Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)

1907-12-08 / 49. szám

2. oldal.

ZJ‘ 1ST Or

49. szám.

.... „még talán mentségük is van. Mi a mentségük? A hazugság. Mert még a fenti tényállás után is meg fog nyílni bűnös ajkuk

.............de most a nemzeti felbuzdulás idején

szerte az országban arra kell irányulnia, hogy jövőre ily gyalázatosságtól elmenjen minden lélekkufár kedve.“

Dr. Reisman Henrik főmagánvádló, illetve a képviseletében eljárt dr. Reisman Simon ügyvéd a főtárgyalás során nyomtatvány utján elkövetett becsület- sértés vétsége miatt emelt vádat, vádlott pedig azon az alapon, hogy a közleményt „közérdekből“ irta és tette közzé, annak egész tartamára a valódiság bizonyításának elrendelését kérte.

A bíróság abból a nézőpontból kiindulva, hogy ha vádlott által bizonyittatik, hogy dr. Reisman Henrik mint az „Ungvári Közlönyének az ő személyében kifejezésre jutó kiadója és szerkesztője, dacára annak, hogy lapja a függetlenségi eszmék orgánumának vallja magat, a Fejérváry-kormány alatt oly közleményeknek is adott helyt lapjában, melyek a függetlenségi párt politikai elveivel ellentétben állanak s a Fejérváry- kormány érdekeit szolgálták, támogatták ;

s ha bizonyittatik vádlott által, hogy dr. Reisman Henrik a Fehér váry-kormányt támogató közleményeknek vagyoni haszonért, jelesül azért adott helyt, mert attól szubvencióban, továbbá a személyére szóló I. osztályú vasúti szabadjegygyel ellenértékben részesült: ebben az esetben kétségtelen, hogy vádlottat cikkének megírása és közzétételére a közérdek vezérelte.

Ennélfogva és azért is, mert a valódiság bizonyításának megengedését főmagánvádló is kérte, a bíróság a valódiság bizonyítását a Btkv 263. §-ának

4. és 5. pontja alapján megengedte és pedig:

1. abban az irányban, hogy a Fehérváry-kor- mány által folyósított 1000 korona szubvenció és 2000 korona hirdetési átalányban dr. Reisman Henrik részesedett-e s személyére szólott I. osztályú vasúti szabadjegyet élvezett-e ?

2. abban az irányban, hogy dr. Reisman Henrik szerkesztésében megjelenő „Ungvári Közlönyében jelentek-e meg oly cikkek, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a lap a Fejérváry-kormányt támogatta?

A mi a fentebb megjelent és bizonyítandó ténykörülmények első pontját illeti, a bíróság mindenekelőtt az „Ungvári Közlöny“ 1906. évi január hó 4-ikén megjelent számának „Az uj évben“ cimü „Dr. Reisman Henrik“ aláírásával ellátott vezető cikkjének ezen I soraiból: „Lapunk mai számával egy uj évfolyamot kezdünk meg, s tényleg át is vettük a szerkesztés és „kiadás“ nehéz teendőit“ . . . továbbá a főmagánvádló által elismert, s a tanuk által is bizonyított azon körülményből, hogy a kiadói jövedelmet dr. Reisman Henrik kezelte, s a lap nyomásáért Schillingeréknek hetenként 50 koronát fizetett: megállapította, hogy a lapnak 1906. évi január hó 1-től fogva folytatólag azon időben, a mikor a kormány élén Fejérváry Géza állott, dr. Reisman Henrik volt a kiadója és szerkesztője ;

azt pedig, hogy dr. Reisman Henrik mint kiadó a Fejérváry-kormány által folyósított szubvencióban részesült, a következő körülményekkel vette bizonyítottnak :

a) Dr. Mocsári Miklós, Schillinger Ármin és Schillinger Gyula tanuk egybehangzó vallomásából kitünőleg a lap összes pénzügyi viszonyait kizárólag dr. Reisman Henrik kezelte, az ő kezéhez folytak be az előfizetési pénzek; Petky Ferenc tanú vallomása szerint ő vette fel a hirdetési dijakat is; Schillinger Ármin és Schillinger Gyula tanú vallomása szerint a Fejérváry- kormány' által szubvenció cimón megállapított 1000 koronának első részletében a volt főispán által megküldött 250 koronát is ő vette fel.

Dr. Reisman Henrik elismerte, hogy ezt a 250 koronát postautalványon megkapta. Azt az előadását, hogy a postautalványon nem volt kitéve a pénz feladója és igy nem tudta volna, hogy ezeu összeg a szubvenció első részletét képezi, m g ha való volua is, a minek azonban ellene szól azon körülmény, hogy a „postai üzletszabályzat“ értelmében, ha azokon a feladó neve és lakhelye kitöltve nincs, a postahivatalok által nem továbbijainak, jóhiszeműségét nem igazolja, mert bár azt is előadta, hogy azon hiedelemben volt, hogy a pénzt a „csomagszállító vállalat“ hirdetések dijában küldötte, a minek viszont az szól ellene, hogy a pénzt átvétele után bevételezte a nélkül, hogy utóbb az említett csomagszállító vállalatnál tudakozódott volna az iránt, hogy valóban az küldötte-e a pénzt és ily módon meggyőződött volna arról, hogy nem irt-e a csomagszállító vállalat javára oly összeget, melyet nem az küldött be, — alig hihető, hogy a csomagszállító vállalat elmulasztotta volna feladói minőségét a postautalványon feltüntetni.

Dr. Reisman Henriknek a 250 korona körül való eljárása nem hagy fenn kétséget az iránt, hogy' tudta, hogy ezen összeg szubvenciórészletet képezett, melyet a Fejérváry-kormány az „Ungvári Közlöny “-nek, mint az ő „kiadásában“ megjelenő lapnak utalványozott, a mi kitűnik abból is, hogy Schillinger Ármin tanú, ki a szubvenció utalványozása érdekében interveniált, mindenkivel közölte erre irányuló akcióját és bizonyára tudott erről dr. Reisman Henrik is, a kit különben is Berzeviczy István tanú, a mint ez vallomásából kitűnik, a szubvenció tárgyában e szavakkal igyekezett a lap odahagyására bírni: „ha igaz függetlenségi, hagyja ott a lapot, melyet a Fejérváry-kormány szubvencionál“ ;

b) az „Ungvári Közlöny“-t négyen, dr% Reisman Henrik, dr. Mocsári Miklós, Schillinger Ármin és Schillinger Gyula 6200 koronáért vették meg Lévai Mórtól, a mint ez a Schillinger testvérek által dr. Reisman Henrik és dr. Mocsári Miklóshoz intézett levélből kitűnik ; a lap vételári összegét azonban Lévai Mór tanú vallomása szerint csak dr. Reisman Henrik

és dr. Mocsári Miklós fizették ki neki, a mely körülményt Schillinger Gyula tanú is bizonyítja, kinek vallomása szerint csak dr. Reisman Henrik és [.Mocsári Miklós voltak a lap tulajdonosai, mert ő és testvére, Schillinger Ármin a vételárnak rájuk esett hányadát nem birták kifizetni.

Bár Schillinger Gyula vallomásával szemben Schillinger Ármin tanú az vallotta, hogy a lap XU részben az ő és Ví részben Schillinger Gyula tulajdonát is képezte, e tauu vallomását a bíróság bizonyítékul el nem fogadta, mert annak valóságát éppen testvére: Schillinger Gyula, továbbá Lévai Mór aggálytalan vallomása megcáfolja.

Aggálytalannak vette a bíróság a két tanú vallomását azért, mert mig Lévai Mórnak nem áll érdekében elhallgatni oly körülményeket, melyek a valóságnak megfelelnek, addig Schillinger Gyulának szintén nem áll érdekében eltitkolni, hogy ő és testvére vevőtársa volt a lapnak, ha valóban azok lettek volna.

Ezek alapján bár kétséges, hogy az iratok mellett elfekvő „Schillinger testvérek" cégtulajdonosok által aláirt „Ungvári, 1906 január hó 7-én“ kelt dr. Reisman Henrik és dr. Mocsári Miklóshoz címzett, a szerződéses megállapodást tartalmazó levél, mely szerint dr. Reisman Henrik és dr. Mocsári Miklós a lap tulajdonjogából őket illető 1U—V4 részt Schillinger Gyula és Schillinger Árminnak, mint a Schillinger testvérek cég tulajdonosának bérbe adták volua, meg- felel-e a valóságnak, vagy sem, mindazonáltal, miutáu a bíróságnak a főtárgyalás oly adatokat, melyeknek alapján kétséget kizáróan megállapítható lenne, hogy az említett levél tartalma a valóságnak meg nem felel, nem szolgáltatott: annak tartalmát valónak vette, s abból arra a következtetésre jut, hogy miután dr. Reisman Henrik 1906. január 4-én lapjában tudomásra hozta, hogy a lap „kiadója" lett s mégis harmad napra tulajdonhányadát bérbe adta, és pedig oly időben, mikor kiadói minőségének közhírré tételétől számított kilenced napra — január 13-án — már megérkezett hozzá, mint a lap kiadójához, a kormány szubvenciójának első részlete: a 250 korona, a mit fel is vett. Dr. Reisman Henrik a tulajdonhányadát — ha nem volt szinleges a bérbeadás — csak azért adta bérbe, hogy azt a gyanút, hogy a Fejérváry-kormány részéről szubvencióban részesül, magáról elhárítsa. De még az esetben is, ha nem ily célzat vezette volua tulajdonhányadának bérbeadásakor, abból a körülményből, hogy tudott arról, hogy Schillinger Ármin szubvenciót eszközölt ki s abból a körülményből, hogy ez ellen, mint a lap kiadója és szerkesztője nem tiltakozott, jóllehet mint intelligens ember, bizonyára tudta, hogy a szubvenció utalványozására a kormányt annak a célnak a megvalósítása bírja, hogy érdekeit a szubvencióinált lap támogassa, s abból a körülményből, hogy nem tiltakozott ellene és nem törődött azzal, hogy a neki kikötött szerkesztői fizetés oly pénzből fizettessék Schillinger testvérek által, melyet a Fejór- váry-kormány szubvenció címén utalványozott; végül abból a körülményből, hogy a postautalványon átvett 250 korona eredetéről, rendeltetéséről meggyőződést szerezni meg sem kísérletté, azt egyszerűen, mint hirdetési dijat elkönyvelte, a bíróság a tényeknek egybevetéséből — mert hiszen bizonyítékul dr. Reisman Henrik beismerése szolgálhatna — bizonyítottnak vette, hogy dr. Reisman Henrik a Fejérváry-kormány által utalványozott szubvencióban részesedett:

minthogy továbbá Lévai Mór tanú s az ennek vallomását részben támogató, Petki Ferenc vallomása szeriut: mialatt az „Ungvári Közlöny“ Lévai Mór tulajdonát képezte, a személyére engedélyezett vasúti szabadjegy tőle politikai okból elvonatott s midőn a lapot dr. Reisman Henrik és társai megvették, dr. Reisman Henrik 1905. december havában — a Fehérváry-kor- mánytól — személyére szóló I-ső osztályú vasut- szabadjegyhez jutott, a bíróság bizonyítottnak vette azt is, hogy dr. Reisman Henrik a Fehérváry-kormánytól nemcsak szubvenciót, hanem vasúti szabadjegyet is élvezett.

A mi ezek után a bizonyítás tárgyát képező második körülményt illeti, hogy dr. Reisman Henrik lapjában támogatta-e a Fehérváry-kormányt, e tekintetben részint tanúvallomások, részint az „Ungvári Közlöny “- ben megjelent s a főtárgyaláson felolvasott közlemények szolgáltattak a bíróságnak adató . at.

Nevezetesen: a) Berzeviczy István tauu szerint Ungvárt „közszájon forgott, hogy dr. Reisman Henrik az „Ungvári Közlönyt“ a darabont-kormány rendelkezésére bocsátotta, hogy nem függetlenségi eszmékért harcoló ember többé" s bár dr. Reisman Henrik tanúnak becsületszavát adta, hogy „az egész dolog pletyka“, lapjában mégis nem sok idő múlva oly cikkely jelent meg, melynek tenorja az volt, hogy „a ki elvét megváltoztatja, nem miudig következetlen, és vannak helyzetek, a mikor meg lehet azt tenni“ és midőn tanú e cikkely miatt dr. Reisman Henriket megszólította, dr. Reisman Henrik azzal védekezett, hogy azt „nem ő irta“. E kijelentése dacára azonban még kísérletet sem tett az iránt, hogy a lap olvasóiban a róla keletkezett balhiedelmet eloszlassa: hogy a cikkely az ő tudomásán kívül került volna a lapba;

ugyan-e tanú annak ötletéből, hogy az „Ungvári Közlöny“-ben ismét olvasott egy oly cikkelyt, mely a függetlenségi párt elveivel ellenkezett, felszólította dr. Reisman Henriket, hogy „h'a igaz függetlenségi, hagyja ott a lapot, melyet a Fehérváry-kormány szubvenciónál“, dr. Reisman Henrik azonban továbbra is a lap élén maradt;

b) Sírokai Albert tauu vallomása a szerint dr. Reisman Henrik ellen, ki a függetlenségi párt jegyzője volt, az „Ungvári Közlöny“ politikai magatartása miatt a pártban mozgalom indult meg, mely ellen tanú vette őt védelmébe, miután dr. Reisman Henrik becsületszavát adta arra, hogy „hü függetlenségi párti“; az

ungvári közvélemény hangulata folytán azonban dr. Reisman Henrik többé nem jelent meg a függetlenségi párt gyűlésein s bár kilépését nem jelentette be, lassan elmaradt a gyűlésekről;

A főtárgyalás során felolvasott hírlapi közlemények közül:

a) az „Ungvári Közlöny“ 1906. január 25-iki számában „A vármegye és tisztviselői“ cimü közleményének „Szegény vármegye“ bekezdéssel a „nemzet harcosairól“ szóló része igy hangzik :

. . . „Szegény vármegye! Hogy napirendre kerültél megint a leveles ládából! S hogy húzódnak meg melletted a nemzet harcosai, hogy régi kipróbált lelkesedésedet, erődet küzdelembe vigyék, bár előbb mint ócska lomot a sarokba dobni és jogoktól megfosztani igyekeztek“ ;

majd a következő bekezdésben :

... „És mégis ... a vármegye él és ősrégi törzsének hűvös árnyékában nyomor és szenvedés közepette meghúzódik a nemzet“;

majd annak ötödik bekezdésében a megyei tisztviselőkről igy ir :

. . . „Nagyon természetes, hogy a győzelem babéra is első sorban ezeknek a derék embereknek fejét fogja körül övezni, ha felkorbácsolt szenvedélyeiket lekűzdni és magukat korlátozni lesznek képesek“.

Ugyanezen lapszámnak „A tisztviselők helyzete“ cimü közleményében többek között ezek foglaltatnak : ... „Az első felfüggesztés már megtörtént, de a határozatot nem tartották be. Berzeviczy István nem fungál a hivatalban, és a vármegye is engedte, hogy más üljön helyébe a nélkül, hogy az erőszak alkalmazására került volua a sor.“

..........Mostanáig még birta a 35-ös bizottság gyér

adományokkal a tisztviselők fizetését, de a valóságban mégis úgy fest a helyzet, hogy ha tömeges felfüggesztések történnek, félő, hogy a most adakozó urak nagyon meggondolnák, hogy 250—300 ezer koronát minden ellenérték nélkül kidobjanak, mert ez esetben a helyettesek fizetése a vármegye dotációjának terhére menne, fölfüggesztett tisztviselők járandósága nem nyerne a dotációból megtérítést, hanem tisztán a nemes szivü adakozók magánpénztárát fogja terhelni.“

„Meggondolás tárgyát képezi máris illetékes körökben azon sokoldalról hangoztatott eszme, hogy a tisztviselőket a jelenlegi ellentáílás alól mentesíteni kell. Állítólag ez konkrét javaslat alakjábau a 35-ös bizottság élé kerül, a hol az indítvány mellett a bizottság egyik előkelő tagja fog felszólalni.“

Ugyané lapszámnak „Béke vagy harc“ ? cimü közleményében igy ir:

.. • • „ha a nemzet megállította romlása útját, s helyrehozza a szenvedett kárt, ép oly kevéssé tekinthető legyőzöttnek, mint a korona, ha az alkotmányos rend kedvéért a maga részéről is megtesz mindent, a mit a béke megkíván."

b) Az „Ungvári Közlöny“ 1906. január hó lt-ik számában „Ut a bizonytalanság felé“ cimü vezető cikkelyben igy ir:

„ . . . A mostani nehéz viszonyokat is testvér- harc szülte és hozzá egészen kicsinyes okból keletkezett“ ;

„ . . . Kétségtelen dolog, hogy a küzdelem kiinduló pontjánál az önkéntes adók befizetése és az önként jelentkező újoncok felvételének törvényhatósági határozatokkal való megtagadása nem gyökerezik tételes törvényeken. Ezt az ellenzéki vezérek is elismerték és csupán célszerűségi okokat hoztak fel ellene, mert ettől remélték a küzdelem sikerét“ ;

„ . . . Hogy azután a megrázkódások nem lesznek-e kihatással az ország anyagi és külpolitikai helyzetére? arányban lesz-e az elért siker a szenvedett veszteségekkel, ezek mind oly nehéz kérdések, melyre csak a jövő adhatja meg a feleletet.“

Ugyané közleményben a „debreceni esetről“ irva, a cikkelyben ezek foglaltatnak :

„ . . . A debreceni esetnél egy védtelen öreg ember állott a feldühödött nép istenítéletével szemben úgy, hogy ismét a magyarok Istenének hála, hogy nem lett a nemzeti küzdelem halottja. De igy is az eset többet árt a nemzeti ügynek, mint használ, mert pláne mai viszonyok között, erőszakkal a helyzetet megoldani nem lehet, csak elmérgesiteni, jöjjön bár az erőszak akár a kormány, akár az egyesült ellenzék részéről. Ez az eset ismét rámutat arra, hogy a mig egy küzdelem tisztán elméleti téren ogyenlő fegyverekkel vivatik meg, lehet az jogos, az igazságos, de az elméletet a gyakorlatba vive át, a határokat hamar átlépheti és többet árt vele az ügynek, mint használ. A szent haza érdekében kötelessége mindenkinek, igy az ellenzék vezéreinek is, koncilians, megfontolt magatartásukkal lehetővé tenni, hogy a mai nehéz helyzet okozta súlyos csapásokból az ország kiépüljön.“

Ugyanezen lapszámnak „következetesség a politikában“ cimü cikkelyében igy ir:

„ . . . A politikában nincs következetesség. Sokszor a viszonyok változván, kénytelenek vagyunk mi is nézetünket megváltoztatni, sokszor az elvhüség rovására, de a haza érdekében.“

Ugyanezen lapszámnak „A főispán nyilatkozik“ cimü cikkelyében közli Bernáth Zsigmond volt főispánnak a nemzeti ellenállásra vonatkozó nyilatkozatát, melyben hangoztatja a főispán, hogy „ha célját békésen el nem érheti, fájdalommal bár, de élni fog a reá ruházott rendkívüli hatalom erős eszközeivel s akkor igazán a nyomor és szenvedés napjai fognak bekövetkezni“.

A most ismertetett közlemények tartalmából megállapította a bíróság, hogy azok a nemzeti ellent- állásban részt vettek lekicsinylését, azok meg- íélemlitését, bennük a csüggedés, az elkedvet- lenedés érzetének kiváltását célozták.

Minthogy pedig nyilvánvaló, hogy dr. Reisman