Ung, 1908. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1908-11-08 / 45. szám
46. évfolyam. — 45. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1908. november 8. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K | Negyedévre . 2 K Félévre.... 4 K ; Egyes szám . 20 f. Amerikába : Egész évre ... 10 K 80 „Ung vármegye Hivatalon Lapjá“-ral együtt egész évre 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. HETILAP Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. NyiJttér soronklnt 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefonszám 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tór l-ső szám. Felelős szerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő : DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Tarlózás. A nyelviskola. Idegen nyelveket tudni jó. Idegen nyelvek birtokában kedvező helyzeteket teremthet magának az ember. Ezeket tudva, városunkban nagyon szívesen fogadták a nyelviskola megnyitását. Szépen jelentkeztek a német, francia és angol tanfolyamokra. Meg is indult a tanulás. Mind a három tanfolyamon ügyes nyelvmesterek oktattak néhány napig. Akkor azután vége szakadt mindennek. Az iskolának Debrecenben székelő igazgatója a nyelvmestereket más városokba osztotta be s azóta a jó ungváriak hasztalan várják a tanítás folytatását. A kik nem fizettek még tandijat, jót nevetnek, a többiek ellenben bosszankodnak, mert hát most már se pénz, se posztó. A nyelviskola ilyen kudarca persze árt minden olyan dolognak, a mit a jövőben idegen helyekről kezdeményeznek. Különben a lapokat is alapos óvatosságra inti ez az eset. Óvatosnak kell lennünk az ajánlgatásokban. * A nő és az ipar. A fejlődő ipar újabb találmányai, a szellemi vívmányok nagyszerű alkotásai, a villamos erő az emberiség szolgálatában nagyobb kényelmet helyeznek kilátásba számunkra, mint a milyent elődeink itt találtak, de viszont az állami és társadalmi életből csírázó hibák egyre jobban kifejlődnek, kiélesednek, újabb és újabb nehézségeket okozva, a melyekkel meg kell küzdenünk. Az idők haladó szelleme, vagy tán az említett hibákból származott körülmények a nőt is belevonják e küzdelembe, mert otthonát félti, mely eddig egész világa volt. Látja, hogy a folytonosan növekvő igények mellett a férfi munkaereje egyedül már nem elegendő a csa- ládfentartásra, tehát segédtársául szegődik, kenyérkereső lesz ő is, munkálkodik, fárad, hogy a család alapítását lehetővé tegye. Azért a kormánynak és a társadalomnak mindent meg kellene tennie, hogy elhárítsák a felmerülő akadályokat a kezdeményezők utjából, mert sokat kell küzdeniük, hogy maguknak a kenyérkeresők sorában tért szorítsanak. E nemes törekvés mindenesetre dicsérendő, csak kár, hogy ambíciójuk eltereli őket az ipartól, melyet — nemzetünk ősi hibájába esve — egészen mellőznek. Sajátságos, hogy még a huszadik század szigorú követelményei sem képesek társadalmunkat arra kényszeríteni, hogy teljes odaadással foglalkozzék az iparral. Itt-ott néhol észrevehető egy kis fellendülés e téren, egy kis igyekezet, de kellő támogatás, kellő talaj hiányában oly szűk mederbe szorul, hogy csak tengődve tarthatja fenn magát. A magyar sohasem szerette az ipart, lealacsonyító foglalkozásnak tartotta; ezért nálunk az iparosok leginkább külföldiek voltak. Ügyes királyok azonban mégis fel tudták vi- rágoztatni, mint Róbert Károly és Nagy Lajos. Az utóbbiak uralkodása alatt különösen a bőr-, üveg- és kocsiipar annyira fellendült, hogy az iparüző országok között első helyet foglalt el. A céhrendszer az iparosoknak tiszteletet és jómódot szerzett, annyira, hogy Zsigmond király az országos rendek közé is beválasztotta őket. Csakhogy Magyarországnak sok háborúja volt, a mi a természetes haladást minden téren akadályozta, miután az összes tehetségét, erőit a haza védelmére kellett szentelnie. Később a sok áldatlan belviszály, a folytonos küzdelem a szabadságért egészen elvonta figyelmünket a gazdasági élettől, hisz az akkori körülmények megkövetelték, hogy mindenkinek legszentebb kötelessége az alkotmány védelme legyen. Akkor a magyar helyzetének magaslatán állott, megtette azt, a mit a haza érdeke kívánt. És a jelen nemzedék nem volna erre képes? A munka terén meghátrál és másoknak engedi át az elsőséget? Tehát nincs nálunk dolgos kéz ? Vagy annyira hiányzik a bizalom, hogy hozzá sem merünk fogni? Pedig a bizalom adja meg az erőt és az erő a képességet. Tehát küzdjünk meg a nehézségekkel! Lássuk be végre, hogy csakis hatalmas ipar biztosíthatja országunk függetlenségét és jövőjét. A favágók. A nagybereznai úri emberek két évvel ezelőtt összeálltak s közösen felvágták egymás fáját, mert a favágók túlkapásait nem tűrhették tovább. Ez az állapot maholnap nálunk is be fog következni, mert ha valaki azt hiszi, hogy a favágók örömmel ragadják meg az alkalmat, ha munkára hívják őket, hogy dolgozhassanak s övéiknek kenyeret, maguknak meg inkább pálinkát keressenek, az nagyon csalódik. Ma ők az urak. Az ő kegyüktől függ, didergünk-e szobánkban, vagy a kandalló pattogó tüze mellett olvashatjuk megszokott lapunkat vagy élvezhetjük forró teánkat. Itt az egyén, az egyes személy nem tehet semmit, annyira elfajultak a viszonyok. Csak egy-két esetet említünk fel. E hó 4-én délelőtt történt e sorok írójával, hogy egy öl fát akart felvágatni 3 részre, s 6 koronában megegyezett a favágókkal. Délben hazamenve, meglepetéssel látja, hogy a fa még mindig érintetlen. Délután találkozott ugyanazon favágókkal, de most már 7 koronát kértek. Abba is beleegyezett s úgyszólván könyörögve kérte őket, hogy vágják a fát, mert egy darab vágott fa sincs. A délután folyamán a 3 favágó egyenkint s végtére együttesen megtekintette a fát s durva hangon, mosdatlan szájjal társalogva kijelentették, hogy csak 8 koronáért vágják fel, mert másodosztályú fa s „gercses“ is van közte. Tehát reggeltől estig 33%-kal emelték a már kialkudott árt. Másik eset. Ugyanazon udvaron dr. R. akart felvágatni egy öl elsőosztályu fát, melyben még mikroszkóppal sem lehet felfedezni Verseim megjelenésekor. Irta Kovássy Elemér. Fojtott hangú, halk szavakat Hallok át szobámba, Édes anyám kicsi könyvből Olvasgat fel máma. Marosa lányom ül mellette, — Buzgó hallgatója — Figyelmesen tapad szeme A felolvasóra. Hanem mi az ? csak elcsuklik A nagyasszony szója, Szemüvegén, meg tudj’ Isten, Mintha harmat volna. Lányom pedig öntudatlan Játszadoz a könyvvel, Szive tele fájdalommal, Szép kék szeme könynyel! Oda lépek . . . hát a lelkem Van előtte tárva; Azaz, hogy a verseskönyvem, Mely lelkemnek párja. Hej, tudom már, mért támadt fel Itt a bánat harcra, Miért pereg a búharmat Szemüvegre, arcra. Szegény árvám siratja a Jó anyja halálát. Édesanyám meg fiának Eltűnt boldogságát! (1908. október.) Születésnapodra. Irta S. Löw Róza. Kicsi, fejletlen testem kebledre szorítottam, vékony karjaim nyakad körül fontam és kezem mindig gondolkodó, eszes fejedre tévedt simogatva. S ezt szeretted te. Te sem tudtad, miért. Magam sem ; miért csak fejedet szerettem csókolni, cirógatni. Akkor az csak közös vágyunk, gondolatunk volt. Csirájában volt a fejlődni kezdődő szerelem a nevelőlány-gyermek és az érett gyám között. Tizennégy éves voltam, te negyven. Mennyit tudtunk fecsegni egy téli napon, vagy nyári éjszakán. Már leragadt a szemed álmosan és ajkad mégis mosolygott. Nem mondta soha: Eredj, ne zavarj már Illám! Meséltem, mig kacagtál; sóhajtottam, migmegsajnáltál ; kunyoráltam, mig mindent megengedtél; hízelkedtem, mig megcsókoltál, ügy imádtalak én édes, drága gyámatyám. Kis kacér voltam. Lestem homlokod ráncát, kutattam bús tekinteted és szomorúan kuporodtam össze én is. Úgy inkább észrevettél és alkalom nyillott búd eloszlatására, redőid lecsókolására. Hiú, kicsi voltam. Tudtam, bírok valami titkos hatalommal, melylyel felderitlek, mindenre rábírlak. Kicsi nőcske voltam. Szerető, kis szerető, ki mindent akar, a mit te. De te nem akartál semmit, csak hogy játszszam bábuimmal, főzzek edénykéimben, labdázzam. De nekem nagyobb vágyaim, merészebb ambícióim voltak. Szerettem tanulni, hogy látnád emberi voltom. Igyekeztem zongoraórán gyakorolni, hogy tehetségem lássad. Hasznossá, nélkülözhetetlenné szerettem volna magam tenni, hogy szükséged legyen reám. Hogy szeress, kívánj 1 Hogy valakit pótoljak életedben, kire — kicsi eszemmel gondoltam — szükséged leszen valaha. S kit ón sohasem akarok látni portánkon, szobáinkban. A kit jó előre, gyerekszivvel gyűlölök féltékenyen. Azért csókoltam oly benső imádattal, oly néma könyörgéssel kezed, ha öledben ülve hajam simogattad, mert féltem mindig, valaki közénk tolakodik egykor és akkor leteszel térdedről. Jön helyemre más, nagyobb, ki nem lesz nevelőleány. De letettél igy is. Ha nem is jött más. Azt mondtad, nagyocska vagyok, nem illik, kinövök a kurta ruhákból. Ne csókoljalak már annyit, a nélkül is elhiszed, hogy szeretlek. Lennék komolyabb — mondád. Ne ugorjak a kőfalon át a kertbe — kértél. Tanulnám a franciát, németet — ösztönöztél. Szeressem a szépet — buzdítottál. De én csak téged szerettelek. Téged és a zenét. Szenvedélyesen játszottam, énekeltem addig mindig, mig a könnyeid ki nem hullottak, mig kezeid nem remegtek. Úgy fogtam azokat kezeimbe és csókoltam esztelenül. De utóbb nem vettél öledbe, nem mosolyogtál többé szemembe. Elsápadtál, otthagytál. Bennem kételyeket támasztottál, de szándékomtól el nem tántorítottál. Lapunk mai száma 8 oldal.
