Ung, 1908. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1908-12-20 / 51. szám
2. oldal. CT 1ST 351. szám. tárgyra, a mely engemet erre a vigéckedésre bírt, hogy a magyar kereskedelmet abban a pozícióban lássam valamikor, a melyet megérdemel.“ Ismertette ezután szónok az 0. M. K. E. szervezetét. Felemlítette, hogy 12 ezer tagja van az 0. M. K. E.-Dek, ez azonban még mindig gyenge, mert maguk a kereskedők közömbösek ügyeik iránt. Rámutatott a társadalomban észlelhető ellenszenvre a kereskedelem irányában. Példákra hivatkozott, a melyekkel bebizonyította, hogy a külföldön a kereskedői osztályt mennyire megbecsülik. Majd ismertette az adóreíermot és szólt a hitel- szövetkezetekről. A bankkérdésről szólva kijelentette, hogy ő, valamint az Egyesület egész vezetősége rendíthetetlen hive az önálló magyar jegybanknak, a melynek létesítése nélkül az ország gazdasági függetlensége el sem képzelhető. Bármennyire hálátlan feladat is, de az igazság és a kereskedők érdekében kénytelen kijelenteni, hogy a jelen viszonyokat a magyar jegybank fölállítására nem találja al almasnak. Midőn a külpolitikai helyzet nemzetközi bonyodalmakkal fenyeget, a levegő tele van háborús hírekkel, az értékpapírok árfolyama rohamosan hanyatlik, most, midőn a rossz hitelviszonyok aranyjáradék-kötvények értékesítésére kényszerítik a kormányt, lehetetlenség a hitelügyi függetlenséget olyan módon keresztülvinni, hogy az az ország gazdasági érdekeinek megfeleljen. Beszédét igy fejezte be a szónok: „Több mondani valóm nincs. ítéljenek a fölött, a mit előadtam ! Gondolják meg, hogy mit akarunk, hogy mi felel meg önérzetüknek; akarnak-e valamik lenni, felemelkedni abba a pozícióba, a melyet megérdemelnek, hogy ezzel saját érdekeiket országossá tegyék. Ha meg akarnak engem jutalmazni azért, mit életemben pályámon végeztem : akkor jöjjenek velem.“ A hosszasan éljenzett beszéd után dr. Katona Sándor központi titkár beszélt, szembeszállva azzal a felfogással, a mely a kereskedelmet improduktív foglalkozásnak tartja. Dr. Lukács Géza, a fiók titkára, felolvasta az üdvözlő sürgönyöket és leveleket. Dr. Visontai Soma országgyűlési képviselőnk, a kit az elnökség meghívott a diszgyülósre, a többek közt a következőket írja : „A magyar kereskedelemnek nemzeti feladatai a köztudatban élnek és közgazdaságunk megerősödésével a kereskedelem feladatai is fokozottabb mértékben lépnek előtérbe. Minden szervezet, mely azt célozza, hogy a kereskedőket a nagy gazdasági célok kivivására egyesítse, hazafias küldetést teljesít. Különösen hivatásává vált a magyar kereskedői osztálynak, hogy teljes összhangban a többi gazdasági tényezőkkel, Magyar- országot önálló gazdasági létére irányuló küzdelmeiben segítse. Senki sem tehet annyit e téren, mint a kereskedő-osztály. Sőt e nélkül a gazdasági függetlenség végső eredményei kétségessé válnának. A mezőgazda- sági és ipari termelés számára a fogyasztást közvetíteni, uj piacokat teremteni, a régieket bensőbben csatolni a termelőkhöz és ez üdvös, kiváló horderejű műveleteknél állandóan figyellemmel lenni a nemzeti szempontok szükségleteire: ebben volna röviden körvonalazva a magyar kereskedelem hivatása.“ A közgyűlés Hamos Aladár alelnök zárószavaival ért véget, a ki köszönetét fejezte ki Sándor Pálnak a megjelenésért. A gyűlést 100 terítékes közebéd követte a Korona nagytermében. Az első felköszöntőt dr. Lukács Géza titkár mondotta. Örömének adott kifejezést, hogy Sándor Pált, a ki a kereskedői világnak eddig is vezére volt, Ungváron üdvözölheti. Sándor Pál felköszöntőjé- ben jelezte, hogy az 0. M K. E.-nek az a feladata, hogy az ország gazdag legyen és a magyar nemzet örökké fennálljon. Örömmel látja, hogy Ungvár kereskedő-kara részt vesz a munkában. Éltette Kardos Emilt, az ungi fiók elnökét. Lőrinczy Jenő alispán a becsületességet és a realitást jelezte azon alapnak, a melyen a magyar kereskedelem felépülhet. Törekedjünk — úgymond - vagyoni függetlenségre! Az ungváriak legyenek az elsők, a kik a haza boldogitására. a közgazdasági érdekek előmozdítására törekesznek, Éltette Sándor Pált. Cserő Soma a hatóságok képviselőit, dr. Reisman Simon az alispánt éltették. Berzeviczy István foglalkozott dr. Katona beszédének azzal a részletével, a melyben a szónok a nemzetközi szervezkedésre szólította fel a kereskedőket. Berzeviczy magyar szervezkedést óhajt. Beszéltek még : Dr. Jusz- kovits Mór, Aigner Ferenc, Szabó Endre, dr. Katona, a ki szavait iparkodott magyarázni, mire Berzeviczy válaszolt. Az idő nagyon kellemesen telt Lányi Gyula zenekara szolgáltatta a zenét. Csillag vendéglős kiszolgálása ellen kifogás nem hallatszott. Sándor Pál a Ví3 órai vonattal elutazott, a vendégeknek egy része együtt maradt még s a társaság még igen sokáig tárgyalta a nap eseményeit, a melyek az ungvári kereskedők ünnepnapjává avatták dec. 13-ikát. I Lányi Géssa. 1849-1908Nem szól már a cimbalom . . . Elnémult a magyar nóta, a melyben bánat é3 öröm oly szép harmóniává olvadt össze. Meghalt Lányi Géza, egyike azoknak, a kik a régi Népszínház tónykorában nagy szerepet vittek. Lányi Géza sokáig tagja volt a Népszínház zenekarának. Nagy mestere volt a cimbalomnak : a melylyel uralkodott a sziveken, a mikor dalaival ott helyt kért magának. Lányi Géza halálával nagy veszteséget szenved a magyar dalköltészet. Nevét Dankó Pistáé mellett emlegették. A dalpályázatokon hol az egyik, hol a másik nyerte az első dijat; de az bizonyos, hogy az, a ki az elsőségben vesztett, a második vagy harmadik dijat vitte. Lányi nótái hamar elterjedtek és érzésességükkel, csinosságukkal ezernyi hívet hódítottak. Lányi Géza 1849-ben Debreconben született 1859—1861-ig Budapesten volt a Nemzeti-Zenedének növendéke. Később Ungvárra került, tanított itt zenét a szemináriumban és a főgimnáziumban. Ungvárra kerültek a testvérei is : Samu, Gyula, Lajos, mindegyik nagy tehetség a zenében. Lányi Géza 1885-ben szerződött a budapesti Népszínházba, a hol Blaha Lujzá nak kedvenc cimbalmosa lett és ő kisérte a uomzet csalogányának énekét a népszinművekben. A nagyasz- szonyt számos szereplésekor elkísérte és a kitűnő művésznő dalolásának méltó kiegészítője tudott lenni. Pompásan értett a hangszeréhez. A magyar nóta csendes bánkódását, hetyke enyelgését, szilajkodó táncolását zamatosán, elevenen, tüzesen tolmácsolta. A szerzők : Szentimrey Elemér, Erkel Gyula, Serly Lajos csak hálásak voltak, hogy az ő megszokott hangjegyeiket átváltoztatta a saját zenész kedélyéhez. A mikor Porzsolt Kálmán megszűnt a Népszínház igazgatója lenni, Lányi is megvált a színháztól. Azóta a vidéken rendezett hangversenyeket, de már kb. másfél év óta betegeskedett. Tisztelői a múlt hónapban az Urániában hangversenyt rendeztek a beteg művész javára, hogy a délvidékre mehessen üdülni. Betegsége azonban nem engedte meg az utazást. Meghalt f. hó 14-én este Ungváron, az ő kedves városában. Itt hagyta „pajtásait“, a kik közt nagyságos és méltóságos urak is vannak. 15-én a reggeli órákban hire ment a gyászesetnek. A halál hire, noha nem jött váratlanul, mégis megdöbbentette barátait és ismerőseit. Mindenki sajnálta a temperamentumos, egyszerű nemes szavú poétát, a rajongó, vidám, melegszívű férfiút. A fővárosban Blaha Lujza kapta az első sürgönyt a gyászesetről. Nagyon megsiratta Lányit, a ki boldog osztályosa volt az ő dicsőségének. — Lássa, — szólt szomorúan a nagyasszony egy újságíróhoz, a ki ez alkalommal felkereste, — igy maradnak el lassankint mellőlem mindazok, a kikkel oly sok éven át ettem a művészet keserves kenyerét. A legjobban az szomoritott el, hogy ilyen szűkös, keserves viszonyok között kellett szegény Lányinak elmúlnia. Nagyon elszomorító dolog azt látni, hogy a magyar művészeknek, ha elöregednek, elerőtlenednek, vagy betegség tör rájuk, egyetlen mentsváruk van : a kollekta, a gyűjtő-iv. Erre a sorsra jutott szegény Lányi is. Engem, a kinek, a mióta Lányi a Népszínházhoz került, állandó kísérőmmé vált dalaimban, különösen elszomorított a sorsa. Az én énekem és az ő cimbalmának nótája elválhatatlan társakká lettek. Még vidéki hangversenyeimre, vendégszerepléseimre is magammal vittem, azokon is ő kísérte dalomat. A mikor még leánykám itthon volt, házamnak is mindennapos vendége volt, mert ő tanította Sárikát ciinbalmozni. Mikor azután a Népszínház Máder kezébe került, Lányi szerződés nélkül maradt, bár ón is, kollégáim is minden lehetőt elkövettünk, hogy szerződtessék. De hát nem sikerült. A nyár elején találkoztam vele és ekkor közölte, hogy a vidéken rendez hangversenykörutat. Akkor figyelmeztettem, hogy nem szerencsés gondolat nyáron ilyesmibe belefogni. Sajnos, nekem volt igazam. A h mgversenykörut kis pénzét felemésztette, beteg is lett, az orvosok azt ajánlották, menjen valami enyhe éghajlatú fürdőbe. Ekkor rendeztek érdekében hangversenyt az Urániában. Én is megigórtem, hogy közreműködöm. A rendezőség azonban a nagy sietségben, mert mar akkor nagyon sürgős volt, hogy szegényke mielőbb elutazhasson, elfelejtett értesíteni a hangverseny napjáról és ón Balatonfüreden értesültem csak arról, hogy a hangversenyt már megtartották. Az eredmény elég szép volt, de szegény előbb hazakivánkozott Ungvárra és későbbre halasztotta az elutazását. Én ez alatt az egyik san-remoi szanatórium főorvosával, dr. Müllerrel is érintkezésbe léptem Lányi érdekében és a doktor levélben értesített, hogy a legon rsékellebb költségek mellett odaadó ápolásban fogják részesíteni a beteg művészt. A levelet el is küldtem Lányi feleségének, a ki hálálkodva köszönte meg közbenjárásomat, de sajnos, szegény Lányi nem vehette már annak hasznát. Minden erőfeszítés mellett sem sikerült őt az életnek megtartani. Blaha Lujza táviratban fejezte ki részvétét az elhunyt özvegyének és díszes koszorút küldött a koporsójára. A temetés 16-án d. u. ment végbe nagy részvét mellett. Megjelent a város inteligenciája Lőrinczy Jenő alispánnal az élén. A ravatalt több koszorú fedte. Blaha Lujza koszorúja babér- és pálmalevelekből készült nemzeti szinü szalaggal, „Lányi Gézának — Blaha Lujza“ felírással. Koszorút küldtek még az ungvári Társaskör, a megboldogultnak ungvári barátai, a Lányi-család, Lányi Gyula zenekara. A megboldogultat zenekar kísérete mellett vitték utolsó utján. Mindenfelé nagy néptömeg állott, hogy az utolsó „Isten hozzád“-ot elmondhassa Lányi Gézának. A Kaposi-utcai temetőben helyezték örök nyugalomra bátyja, Samu mellé, a hol együtt álmodhatnak a magyar dal csodálatos szépségéről. Másnap már tudtunkra adták; hogy laktanyafog- ságunk be van szüntetve. Rövid idő múltán azonban, egy hosszú, idegen hangzású névvel rendelkező bajtárs kiküldték a csapatához, hogy soha se legyen tiszt belőle, dacára jó tanulásának és tudásának. Minden nagyobb elmebeli megerőltetésünk nélkül kitaláltuk, hogy ő miatta szenvedünk 100-nál több napi fogságot (egy-egy önkéntesre egy-egy napot számítva). Kifundáltuk, hogy ő Íratta a névtelen levelet. Ő minősítette a derék, válogatott, igazán humánus altisztek kissé magasabb hangját gorombaságnak, azt a tényüket pedig, hogy bornyuinkba az azt csinosabbá, forrná-■ sabbá átalakító fakeretet 10 krjával fizettették meg da-H rabonként: kapzsiságnak.Nemkülönben ugyan ő vala az,l ki nem volt megelégedve a ludovikai étkezéssel, a melyB pedig, igazán mondhatom, kifogástalan jó vala (IgazH ugyan, hogy libamájjal nem traktáltak bennünket.) I No a csapatnál, hová kiakolbólitották, hallhatott® aztán cifrábbnál cifrább epitheton szólamokat, körmön-H fontabbnál körmönfontabb káromkodásokat, mázsás® gorombaságokat. Cipelhette a tele pakkolt bornyut sfl ehetett olyan ételeket, a melyekhez képpest a ludovika-H beli koszt grófi étkezés vala. Egy szó mint száz: ebér® ebnél kutyábbal cserélt. H Ily hallgatagon intéztek el még katonáóknál eg}H pár dolgot. Nem lármáztak, nem fenyegetőztek sokat® nem tárgyaltak sokáig, hanem tettek. Ebből is tanul® hatott egyetmást az, a ki tanulni akart. H Mi pedig kezdtünk hovatovább igazi katonái® lenni. íme már szagoltunk is puskapor . . . (hopp® visszakozz vén obsitos) akarom mondani : laktany® fogságot. H eltiltó ordró után, valaki önkéntes társunk odaszól ehez a kollégánkhoz: „Benczúr kérem, legyen szives adja ide a kését 1“ No meghallja ezt egy kacsaorru őrmester (erre' haragudtam, mert már előbb leirt bakkancsom maga- ■ zinumából elkanyaritotta a bajuszpedrőmet, pedig neki is csak bőrbajusza volt) s stentori hangon rárivallt a bicskakérőre: „Semmi Benczúr, nem tanulta m g meg, hogy az önkéntes csak önkéntes és nem ur ? 1 Tehát önkéntes Bencz’, adja oda a kését — punktom 1 Ettől fogva aztán Benczúr egy évig maradt: önkéntes Bencz — punktum ! Eleinte fegyver nélkül forgolódtunk a szélrózsa minden irányába; mert ki tudja, honnan jöhet a fránya ellenség? de azután később a vállunkra kellett akasztani a menkü nehéz Werndlpuskát. Bár a csövétől kitartottam félkézzel, s ha neki durálom magamat, kitartom még ma is, hanem azért kezdetben úgy vágta a vállcsontomat, hogy szerettem volna a feltalálója nyakában kettőt tudni, mint az én vállamon egyet. Utóbb megszoktam. És ezért jó a katonasor, mert ott sok mindenféle kényelmetlenséghez, teherhez hozzászokik az emberfia, a minek később hasznát veszi az életben. Már a fegyverfogásokat kezdtük tanulni, mikor pár napi rettenetes vitézkedésünk után nagy riadalom támadt az oktató altisztek között. Mintha mindegyik nyers strucctojásokat nyelt volna, olyan éles lön a hangjuk. Csaknem tyúkszem nőtt a dobhártyánkon az éles, magas versenyszavatkól. Egy sorba állítottak fel valamennyiünket, csakhamar azután láttuk, mi stimmolta úgy fel a derék hadfiak hangszálait. Nevezetes esemény történt. Közeledett egy minden izében kiváló katona, vas szigoruságu, de a mint később tapasztal- taltam, arany jó szivü, kemény ember: csukárpókai Saághy Károly századparancsnokunk. A mint hozzánk jutott, felsüvitett: a „Vigyázz!“ Állottunk századosunk előtt, mint a cövekek, ő pedig előttünk, mint egy szobor. Kurtán, katonásan szólott hozzánk. (Civil embernek fogalma sincs arról, milyen nagy úr a kapitány.) — Önkéntesek! Álljon elő önök közül az, a ki a Ludovikával nincs megelégedve és anonym levelet Íratott az akadémiai parancsnok úrnak, elpanaszolván abban, hogy az altisztek gorombák, kapzsiak és hogy a koszt rossz!“ Senki sem mozdult, senki sem szólott. Ebben a pillanatban, ha egy légy röppent volna át az Orczy- kerten, talán még annak a zümmögése is meghallik, oly néma csend állott be. „Ismétlem felhívásomat !“ Újabb csend. A százados leírhatatlan kicsinylő tekintetet vetett reánk, aztán újra szólott harsány hangja: „Tehát nincs becsülete a titkos feladónak férfiasán előállani?! Akkor mindnyájan mindaddig laktanyafogságban maradnak, a mig ki nem derül, ki volt a titkos denunciáns I“ E szavak után ott hagyott bennünket nagy egymásra való gyanakvások közepette. „Pihenj!“ után aztán elgondoltuk: no e mán furcsa ! Mi jogászok valami olyanfélét tanultunk, hogy inkább maradjon büntetlenül 99 bűnös, mint egy ártatlanul szenvedjen, Imre katonáéknél még 99-nél is többnek kell ártatlanul szenvednie egy anonym pasas miatt. De hát itt nem volt apelláta. Nem nagyon és nem sokáig voltunk mártyrok.
