung, 1909. január-június (47. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-14 / 21. szám
r oldal. U 3ST a 31. szám. újjá születése révén egy jobb idő előre veti árnyékát. Isten áldó jobbja vezesse utjain a magyar népet, boldogulásban országunkat! A nevelés faj fenntartó ereje. Irta Berzeviczy István. Ósi és a nemzetek elvitázhatatlan joga, sőt önmaguk iránti kötelessége, hogy az egymást felváltó nemzedékek erkölcsi és szellemi képességeit úgy irányítsa, a mint az — a faji sajátosságok épségben tartása mellett — a nemzetség és az ez által képviselt államíenntartó erőnek növelése és fejlesztése érdekében a legszükségesebb. Ez a jog és kötelesség a nemzelegyedektől épp oly elválaszthatatlan, a mint legszentebb joga az egyes embernek a munkára való jogosultság. A nemzetek, államok fennállásának, megszilárdulásának biztosítékait megszerezni, megalkotni, a politika tudománya hivatott. E helyen a kérdés ezen oldalával nem foglalkozunk. Hogy a neveléstudománynak is megvannak a politikai vonatkozásai, az nyilvánvaló, mert ez a tudomány az állam- és nemzetfenntartás egyik legerősebb eszköze. Ha tehát el is kerüljük a kérdés tárgyalásánál a politikát, a politikai vonatkozások azonban megmaradnak. Mi a neveléstudomány célja ? Röviden felelhetünk: a szellemi munka erkölcsi tartalmát átültetni másnak agyába, lekébe Szélesebb alapon oldva meg a kérdést: egyik nemzedék szellemi és erkölcsi tőkéjét átruházni a következő nemzedékre és ezt lehetőleg növelni. Hogy ezek a célok mentői jobban elérhetők legyenek, meg kellett teremteni bölcsoleti alapon azt az elméletet, melylyel ezt a célt legjobban megközelíthetjük. Ez a bölcseleti elmélet: a neveléstudomány. Ennek a tudománynak — mondhatjuk saját viszonyainkra gondolva: ifjú tudománynak — vannak általános és különleges céljai is. Általános : a minden emberrel közös érdekek szolgálata a fent kifejtett cél érdekében és különleges: a faji sajátosságok- és nemzeti hagyományokhoz való simulás és az általános művelődés keretein belül: a faji, a nemzeti műveltség megteremtése mellett annak eredeti, jellegzetes alakjában való átszármaztatása a következő nemzedékre. Hogy tan- és nevelési rendszerünk mennyiben felel meg a két célnak, van-e egyáltalán neveléstudományunk s különösen faji sajátosságainkon felépített, a hazai talajból kinőtt neveléstudományunk, arról csak mély lehangoltsággal beszélhetünk. A neveléstudománynak nagy és széles alapon elhelyezkedő irodalma van. Jelentős pedagógiai munkák vannak közreadva magyar nyelven is. Az idegen szociál- pedagógiai elméletek tömkelegéből s az azokból leszűrődő bölcseleti irányból vonják le következtetéseiket, rendszereiket az összes magyar neveléstudománynyal foglalkozók. Elkezdve Commenius-, Basedow-, Pestalozzi-, Rousseau-, Herbart-, Spencer Herbert-, Saint Simon-, Comte-, Willmanlól a német bölcselők és pedagógusok végtelen hosszú soráig, mindegyiknek elméletével, rendszerével találkozunk hazai irodalmunkban. Bátran elmondhatjuk — anélkül, hogy a nevelés- tudomány kiváló magyar képviselőit ezzel érinteni akarnók — hogy magyar neveléstudományunk, magyar talajból és érzésből nőtt tan- és nevelési rendszerünk nincsen. Annak a különleges célnak tehát, melyet a neveléstudomány feladatának jelöltünk meg, egyáltalán nem feleli meg. De miért nem felelt meg? Mert magyar fajjele- gen felépült, nemzeti közművelődésünk csak a közel múltig alig volt. A magyar faj műveltsége római s görög műveltség alapjain indúlva, fel sem lendülhetett, mert annak egyetlen hatalmas fegyvere: a hazai nyelv nem volt az úgynevezett művelt, vagy inkább tudományos ember nyelve ; a társalgás, a hivatal, az országgyűlés nyelvéül a latint használták. De sokkal nagyobb erővel zudult a nemzetre a német és sok más idegen nemzet előre haladt műveltségének nagy áramlata, sem hogy szerencsétlen államjogi viszonyaink mellett az igazi faji kultúra kifejlődhetett volna, hiszen a mindennapi lét, a kenyérkeresés lehetőségének, az életpályák legtöbb terén elkeriilhetlen feltétele volt a német nyelv. Sőt az ma is! Csoda-e, ha ily körülmények között a nemzeti öntudat, a fajszeretet érzései oly mértékben halvánvód- tak el, hogy a nemzet legelvitathatlanabb jogaival, hogy t. i. fiait saját fajának jellegzetességében, saját nemzeti kultúrájában nevelje nemzetfentartó erőben kiválóvá, kellően élni nem tudott? Van-e, kinek keblében magyar szív dobog, hogy ne érezné, mily megalázó, szomorú dolog az, hogy a nemzetközi miveltség nagy arányú fellendülése és ebben való részesedésünk mellett mennyire halványult el a múltban a mi magyar mivoltunk felemelő érzése s mennyire éltünk fajjollegünk s nemzeti öntudatunk rovására az idegen műveltség emlőin ? Van-e, a ki ne érezné, hogy mily megbecsülhet- len erő, hatalom van az egységes nemzeti nevelésben összeíort nemzet körérz»tében? Valóban bámulattal állunk meg Bismarcknak ama büszkének látszó kijelentése előtt: „mi németek az Istenen kívül nem félünk senkitől“. Érezzük, hogy e kijelentés nem öntelt hivalkodás, hanem a nemzeti öntudatnak, a faj- szeretetben öss/.eforrt nép leikéből fakadt méltóságos megnyilatkozása. De vizsgáljuk tovább, hogy a neveléstudomány amaz első helyen említett és általános feladatának, mely célul a szellemi munka erkölcsi tartalmát az egyesre vagy a következő nemzedékre átvinni tűzte ki, mikor telelt meg? Megállapítani óhajtom először, hogy e célt a neveléssel és tanítással, mely két tényező képezi a pedagógia eszközeit — törekedett, vagy kellett volna, hogy törekedjék elérni. Az összes általunk ismert nevelési és tanrendszerek megalkotói a mikor számot vetettek, hogy mely módon történhet leghelyesebben „a műveltség közlése s a közműveltség emelése*,* egyoldalúak lettek, a mikor a tanitas módszerét fogadva el elvűi, azt minden vonalon keresztül vitték s a cél elérésére alkalmas, ha almas másik eszközt, a nevelést majdnem teljesen elejtették. Ebben nagy része vau a múltnak, a tudomány fejlődésének, s azon körülménynek, hogy az iskola régebben csupán a tudományos, illetőleg a tudományukra törekvők területe volt, sa közműveltség fogalma alig lehetett ismeretes. A gyakorlati élet legnagyobb része pedig az ősfoglalkozasukban merülvén ki; ezekhez a tudományok elvont tételei és fogalmai men csak feleslegesek voltak, de azok művelésének szükségét — a közélet ki nem fejlődött állapota mellett — nem is érezték. A tudományok iránt szeretetet és hivatást érzők kerültek tehát az iskolákba és tanultak, tanultak és is* Máz> Engelbert: Pedagógiai alapfogalmak. szántani és bevetni tudott, mert a hullámjárta területen a legbújábban termettek a kapásnövények és a köles. Leginkább kölessel vetették be ezeket a terü- leket, mely a vetéstől számitolt hét hét múlva már aratható és ha a nyári olvadás nem áll be korán és a Tisza nyári áradása nem előzi meg a kőles leara- tását, olyan bő hozamot ad, hogy a nyereségből 6—8 évi kísérletre is telik. Azért is nevezték ott ezeket a réti bérlőket lutris gazdáknak. És a mint úgy nézem a vashidról azt a hatalmas folyót és elképzelem, hogy minő más volna rajta az élet, ha mi magyarok * ppen olyan szerény életmóddal tudtunk volna élni, mint ezer éves nyaggatónk : a német, a ki minden csöpp vizét a maga hasznára fordítja ezerféle módon, — látom, a mint kanyarogva úszna lefelé hosszú sorokban a tutajok százai. Tüszős, magas peremű, zsíros kalap, vagy szőrmés, kontvtakaró sapka van a kormányosok fején. Máramarosi oláhok. Daróc ruhájuk, az ikrát is beszíjazó bocskorviseletük jellegző. A bocs- kor viseletről nem nehéz egy vidék, avagy nemzetiséget biztosan megállapítani. Erős, szívós és bátor nép. Hideget, meleget egyaránt tűr és bizony kevéssel beéri a nagy vízi utón, a mig lekerül Szolnokra, vagy Szegedre, mely első nagy állomásuk. Régente nemcsak ölfát és őszszel almát és diót szállítottak ezeken a tutájokon, de a sót is ezen alkalmatossággal továbbították a Tiszamenti központokba. De nemcsak erős munkával, hanem nagy felelősséggel is jár ám az ilyen tutajozás, mert egy szál fa nem sok, de annyinak sem szabad belőle hiányozni, mert egyetemlegesen felelősek ezek a szegény tuta- josok az ő főkommendánsuknak., a szállító vállalkozó Herskó-nak, minden vagyonukkal. A tutajoknak elől és hátul óriási nagy rúdra erősített, aránylag kis kormánylapátjuk van. A hid előtt nagyon óvatosnak kell lenniük, hogy a lábazathoz ne mét csak tanultak. A tanrendszerek ebből a helyzetből fejlődvén ki, ma is ott tartunk, hogy tekintet nélkül az ifjúság agyának befogadó képességére tömjük abba a tudományt mindenáron, még azt sem véve legtöbbször észre, hogy az agy épp oly törvények szerint működő szerve az emberi testnek, mint a gyomor, s ha meg van terhelve, több táplálékot bevennie nem szabad, mert az egész szervezetre kiterjedő visszahatás áll be. A rendszer egyoldalúságának eredménye nem csak a sok fáradt agyú, romlott érzésű ember, de az erkölcsi tartalom nélküli társadalom is Ezen tényekből folyik aztán, hogy minden lépten halljuk hangoztatni a tanítás reformjának szükségességét, s főleg a nevelés intenzivebbé tételét: az ifjú gondolkodási képességét, erkölcsi vagyonát, lelki és szellemi önállóságát növelő módon ; főleg pedig nemzeti öntudatának öregbítését és megszilárdítását. Hogy ezt mily eszközökkel lehet elérni legbiztosabban, a felett a pedagógusok, a gondolkodók, tudósok, emberbarátok, a politikusok cserélnek eszmét. Részletesen megállapítani az uj nevelési rend módozatait, a nevelés és társadalom-tudományi szempontok figyelemmel kisérése mellett a kultuszpolitikát vezetők feladata, de kötelessége mindenkinek, ki a felvetett kérdés mélyreható nemzeti jelentősegét megérti és át- érzi, a nagy cél érdekében eszméinek közreadásával, legalább felszintartással siettetni a megoldást. Azt hisszük, a tanítás, épp úgy, mint az ifjú lelkére, gondolkodására hatás minden eszköze, szerves része a nevelésnek. A nevelés áll tehát: tanításból és a közműveltség gazdag kincseiből merített lelki hatások azon összegéből, melylyel az ifjúságot célunk érdekében előnyösen befolyásolni akarjuk. Önként következik ebből, hogy az ily tan- és nevelési rendszer nem csupán szaktárgyakban jártas, de főleg általános és széleskörű műveltséggel bíró tanerőket feltételez A nevelőnek psychologusnak kell lennie De nem oly értelemben, hogy a lélektannak mint tudománynak kimért tételeit alkalmazza az ifjú lelkére, akár illik reá ez a lelki köntös, akár nem, de oly értelemben, hogy a műveltségnek és lelki éberségnek, megfigyelőképességnek azzal a fokával kell feltétlenül bírnia, melylyel a fejlődő ifjú lelki állapotát tisztán felfogva, megfelelő lelki hatásokkal tudja szellemi képességeit és erkölcsi érzületeit irányítani. Ezen irányitás eszközei lehetnek, s kell hogy legyenek : a tanítás, a hazafias érzések felkeltése és növelése, a vallásosság, istenfólelem, s ezen alapuló erkölcsi jó, a természet és szép kultusza, vagyis a művészetek ismerete és szeretete, az egészség ápolása és testi ügyességek fejlesztése. Széles, nagy programm, de nem száraz, nem erőt, ideget sorvasztó, de rugékony lelket, hitet, erkölcsöt, müveit, széles látókörű szellemet és egészséges testet növelő. Fősulyt nem az emléztetésre, de a szemléltetésre helyeznénk. Az agyban megrögzitendő tudnivalók érzékitése erre a legbiztosabb, legigazabb eszköz. A történelemből nem a száraz tényeket, de a népek és nemzetek tettekben nyilvánuló érzéseinek rugóit elbeszélve, történelmi emlékű helyek felkeresésével, műemlékek szemlélésével kötni össze. Az irodalom és költészet nehéz elvont szabályait a költői, irodalmi művek gyönyörködtető ismertetésével fokról- fokra érzékitve tanítani meg. A szép, az igaz iránti érzéket a művészetek szi-mléltető ismeretével kelteni fel. A vallásosságot, az istenfélelmet nem a dogmatikus tudás megterhelő s önkénvtelenül kótelvekre ösztönző medrét változtatja. Dehogy is az. A legtermészetesebb váltógazdaságot űzi, mikor uj területre lép, hogy ezt is megtermékenyítse a sodrával lehozott iszapjával. Igazságos is, mert ma nekem és holnap neked szaporítja a birtoktesteket és nem kedvez állandóan egynek. Nomzedékről-nemzedékre változtatja és igazítja a cir- kulusaiba eső birtokhatárokat. Nagy áradások idején meg, midőn egy egész esztendő munkáját és reményét teszi tönkre egy óra alatt, akkor sem hagy kifosztva mindenedből, mint csatavesztetett, hanem ott hagyja élő kincseit, az értékes halállományát. Emlékszem olyan áradásra, mely Pusztaszer gazdáit teljesen tönkre tette. Az ár elvitt mindent, termést és épületeket egyaránt. Az emberek csak puszta életüket és lábas jószágukat tudták megmenteni. A pusztítás után egy hétre a haragos hullámok sietve vonultak vissza medrükbe. A bérlők, kisgazdák fájós szívvel, könnyes szemekkel jelentek meg az iszappal eltemetett vetések helyén. A lapályos helyeken egész tavakat hagyott hátra az ár. De ezek a tavak elevenek voltak, bennük élet nyüzsgött; a visszamaradt halak vígan tanyáztak bennük. — És a szomorúság közepette kapott észhez a szögedi magyar és páratlan élelmességgel menten halászatot rendeztek be az ártéren. És a fogások páratlan eredménynyel jártak. Midőn az eleven halárut már nem lehetett értékesíteni, ekkor kizsigerezték és szárították és szárítva értékesítették. Némely birtokos és bérlő, sok száraz esztendőben most is inkább az áradást óhajtja dús haljövedelmével, mint a kiaszott, egyenes üres, kalásztengert. Élénken emlékezem rá, hogy a Szeged alatti bácskai részen, mikor a tavaszi áradások után, junius középe táján a községek bérbe adták az árterületeket — persze potom árakon — mindenki kapva kapott bérletföld után, a mennyit gyors készséggel csak felütődjenek. Egy ilyen veszedelemre emlékszem, mikor a csapi közúti Tisza-hid lábazatához sodorta az áradat az összes fölülről jövő tutajokat. Eleinte csak két tutaj vágódott neki a fahíd lábazatához. Ezoket futva, kiabálva iparkodtak a kományosok a rendes vonalba terelni. Az árnak kiszámíthatatlan ereje össze-vissza forgatta előbb a gát elől menekülni akaró többi tutajt, de a forgatag oly nagy lett rövid nehány óra alatt, hogy már nem is a Tisza egész szélességében megrekedt tutajok kiszabadításáról, de a hid komoly veszedelméről volt szó. A hid lábazata recsegett, ropogott a rettenetes nyomás alatt, mit a hozzá nyomott tutajok gyakoroltak rá. A felépítmény ingott, mint egy kártyavár és minden pillanatban összeomlással fenyegetett. A hullámok keresztül csaptak a tutaj barriká- dokon és végigsöpörtek helyenkint a hidtesten. A közlekedést megszüntették és a hid megmentésének reményét is föladták, a midőn az egyik lábazat szerkezetét bontogatta az ár. Tajtékos hullámok bőszülten vetődtek a gátnak és vad erővel rohantak egymás fölött az útjukat álló fabástyának. Valóságos csatazaj hangzott föl itt, melyben ágyúdörgés, puskaropogás és kardcsapás is volt vegyítve kétségbeesett emberek vad ordításával, eredménytelen küzdelmével, kétségbeesésével. Ez is elmúlt. A tutajosok a küzdelmet feladták, menekültek. Nem a Tisza vad haragja elől, vagy az emberfölötti munka elől futottak el ezek a szegény ördögök. Ehhez ők hozzászoktak már; hisz minden órában száz halállal néznek ők farkasszemet. De menekültek a kihallgatás elől. Mert száz halál elől ép bőrrel menekülni nem nehéz a szegény tutajosnak, de egy kincstári hid veszedelmének megállapitása körül nem száz, de ezernél is több veszedelem fenyegeti a tutajos bőrét.
