Ung, 1908. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1908-12-25 / 52. szám
46. évfolyam, — 52. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1908. december 25. Előfizetési feltételek: Csak as „üng“ lapra Egész évre . . 8 K j Negyedévre , 2 K Félévre .... 4 K j Egyes szám . 20 f, Amerikába : Egész évre ... 10 K 60 „Tng rármsgre Hivatalos T.apji“-ial együtt egész évre 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések ágy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronklnt 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. HETILAP Kladóbivatali telefonszám 11, AZ UNOMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-ső szám. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. A remény ünnepén. Irta Blanár Ödön. Az emberiség történetének hosszú folyamán a közös felfogás, a közszellem két véglet hatásai között váltakozik: az eszményibb, s az anyagias irány mesgyéi között. Majd az egyik — az idealisabb, majd a másik — a reálisabb irányzat kerekedik fölül és uralkodik, a mint a kor emberének tetteit, gondolkodását, működését a hit világa irányítja, avagy csak a tudás igazgatja. E két irány váltakozik, cserélődik biztos egymásutánban; az egyiknek bukását, a másiknak diadalát mindenkoron az emberi szellem izzó forrongása előzi meg. Az uralkodó eszme, a forrongó emberi gondolat az a szikra, mely az elmék és szivek tüzét lángra lobbantja, s ennek hatása azután meglátszik mindenen, finom fonállal oda csatol mindent magához: az irodalmat, a művészetet, az erkölcsöt, családi életet, társadalmi hullámzást, politikát, ízlést, érzést, szivet és agyat egyaránt. Azonban — mint mindennek, úgy ennek is nyomában ott rejtőzik a hatás és visszahatás ! Az éjszakára hajnal, a hajnalra nappal, a nappalra éjjel következik. Az emberiség életfolyamában szintén változnak az idők, nagyot fordul nem egyszer az örök ember gondolkodása, érzése, Ítélete, Ízlése stb. Az elnémított emberi szellem ezerféle alakban újra kitör és a hullámvonal hegyei és völgyei között hol épit, hol rombol, hol alkot és semmisít, hol teremt s enyésztet: elősegíti a fejlődést, a virágzást, néha a sülye- dést. így érthető, hogy az emberiség élettörténetének minden korszaka egy irányitó eszme jegyében születik, s viszi előre az ember rendeltetését. A középkornak uralkodó eszméje: a vallás. Ez a fényforrás, mely nagyra növeszti az irodalmat, a tudományt, főképp a művészetet, a gondolkodást, Ízlést, Ítéletet, a szánalmat, — szóval mindazt, a mi az emberi élet keretét kitölti. Ez az eszme ismeretlen tájakra, magasságokra viszi az embert; alkot nagyokat, teremt fényességeket: hatalmas dómokat, isteni művészetet, létrehozza a tudomány lendületét, megteremti a finomabb családot, a keresztény társadalmat, uj életet. A mit ez a korszak tesz, azt mind a Teremtő dicsőségére és dicséretére teszi. Az idő változik, s az újkor embere a tudást kezdi magasztalni. Felvonulnak a számitó felfogás uj ostromlói, a kik az önző ész fegyvereivel uj ösvényeket jelölnek az élet céljai számára. Az angol Verulami Bacon tekintetét a természetre veti; oda áll a tiszta érzékinek, s az anyagnak diadalmenetet járó harcosa, Hobbes, majd Descartes, s uralomra jut: a gyakorlati, a praktikus élet eszméje. Az ethikai világnézet nagyot fordul, s az emberi gondolat vezéri: a hollandi Spinoza, az angol Locke, a német Leibnitz mint a szabadvallás hirdetői lépnek fel. Szép, szép — csakhogy a nagy elmék munkájának a mélységét vajmi kevesen értik, ezrek félre értik, a milliók meg sem értik. így történt s történik, hogy a kis hógolyó lavina lett, s az előbbi korok emberének minden ábrándját, minden vágyát és sok mást maga alá temette. Szaporodnak a tömegek, sokasodnak a csoportok, a kiknek kékes ajkán ott rezeg a csatakiáltás: nincs Isten, nincs haza, szabad legyen az élet s mindenki úgy élje világát, a hogy tudja, a hogy kedve tartja, félre a törvénynyel, s erkölcscsel, mely rabságba hajt. Ma ez a sokaság nagyrészben elvetve az erkölcsi elvet, kikerülve az eszmény irányát, megtagadva és megmosolyogva az isteni és Dajkamesék. Alig hogy a világra lettünk, Mesékkel rontják meg a lelkünk : A táltostól a forgó palotáig, A rejtett kincstől Tündér Ilonáig. Nincs lehetetlen, csak csodás, — Lelkünk merő vágy, álmodás . . . S fejünk fölött az idő közbe vágtat, De mi csak várjuk a mesés csodákat. Naplóm. Irta Á . . . . e. II. Naplót csak neked jegyezgetek, drága Szilárdom, de szivbeli örömmel nézem, ha más is lapozgat benne. A múltkoriból sok kimaradt. Oh, hogyne, mint a hogy ebből is ki fog. Mert szörnyű sok a mondanivalóm. Mint mikor forrás vize előtt állasz és merítesz. Én töltök — töltök. A forrás buzog — buzog. Az ón lelkem is megtelik mindig uj álmokkal, vágyakkal, ragyogó káp- rázatokat előidéző képzetekkel, mesés illúziókkal! Különösen ha csókjaid pezsgő és pezsditő, kiapadhatatlan meleg forrásából ittam . . . Ne félj, nem rólad, neked mesélek. Ha nem vagy mellettem, ha nem mélyeszthetem szivem nézését lelked kristályos tükrébe és nem foghatom fel meleg megértő pillantásodnak választ mosolygó beszédességét, mit ér az egész ?1 A lét is, a küzdés is? Az öröm is, a remény is? A bú is, a vigasz is? Semmit, semmit! Beszélek, te hallgatsz. Nevetek, nem látod. Minek nevetek akkor? Sírni, sírni inkább addig, hogy ne lássad. emberi törvényt, zuhan lefelé, megy a nihilizmus és anarchia utján. Hogyne zuhanna. Száz számra akadnak tudós elmék, a kik előítéletnek mondják a lelkiismeretet; hirdetik a kíméletlen önzés jogosultságát a felebaráti szeretettel szemben — elősegítik azt, hogy pusztulnak, lazulnak és sen) vednek azok a kötelékek, melyek az egyént, a polgárt odakötik hazájához, nemzetéhez, családjához, embertársához — s végül mindenben hálára s áhítatra késztik Istenével szemben. Karácsonyunk szent ünnepén, a mikoa kilépve a dolgozó műhelyből, letéve a munka szerszámait, leikeinkkel a mindennapi élet zaja fölé emelkedünk — áhitatunk percében Istenre fogunk gondolni, érezni fogjuk, hogy ennek az áhitatnak jótékony melege átjárja sziveinket s jó tettekre int. Eszünkbe jut, hogy a hivő ember lelkében eleven hit lüktet s ez hatalmas irányitója az akaratnak, féke a szenvedélyek pusztító tüzének. Mi tudjuk, hogy a tudomány halmaza, az ismeretek mérhetetlen nagysága mellett is, — szükségünk van reményre, bizalomra, a szeretet melegére, a jótettek tápláló és nemesitő hatalmára, s mindezeket a benső hit telíti meg az önfeláldozás fogalmával. Miként a haldokló Rákóczi - - a ki reszkető kezét szivére tette s Istent emlegetett, mi is hiszünk Istenben, szeretjük hazánkat és bízunk nemzetünk jövőjében, népünk boldogulásában. Nekünk van Istenünk, mert ott látjuk az élet nem egy helyén, a jótettek millió megnyilatkozásában. Mi volna az emberiség nyomorultjaival, betegeivel, szánalmas alakjaival — Isten nélkül ? Mily szánandó teremtés a — siketnéma. Otthon egyszerű szülei tehernek tekintik, faluhelyen ütlegelés, verés, rúgás az osztályrésze. Mily szürke komorság szállja be ködként a lelkem, és tekinteted meleg fényében mily rózsás, aranyvirágos mesék rajzolódnak elém, alakot, formát öltve regevilágnak tündérországában. Miért kell a fénynek szerte áradni, melynek mi szívesen csókolnám föl bármerre tévedő sugarát I Nem fakad szép, kedves szó szerelmesed ajkán, csak bú, bú és lelkem fenekén rejtőző titkok. Hallom unszolásod: „Mondd el azokat, lelkem fele, támasza, gondolataim követője, megértője!“ Persze rólad szólnom szépet, nemeset, tiltja az örök pecséted: lángoló csókod. Hát másról lelkem, másról: Nemes példát adó, régi történet színhelyére ragad emlékezetem. Nemes ember magasztos tette mélyen meghatott egyszer, régen. Fiatal voltam és szerfölött kiváncsi. Mindenkinek lelke fenekén szerettem kutatni. Az örömöket onnan kacagásban kiszedni, a szomorúságot kivigasztalni. Egyszer szemem elé kerül egy nemesen büszke, szomorú arc. Mosoly és fájdalom, szeretet és jámborság, mélységes gondolkodás és fen- sőbbséges értelem ül nyugalmat viselő orcáján. Hallgatva beszól nekem e barázdás homlok. Gondolkodásában szép nekem e fórfifő. Felkerestem otthonában. Püspöki rezidenciának fényes keretében trónolt, Őt megillető székén. Nagyon bele illett. Mind szellemi lelki kiválóságainál, mind magas tudományánál fogva. Afféle előkelőségek otthonához nem szokott szemem belekáprázott az aranyos keret bámulásába. A nagyérdemű emberem látva zavarom, naivságom és bámészkodó vágyam, szeretetreméltón biztatott: Rajta gyermekem, Dézzen meg sorra magának mindent Utoljára engem, igen ? Kedvessége Lapunk mai Márna 14 oldal. Karácsonyfánk. Irta Endrődi Sándor. .Apám, olyan szigorú tél van, És oly sok a szegény, Ragyogó, gazdag karácsonyfát Most nem kivánok én. Legyen az kisebb s ajándékban Soványabb, mint szokott, Add a szegényeknek felét, mit Jézus nekem hozott.“ Úgy tettem. Majdnem árny boritá A puszta galyakat, De karácsonyfánk soh’se volt még Fénylőbb és gazdagabb ! Szénpor. Irta Szamolányi Gyula. A szerelem. A szerelem — hegyi patak, Itt vékony ér — ott zuhatag. Fut álmodén — tép partokat, Hord szemetet virágokat, Hol megdagad — hol kiapad, Végül pihen — jégsir alatt. Szivünk. Szivünk öreg fecskefészek, Hű fecskéi a reménynek : El-elüzik téli vészek, Mégis újra visszatérnek.
