Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)
1907-10-20 / 42. szám
42. szám. XT IsT <33. oldal siketitő zajjal rohan tova a hegy nélküli térségen s' az égi villám menyköve belevész a határtalan nagy semmiségbe. „Oda nézzetek. Csatára iramlik a ferge- teg, Paripája a szél, a nyargaló, a melynek villám a nyelfe, Vágtat vele, vágtat vele, Csatára ... csatára . . . Mint harsog trombitája a mennydörgés;“ s hol a fejedelmi nap, mint valami büszke koronás fő, lassan bontja szét s méltósággal a maga biborpalástját, melynek disze, éke a mennyboltozat káprázatosán ragyogó csillagtábora s hol a rónák tündérkirálynője a lenge délibáb, habzó ezüst fátyollal borítja alakjának kecses idomait s hol az aranyszinben hullámzó kalásztenger habzik, zajlik s a puszta tengerén végig ringatózva, összeolvad a világ roppant boltivének merész lehaj- lásu oszlopcsarnokával, igazán ennyi bű és báj; ennyi a nagy alkotó által elénk varázsolt esodaszépség láttára, szentegybázi ihlet szállja meg a lelket s érteni kezdjük a szabadság hősének, dallosának s vértanújának eme gyönyörű apotheozisát: „Lenn az alföld tengereik vidékin, Ott vagyok hon, ott az én világom, Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom ! Itt szeretnék élni a puszták közepén, Mint Arábiában a szabad beduin. Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe És szabadság, te vagy lelkem istensége 1 Szabadság, istenem, még csak azért élek, Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg S síromnál, ha érted onthatom véremet, Meg fogom áldani átkos életemet.“ Hadserege élén Árpád, mint fejedelem és hadvezér kivette a csaták öldöklő viharában a maga igazán fejedelmi részét. Akkortájt a fejedelmi vezérnek nemcsak fejjel bölcsebbnek, ám karral és karddal hatalmasabbnak kellett lennie. Az ő rettenthetetlen szive, önfeláldozó vitézsége döntötte el a csata sorsát. Alpár sík mezején mérte össze kardját a bolgár fejedelemmel Zalánnal, és Viddin vezérével. A mi Homéroszunk, Vörösmarty Mihály, a britt költőre valló magasztos eszmemenettel festi ezen összecsapás előtörését és végkimenetelét: Ott tartunk tehát a csata zűrzavarában, a hol Bulcsú magasan emeli a zászlót, Lehel tárogatója harsog s hol kegyelmet nem ismer a dárda s ugyancsak végzi dolgát a repülő kurta csákány, — a sik mezőt halottak ezre lepi el, rajtuk szilaj vadul átvágtatnak a kemény patáju fürge lovak, patakzik a véráradat a test minden tagjából, eszméletlenül küzdi végharcát a hős, halálhörgés tölti be a tájat, fenn a magasban sötét felleg kavarog a légben, a saskeselyűk s hollók raja ez, türelmetlen éhhel lesve prédájukat, — itt nem ismerik a halálra elszánt felek se az irgalmat, se a kegyelmet, — ez az igazi férfi tusa véres fejjel, véres karral, véres karddal életre — halálra. A csatasíkon Bojta kezd halotti álmából feleszmélni, sebe behegedt. „Tetemét nagy erő izgatta s merészség, Lóra kapott. Így mikor a daliák mind föllázadtak előttük, Hadvezető Árpád szágulda serényen : az izzadt Mén futa, mint szellő, tajtékzó szájjal alatta És földet döbbentve vivé fejedelmi hatalmát ; ő pedig ült, daliás képén nagy lelke kitűnvén. Rettentő szeme, mint az erős nap fénye vtlágolt S mint az ölő villám, ragyogott markába acéla, Párduca messze repült, suhogó sasszárnyon utána S fenn a bús levegőt rezgő lobogója hasitá Gyorsabban nem száll az egek villáma sem ennél, Nem rettentőbb a felhők szakadása, holottan Végtelen országok zuhogó özönébe merülnek. Nem megyen Így keserű mérgében az étien oroszlán, Csak bátor keselyű rohanása hasonlatos ehhez, Mely magasan, szárnyával suhog el az égi szelek közt S a morajos felhőbe merül. Ott szája hegyébe Villámot vészén és sziklafészkére lecsattan : A fejedelmi vezér ekkép szágulda s omoltak A népek, valamerre csapott,” S Viddin bolgár vezérrel való kardösszemérését ekkép ecseteli: „Kettőnknek sorsát pedig itt válaszsza ez óra Így szólt s megragadta a nagy fejedelmi leventét: Mint mikor éktelenül zendülvén, összecsap ég, föld, S a beborult egeket csak villám fénye deríti; Itt pedig elmohosult üregekből kél dübörögve A zivatar s vele fölharsog nagy tenyered, óh föld 1 És egyszerre világ vas-sarkai meghasadozván, Völgy és hegy remeg, — a nap, a hold, a csillagok ingnak, S mindeneken rémítve uralkodik a nagy erőszak; Ily erőszakkal két hős egymásnak eredvén Összemegy, itt földet rengetve, halálos ütésre, És csillog, csörög a fegyver, s a fényes acélhegy Messze kivillámlik, haragos szikrái lehullván .... Viddin feje’hajlik, Mint hajlít Haemos tetején a díszes iharfa, Melyet hasztalanul sok időig vágtak erőtelen Fejszések .... de jő a ... . Tengernek zivatarja vadan, megrázza tövében S ott harsogva ledől a'nagy fa, vak éjszaki völgyben!” 8 az ingadozó hadoszlopba lelket önt, szivet ▼asz a következő felbátoritással: „Hősök vagytok-e még ? ti vagytok-e, kikkel Ügeknek Hős fia, Álmos apám, indult telepedni nyugatra ? Vagy hová futtok most ? Hah, merre vagyon a ti hazátok ? Vissza magyar, most vissza velem : vagy halni, vagy ölni 1 Merrem vasam villog s hadat űző lángja visitand.“ így szólt s a hadakon végig harsog vala hangja . . . „Mindjárt égreható riadással visszavonulnak A szaladók. Valamint Isten járja hatalmas Lábbal tengereit, hullám megy előtte tolongva, Mely az idős sziget orrma fölött tüneményesen elcsap És szirtet, partot betemet, zabolátlan özönnel: Úgy méné, a had, erős Árpád fejedelmi szavára. Megfuvá kürtjét Lehel is s a nemzeti zászlót Vitte magas kézzel Bulcsú, most lelkesedetten Mind új harcra hévül, mind uj dulásra törekszik“ ............. A bajvivás^ sorsa el volt döntve, a csata megnyerve. Zalán, Árpád fele, futásban keres menedéket. A csatákon győztesnek maradt Árpád, meg nem állja, hogy utána ne szóljon: „Alpárnak fejedelme, megállj, hova futsz előlem? Alpárnak mezejét, se füvét nem rágja le marhád ! Bajnokaim s az erős fiák anyái, diszleni termett} Hajnalölü hölgyek fognak telepedni meződön: Rajta tenyészend e nemzet s országokat állít“ .... Valóban rajta tenyészett s országokat állított. Koszorús költőnk, Garay János szépen és igazán í jelöli meg a harc végcélját a következő szavakkal: „Hová, hová vitéz sereg ? Mindennek van határa, | Szól a vezér s mint a nap kisüt A fenség homlokára; Ez ősi föld megnyerve már, Ezzel egyéb nem kell nekünk, Hazát szerezni volt a' cél, A véres harc csak eszközünk“ .... E hazát valóban ő szerezte számunkra s utódai csak az ő példáját követték, tovább haladva azon az utón, melyet ő tört. Csatái által hazát, hatalmat szerzett nemzetének, bölcsesége által előírta az utat, melyen a magyar fentarthatja uralmát. Nemzetünk nemcsak első fejedelmét, a honalapítót tiszteli Árpádban, hanem neki, uralomra jutásának köszöni nevét is. Ó adta meg a példát arra, hogy ezt a földet, melyet ő vitézséggel, uralkodásra termettséggel, bölcs tanácsosai szerzett, mi módon lehet megtartani. A történelmi hagyományok szerint meghalt 907-ik évben, nagy tisztességgel eltemették egy folyó kútfejénél, mely kőmederben folyt le Etele városába; sírjához, mely felett magas sirhalom domborult nemzete nagy gyászszal kisérte .... * Mi az a hatalom és erő, melylyel e hazának jövő sorsát biztosíthatjuk? Meg kell hódítani ezt az országot, nem a fegyver élével, nem az erőszak eszközeivel, nem a kiváltság és az előjogok kedvezményeivel, de a tudomány, a művelődés s vallás áldásaival s a szabadság és jogok kiterjesztésével. Apáink ott a csatatéren bölcseséggel, vitézséggel és erővel hódították, hogy itt erős kézzel egy- egy politikai államot s ezzel rendet, békét, egyetértést teremtsenek. A mai kor nemzedékének is nem csekélyebb feladat jutott osztályrészül. A művelődés nagy kérdései: tudomány, vallás, művészet, közgazdaság, technika, polgárjogot követelnek maguknak s létjogosultságot a közélet terén . . . Kossuth Lajos mondja: „A földközi tenger a világ művelődésének országútja“. Országút az, melyben a ki előre nem tör, az visszamarad s az erősebb eltiporja. Már Madáchunk találóan jellemzi az idő teljességében felmerülő nagy eseményeket ekkép: „Nem a kakas szavára virrad, de azért szói a kakas, mert virrad.“ Talpraesett igazság s valóban nem azért tavaszodik, mert itt a költöző madár, ám a darvak azért húznak felénk a légi síkon, mert itt a tavasz ; nem azért pirkad, mert megszólal a természet nagy orchesztere erdőn, hegyen, völgyön és síkon, de azért szólal meg a természet nagy dalkara, mert a ragyogó nap széjjelbontogatja az égen a maga aranytól diszlő sugárkévéjét. Mint Árpádnak, nekünk is meg kell hódítani ezt az országot. Meg kell védenünk külellenséggel szemben is. Talán még nagyobb a belellenség, mely a haza viruló fáján végzi hol titkon, hol nyíltan őrlő műveletét ; hogy tisztünk igazságát betölthessük, nagyobb- szerű politikai érettségre, fokozottabb előrelátásra és sodrából s béketüréséből soha ki nem hozható hideg vérre és önuralomra van szükségünk. Mikor Zsigmond király idejében az ország címere s ezzel a nemzet jó hire és becsülete kockán forgott, azért mert nem volt, a ki a sorompók között a diadalmas olaszszal fel merte volna venni a harcot, a vén sas, az ősz Toldy Miklós jelent meg a küzdőtéren s lovát körbetáncoltatva, odaszólt a bámész sokaságnak ekkép: „Háborgós nyila! Nem elég, hogy szabad címert hagyott rátok, .Védeni azt a — sirból járjon fel apátok ?!“ S mit szólna azokhoz, a kik megfeledkezve e haza iránti hűségről, szerétről, áldozatkészségről, a tengerentúli világban keresnek uj otthont s boldogabb életet? Háborgós nyila! Avagy nem tudjátok-e, hogy apáitok vért, életet s mindent áldoztak, hogy számotokra e hazát megtartsák és megmentsék? t Mit szólna azokhoz, a kik dalban és szóban talán a lelkesedés rajongó hevületével zengik : „Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar és — Itt küzd- tenek honért a hős Árpádnak hadai, Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai“! Háborgós nyila! Ha itt küzdöttek Árpádnak hadai, ha rabigát és rabláncot, sőt sötét börtönök nyirkos falai között vagy a vérpadon kellett e haza iránti hő:szerelmüket megpecsételniük; nekünk sem szabad rózsapárnákon nyugodnunk, s a . sors kegyeltjeiként élni napjainkat, nekünk is küzdenünk, fáradnunk, verejtékeznünk, izzadnunk kell, hogy e haza fényre derüljön ! Nem elég tudnunk, hogy „elhunytanak legjobbjaink a hosszú harc alatt,“ talán csak nem várjuk, hogy mi széjjel szóródván a világ mind a négy tája felé, sírjainkból keljenek ki apáink, hogy a vándormaradék helyett Megvédjék e véráztatott földet, ha veszélyben a haza. Te pedig imádott hazánk: „Ne félj semmit, megvédünk .... csak egy azét, Csak emeld fel, csak mozdítsd meg a zászlód, S lesz sereged ezer s ezernyi, Kész meghalni vagy diadalt nyerni. S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a Sirból éjfél tájban S győztes ellenségednek megint kell Küzdeni .............kisértő leikeinkkel.“ De én úgy érzem, hogy e drága örökség megtartásáért a mi jövendő harcunk nem a gyilkoló fegyver harca lesz, hol a földetrázó vihar villáma, kard villanása, mennydörgése, ágyú bömbölése lesz, hol ezrek csataorditása, ezrek halálhörgése, ezrek hulló vére és ezrek omló könnye összefoly, hanem a mi harcunk a munka harca lesz, hol a kérges tenyér és a képzett elme termő talaja lesz nemzeti nagylétünknek, hol a munka verejtéke, áldott harmat lesz, melyből újra felüdül régi dicsőségünk elfonnyadt virága. Véres csatát ezret vívtunk meg, de egy sem biztosította végleg függetlenségünket. A munka verejtókes harcát még nem vívtuk meg, ez a jövő feladata, mely megvalósíthatja azt, a miért buzgó imádság epedez százezrek aj a kán. A haza mindenelőtt! Ezt úgy értsétek, hogy dicső meghalni a honért, de még dicsőbb munkálkodni a hazáért, egész életünket a hazának szentelni. A mig csak piheg a lélek keblünkben, minden lélekzetvételünk a munka szeretele legyen, mely nemcsak önmagunk boldogulását biztosíthatja, de hazánk jólétét előmozdítja, önállóságát, függetlenségét, szabadságát bizton megtermi. Mert a munka harca olyan természetű, hogy ott nincs győző és legyőzött, — csak egy van, a diadalmaskodó, ki lelkiismeretességével, pontos köteles- ségteljesitésével egyik diadalt a másik után aratja és még sem tiporja el senkinek a jogát. S a hol nincsen legyőzött fél, ott a dicsőség, a diadal, az emelkedés maradandó. Bárcsak a magyar lobogó, mely egykor riadalmas csatatérre vezette hazánk bajnokait, elvesztené halált szomjuhozó tekintetét és lenne szent jelvénye, szent eskühirdetője mindnyájunknak, hogy a mennyi vért áldoztak őseink a hazáért, legalább annyi verejtéket áldozzunk mi érte a munkában, hogy apáink öröké el ne vesszék, de felvirágozzék. Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! A mostani hazafias ünnepségek alkalmával két név az, a mely a kegyelet áhítatával sűrűn felhangzik országszerte: Pusztaszer és Ungvár. Ungvárnak megyéjével együtt legszebb hely jutott hazánk történelmének arany lapjain. Az első alkalommal úgy fordul elő, mint a melyen át hős eleink tartották bevonulásukat e hazába; más alkalommal, midőn Rákóczi bontogatta itt a Beszkideken harci lobogóját: Istenért, hazáért, szabadságért. Ez a két történelmi ragyogó tény a legmagasztosabb példa és serkentő erő arra nézve, hogy Ungvár városa s e megyének közönsége a jövendőben is oly hűséggel állja meg helyét a honfiúi kötelesség erényeiben, a mint ezt gyakorolta a múltban s jelenben pedig ezen Árpád ünnep kegyeletes és tiszteletreméltó megünneplésével s akkor jöjjön bár e hazára a minek jönnio kell; jó vagy balsors, az áldás szelíd napja, vagy a csapások fergetege, angyalok égi kara, vagy a poklok minden ördögei, bizton tekinthetünk sorsunk elé. Azért hát, legyen a ti ifjú lelketek sebes szárnyú turulmadár, mely felrepül a honszerelem géniuszáig, hogy étkéből elvegye a maga részét. „Oh 1 mért nem is születtem ezer év slítt? Midőn születtek Árpád daliái, S ragadva kardot, a vérkedvelők, A nagy világgal mentek szembe szállni. Beh fölvetettem volna magamat Hadvész után nyeritő paripára, Keresni a vért vagy babéromat, Hazát teremtő harcok viharába 1 . . . Múltad, jelened, jövőd e hazához köt. Mindened, a mid van: fájdalmad, örömed, bánatod, bölcsőd és leendő sírod, hazaszeretetre inti lelkedet. S ha mindezt megfontolva, nem érted, nem érzed, mint jelent e hazát forrón, kimondhatlanul szeretni, óh! úgy menj, lépd át a hon határait és száműzd magadat örökre . . . A haza csak addig marad hazája a nemzetnek, mig hű fiákban meg nem fogyatkozik. Szeresd hazádat ezer éves történetéért! Mióta a honalkotás hatalmas szózata itt elhangzott, hazám, a te kebleden élte át örömét s fájdalmát, itt küzdött, itt halt meg, itt porladoz sok millió honfi szív, itt szállt nemzetemre áldás és átok. S a mig az egymás nyomába lépő nemzedékek rendre kihaltak, te hazám, egy ezredév sirhalma felett is rendületlenül állasz. Régi dicsőséged visszasugárzik minden hü fiad honiokán s a nemzeti önérzet melegét ragyogja szivébe. Ha átlépi határidat, idegen földön honát ha kérdik, nincs oka elpirulni s eltagadni azt. Sőt a saját neve 1 mellett büszkén említi a tiedet, tudva, hogy e szó ! magyar haza : egy nemzet nagyságának és dicsőségének emlékeit zárja magába. Ha van valakid, kihez sok szép remény csatolja : szívedet, tanítsd meg őt korán e hazát szeretni, hogy j a honi föld, mely majdan poraidat takarja, ne legyen
