Ung, 1906. július-december (44. évfolyam, 28-54. szám)

1906-11-11 / 47. szám

47. szám.

3. oldal.

rr isr civaió visszaszállításakor e magasztos esemény megünnepléséül az országon örömriadallal végigharsogó, Ián- 1: goló lelkesedésnek, itt e nemes vármegye közművelő- j dési egyesületének körében a hazafiui mély hódolatot! ] tolmácsolni, elutasithatatlan, szent kötelességemnek is- i merem.

Megremeg szivem a gyönyör édes terhétől, de j a kislelküség szülte aggodalomtól is, vájjon lesz-e képességem és erőm ezen a milyen megtisztelő, ép olyan magasztos feladatomnak kellőképen megfelelni. Ha vakmerőén vállalkoztam volna igénytelenségemet felülhaladó eme megbízatásra, a gyöngével szemben tanúsítandó elnéző kegyességük egy szép erénynyel fogja gazdagítani személyiségük érdemcsokrát.

Mélyen tisztelt ünneplő közönség!

Minden önérzetes, művelt nemzet, a mely kiváló nagy fórfiaiban Isten küldöttjeit ismeri fel, azok iránt azonnal rokonszenvre ébred; bizalommal fordul felé- jök, odaadó vonzalommal ragaszkodik azokhoz, vezérekül tekinti őket, sereggé alakul köröttük, vezényszavuk után indul, szavukra hallgatva, lelkesül, sőt közreműködéshez is fog, hogy az azok által kitűzött közjó eléressók, erélyes fellépéssel kiküzdessók.

így, így viselkedik minden jóravaló nép az ő nagyjai iránt azok életében.

Ha pedig azok szerencsecsillaga lehull, vagy azok élete alkonyaira száll, halálukban megsiratja, eltemeti, sírjukat koszorúkkal halmozza el, azok fölé mauzóleumokat emel, vagy ha pantheonja van, porhüvelyüket abba helyezi.

De érzi, hogy nagyjainak elsiratásával azoknak bármily nagy pompával történt eltemetésével nem rótta le irántuk háláját és kegyeletét. —• Megjelöli születésűk helyét, munkásságuk terén szobraikat állítja s azokhoz századok múlva is el-eljár lelkesülni, gyermekeit magával viszi, hogy azok szivébe, mint valami jóravaló irányt oltogasson. Oh ! mert:

„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,

S csak elfajult kor hős elődöket,

A lelkes eljár ősei sirlakához S gyújt régi fénynél új szövétneket.“

S nemzetünk, a magyar nép, nem egy dicső, jeles, nagy férfia iránt tanúsította be hálás kegyeletét. A félszázad alatt emelt számtalan szobor országszerte s azok mellett tartott ünnepélyek a bizonyság, hogy nemzetünk nagyjai iránti hálás kegyelete nemesen felfel lobban s neveik a honfiak lelkében élénk emlékezetben ragyognak s dicső tetteik emléke firól-fira, nemzedékről nemzedékre száll.

Ámde, midőn történelmünk régi és újkori alakjáról megemlékezett, egynek nevéről majdnem megfeledkezett.

Nemzetünk e nagy férfia II. Rákóczi Ferenc, ki most 200 éve elnyomott szabadságunk érdekében vivott harcaival elenyészhetetlenül irta történelmünk lapjaira halhatatlan nevét.

Dicső harca, mint annyi sok dicső harcunk, akkor is árulás és szertehuzás miatt oly szerencsétlenül végződött, hogy a diadalmas hatalom rémuralmat borítván e hazára, oly nyomást gyakorolt az éppen e miatt összehívott országgyűlésre, hogy az a szabadság e dicső bajnokát egy törvénycikkben forradalmárnak, lázadónak, hazaárulónak nyilvánította és éppen ezért száműzésre méltónak.

S hogy akkor és azóta folyton folyvást az elnyomatás terhe alatt nyögénk, bizonyára annak az a körülmény, hogy nem volt alkalma e népnek ezerszer megbünhődött vétkének jóvátételére. Csak most 200 óv után, csak most siet betanusitani a hálás érzelmeket, a melyek kebelében titkon éltek. Mindama helyek, melyek egykor történelmi működésének szinterei voltak, fényes ünneplések templomaivá változtak. Sőt a hová személyes megjelenésével el sem hathatott, de van az illető helyek népében személyes bátorság e kegyelete nyilvánítására, ünnepet szentel dicső emlékezetének.

Mi Ung vármegye és Ungvár város hazafias népe érezzük, hogy kegyeletünk adóját le kell rónunk iránta, érezzük, hogy az ünneplőktől elmaradnunk nem szabad.

Hazafiui mély hódolatunkat és kegyeletünket mi által róhatjuk le a legszebben és legméltóbban a bujdosóvá s hontalanná lön nagy hazánkfia, II. Rákóczi Ferenc hamvai iránt?

Ha a hazaszeretet magasztos erényében koporsónk zártáig törhetlen hűséggel kitartunk.

Szeretni a hazát a szerencse napjaiban, a jólét nyájas ölén, a boldogság ölelő karjai között, nem lehet a hazafiui hűség próbaköre, de gyöngéd szívvel vonzódni hozzá, a mikor beborult felette az ég, sötét felhők tornyosulnak a tájon és kitör a vihar s mennydörgés robaja rázkódjatja meg a földet sarkaiban s vadul süvöltve az orkán, százados tölgyeket tép ki tövestül, — szeretni e hazát, a mikor vész dúl, a hatalom és önkény jogot, szabadságot, törvényt tiporva, rablánccal, vesztőhelylyel, pallossal és bitófával vagy éppen száműzetéssel sújt és gyilkol, jószág és fejvesztésre Ítél s nem szent előtte a szent: a kegyelet, a női fenség, a gyermeki könny és ártatlanság, a becsület és jellem, nem az élet és annak boldogsága: ekkor szeretni e hazát, magasztos lelkek, az igazi honfiúi kebelnek, a honszerelem apostolainak legszebb dísze s legékesebb ragyogása.

Rákóczi és hívei ily magasztos értelemben szerették a hazát. De hogy nagy lelkét a jelen nemzedék is egész lényében felismerhesse, megismervén, móltókép ünnepelhesse, lássuk, mik voltak azok a körülmények, a melyek őt fellépésre késztették s indokolttá tették ama kiáltványát: „Recrudescunt vulnera gentis Hungarae“. (Ismét véreznek a magyar nemzet sebei.)

Mik voltak akkor nemzetünk sebei ?

Voltak mélyreható jogsérelmek, a melyek miatt s a melyek által nemzetünk akkori léte, megmaradása váltig veszélyeztetve volt. Állami igazgatásunkra idegen államférfiak gyakoroltak befolyást. Országgyűlések tartása beszüntettetett. Éppen, mint egy évvel ezelőtt. A hadak fővezéréül idegenek tétettek. A várakba ide- gea zsoldosok helyeztettek. A hadiköltség nemzetünk beleegyezése nélkül vettetett ki és hajtatott be. A nemzet valóságos ostromállapotba jutott. A föld népét a közkatonák, a nemeseket a tisztek, a nagybirtokosokat a vezérek zsarolták. Ez történt az ország felső részén. A másik felén pedig hagyták a törököt bitan- golni, hogy pusztítsa nemzetünk anyagi és erkölcsi erejét, hogy annak gazdag vagy deli fórfiait és legszebb hölgyeit rabláncra fűzve, hurcolja ki a hazából, — amazokat fojtó levegőjű gyárakba, emezeket pedig háremeikbe temesse, hogy a figyermeket az édes anya a haza ellen janicsárokká nevelje.

A kétfejű sas így vagdalt sebeket nemzetünk drága testén. — Az általa ejtett sérelmek pedig nemcsak egyszerű sérelmek, de valósággal elevenig ható, mélyen vágó sebek voltak. Gyászos bizonyítékul ott hevertek Becsben, Bécsújhelyben, idegen bírák, idegen törvények s megbízhatatlan tanuk által és igy jogtalanul elitéit magyarjaink hullái. Nádassdy, Zrínyi Miklós és Péter, I. Rákóczi Ferenc, Frangepán vérpadra hurcolt s hóhér-pallos által előbb karjaiktól megcsonkított, majd lefejezett testei; ezek után a fej és jószágvesztésre ítélt háromszáz nemes és nagybirtokos családok fejei, hölgyei és gyermekei, a kiknek némelyikét csak nagy áron lehetett rokonaiknak kiváltani s megmenteni az életnek.

Ilyen égbekiáltó gyászos tények igazolták Rákóczi ama kiáltványát, hogy újra véreznek a magyar nemzet sebei. Hogyne lett volna azért jogosult zászló- bontása, hogyne lett volna helyén ama szózata: ti e világnak minden lakosai, midőn e hegyeken felemelem zászlómat, meglássátok, mikor kürtömet megfuval- lom, meghalljátok.

S csakugyan, mikor hazánk alsórésze a török által volt elfoglalva, a másik résznek az osztrák birodalomba való olvasztása volt eszközlésbe véve, midőn tehát már a végveszély 12-ik órája közelgett, elküldte Isten Rákóczit, a hőst, a dicsőt, a nagyot, a ki a jobbak hívására a Kárpátoknál, itt a Beszkideken 1703. junius 13-án átlépte a magyar határt, kibontotta a szabadság zászlaját, melyre e szavak voltak felírva: „Pro deo, patria et libertate“ (Istenért, hazáért és szabadságért !); megfuvallá a csatakürtjét s a haza szabadságának kiküzdósóre hívta fel a haza minden fiát.

De minden Demosthenesnél szebben beszél a tett! Mi a szó tett nélkül: virág, melynek elbájoló a szirma, illata, de gyümölcse nincs; olyan, mint az alföld tündórkirálynője : a délibáb, távolról tenger, közelről a nap és levegő enyelgő játéka, olyan, mint a leg- remekebb szobor, a mely nem érez, nem hat, nem ténykedik.

A haza csend és viharban nem ez elmúló lelkesedés tüzét, de a tettre kész férfi karokat igényli. A mi kuruc őseink a nagy fejedelemmel élükön ebben is ragyogó fáklyaként világolnak előttünk. Békében bölcsen tevők, nemesek lovagiasak; harc idején: vitézek, hősök, oroszlánok. Halált megvető bátorsággal rohantak a csatába. Ha felhangzott a bátorító csatakiáltás: „rajta!“ meg kellett inognia még a sziklaerős hadoszlopnak is. Még a harctéren haldokló hős is, a kinek teste száz sebtől vérzett, e lelkesítő, végső elhaló fohásszal zárta le szemeit a vegálomra: „rajta!“

S meglátta e kibontott lobogót, meghallotta e harci tárogató szavát a haza minden fia.

Mindenki érezte, hogy a hazát s annak alkotmányát meg kell menteni, mert mindenki csak a szabad hazában lehet boldog és nyugodt.

Három teljes éven át dicsőség és diadal kísérte a sereget, — de ekkor Trencsén alatt ismétlődött, a mi annyiszor: árulás és visszavonás s hogy magyar támadt a magyarra s hogy egy Romhágy romba döntó a kivívott sikereket.

De bár a harc nem is eredményezte a teljes függetlenséget, mégis a nemzeti öntudat forrása lett s még e hazának tót és ruthén nyelvű fia is búsan bár, de büszkén emlegeti Rákóczi harcait, melyekben testvérül tekintve, — lelkesen vett részt. A békekötés, melyet Károlyi Sándor Rákóczi akarata ellenére 1711-ben Szatmárban megkötött, mindazonáltal biztosítékul szolgált arra nézve, hogy hazánk nem egy meghódított ország, de törvényekkel körülbástyázott alkotmányos birodalom.

Rákóczi azonban nem vette igénybe a neki tett ajánlatokat. O, a ki Becsben fogolyként neveltetett, ő, a ki annyi hitszegést tapasztalt s a hitszegósnek rokonai iránt annyi gyászos példáit látta, — nem tudott hinni a császári szónak sem.

Igazi magyar jellemét nem tagadta meg soha!

Hamvai iránt mély hódolatunkat az által is lerójuk, ha magyar voltunkat, jellemünket, soha és sehol meg nem tagadjuk.

Az oltáron, a hol a honszeretet fenkölt lelkű papjai áldoznak, nemcsak vesztatisztaságu láng, de olykor füstoszlop is emelkedik. Felmagasztosult legszebb törekvéseinket érheti félreértés, rágalom, mellőzés, nyílt harc, — de alattomos tőrdöfés is, olykor éppen ellenünk gúnya, üldöztetésünk. Meg nem tagadni ilyenkor önmagunkat, elveink mellett híven kitartani, legszentebb meggyőződésünket s a haza boldogságát célzó nemes elhatározásainkat fel nem adni, — nem köznapi lelkek tulajdona.

Hány cserél hazát, hány és mennyi változtatja meggyőződését a szerint, a mint az érdek, a haszon, a könnyebb megélhetési mód sajkájának vitorláját ide- oda ragadja. Csúf jellemek, a miktől utálattal fordul el a szeplőtlen, tiszta érzelem.

Rákóczi azon fenséges jellemek minta és tiszta ükre, a kik sem hazát, sem elvet, sem rokonvórt soha tem tagadtak, de meggyőződésük mellett sziklaszilárdul •endületlen kitartanak, akár a népszerűség és szerencse jegye mosolyogjon bájlón feléjök, akár sorsuk a honalanság és bujdosás. Elviselte azt a legfájóbbat is, íogy ellenei hazaárulónak bélyegezzék s e fájó szivet evitte a koporsóba is, bánattal, sajgó fájdalommal, a negváltók töviskoronájával.

Itt hagyta a kedves hazáját s benne 1.200,000 íoldnyi birtokát s kibujdosott 1711. év őszén.

A szerencsétlen kimenetelű hadviselés bevégzése itán nem maradt számára más, mint az elbujdosás, izámkivetés és hontalanság keserű kenyere.

Oh! szivettépő és velőtrázó az a fájdalom, a mit i bujdosó uttalan útjára magával vinni kénytelen, üikor kezébe veszi a vándorbotot s kénytelen itt hagyni i hajlékot, hol bölcsője ringott, s hol az édes altató lal csendült meg az anyai ajkakon, itt hagyni a jó Darátok nyájas köi’ét, az ifjúság arany emlékeit, itt hagyni azokat a sirhantokat, a miknél keservesen zokogva, ingatag léptekkel kénytelen búcsút venni, — laladva tova a vándoruton s megállva a haza vég- aatárán, végigtekint még egyszer annak bércein, halmain, völgyein, el messze-messze, a meddig csak a szem be lát, egész az égaljig, fel a kóklő magasba, melynek azon kék ’egét, ragyogó csillagtáborát oly äokszor, merően és andalítóan el-el mélázgatta — még ha ércszivü volna is, kitör belőle a keserűség s Bru- tusként a szülőföldhöz hajolva, megcsókolja annak porszemét s a lehanyatló nap bucsusugaraiban hangos zokogással még egy végső „Isten hozzádot“ int a honi tájak felé.

Ezt tette ő is. Elbujdokolt messze .... messze . . . . oda, honnan virágfakadáskor a madár jön s hova az ősz beálltával a madár vándor útra kél. Itten nézte a hős, a szülőföldére ballagó felhőket, melyeken az estfóny vagy tán hónának szégyenpirja égett.

„Itten ült a parton S hallgatta a csendes Tenger mormogását,

S gondold, hogy hallja,

Fölriadt népének Távoli zúgását.

S várta, várta, várta ... S otthon már a nevét is

Mikor jön már a hir, Alig ismerik csak . . . csak

Hogy szabad hazája? Egy emlékszik rája,

S addig várt, addig várt, Egyedül csak egy ....

Mig a halál jött el Költő, a szabadság

Hir helyett hozzája. Eme csalogánya . . .*

Meghalt 1735 április 8-án Rodostóban. Megszűnt dobogni a nemes szív, elköltözött a nagy lélek, a kinél önzetlenebb fia nem volt s nem lesz soha a magyar hazának.

Száműzött bujdosók! Kiknek fürtéit nem az évek, de a honfibánat fehérítették meg a bujdosás keserű kenyerén. Ki tudja, volt-e kereszt sírotok felett. Hisz a bujdosónak nincsen semmije. Lehet, hogy irgalorc adott szemfedőt, könyürület készített koporsót. Értetek a nemzet nem tehetett egyebet, minthogy sirt és imádkozott. Titkos imája, titkos könynye volt csak, most a hálás kegyelet koszorút teszi sírotok fölé.

Hősök, igazság elesett mártírjai! Mi most koszorú! teszünk ravatalotokra. Sírjaitokhoz, nem a bosszuállás a visszatorlás lángpallosát visszük, de a hálás kegyelei koszorúját. Elesett kuruc bajnokok! kik koszorúdat vérzettetek el, kik jeltelen sírokban alusszátok még siri álmotokat szerte e hazában, mint elszórt gyöngyök a tenger fenekén, ti voltatok e földbe vetett magvak, kiknek sírjairól a jelenkor s a jövő arat.

Hogy aratni lehessen, vetni kell; el kell rothadni a magnak, hogy a tavasz zöld kalászát megteremje Szellemmagvak az igazság, a szabadság eszméi. A magnak, a magvetőnek, a szent elvek apostolainak ei kell hullani, el kell temettetni, azokba a sötét barázdákba, ... a sírokba.

Tiszteljük a hősök hamvait!

Most, a mikor a bujdosó nagy fejedelem hamva a megszentelt haza hős vértől pirosult téréire visszaér keztek, elérkezett a férfiúi jellemre nézve a legszebt pillanat: az elégtételadás magasztos ünnepe.

Midőn a nagy száműzött, Kossuth Lajos halálos ágyán megküzdő végső harcát a halállal, utolsó óhajként hangoztatta, hogy az egykor Rodostóból magáva hozott Rákóczi palástjának egy darabját tegyék koporsójába a szivére; midőn Camille gyújtó hatású szónok lattal lelkesité a franciákat a szabadságra, ők azon fá nak minden levelét letépve, emlékül vitték el, a raelj alatt tartá szabadságra buzdító szózatát.

Rákóczi hamvai itt. Mi hát mikép róhatjuk lt kegyeletünket iránta ?

Egyik kezet a szívre, a másik kezet égre emelve velem együtt egy akarat és elhatározással a történőim nevezetességű pillanatban a gyülekezet minden tagja a szent hevület rajongó lelkesedésével hangoztassa :

esküszünk, hogy mi Rákóczit, lázadónak, forradalmárnak, hazaárulónak sohasem tartottuk, s rágalmazóit ezennel átadjuk a közmegvetésnek.

esküszünk, hogy nevét és érdemeit a kegyole szent hangján imádattal rehegni fogjuk;

esküszünk, hogy hazafiu erényeihez, érdemeihez szelleméhez hívek, és tántorithatatlanok leszünk koporsóink zártáig,

eszküszünk, hogy drága magyar hazánkat, í szerencse derűs napjain, de vész és vihar között i: szeretjük és soha meg nem tagadjuk ;

esküszünk, hogy ennek üdvén, javán, boldogsá gán mindenkor munkálkodni, közrehatni, felvirágoztatn éltünk legszentebb feladatának tekintjük ;

esküszünk, hogy a nagy bujdosó és számüzöt hamvait, nemcsak az áldott, jó édes anya, a haza földéi pihentetni, de sziveinkben is meg fogjuk őrizni;