Ung, 1905. július-december (43. évfolyam, 27-52. szám)

1905-08-13 / 33. szám

34 szám.

XT ÜST C~r

3. oldal

Szilágy vármegyék közönségének átirata a jelenlegi alkotmányellenes kormányzat elleni tiltakozás, a törvénytelen kormányrendeletek végrehajtásainak megtagadása és az alkotmány védelem szervezése tárgyában.

49. Nógrádvármegye közönségének átirata, melylyel a Szécsényberi f. ó. szeptember hó 15-én rendezendő Rákóczy-ünnepre a vármegye közönségét meghívja.

50. Szatmárvármegye közönségének átirata a 10 évi házadómentességnek 20 évre leendő ki- terjesztése tárgyában.

51. Tordaaranyos vármegye közönségének átirata az állami számvevőségnek kettéosztása s egyik részének a vármegye alispánjának hatáskörébe leendő bevonása tárgyában.

52. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye közönségének átirata az 1902. évi III. t.-cz. hatályon kívül helyezése és a volt vármegyei számvevőségnek és pénztárnak visszaállítása tárgjmban.

53. A vármegye főispánjának értesítése, hogy ifj. Rónay Antal közigazgatási gyakornokot tb. szolgabiróvá nevezi ki.

A kereskedői pálya Magyarországon.

Németországból indult ki és Ausztrián keresztül került hozzánk az a mozgalom, mely a kereskedő pályára tódulok seregét akarja csökkenteni, sötét színekkel festvén a kereskedői foglalkozást is, mint olyat, a mely sok tekintetben keserű csalatkozást okoz az e pályán működők egy nagy részének.

Mint a legtöbb Németországból importált társadalomi politikai mozgalom, épen úgy ez a mozgalom is abban a nagy bajban szenved, hogy méreteiben, lényegeiben, szerkezetében épenséggel nem alkalmazható a mi viszonyainkra. Olyan ez, mint a óriásnak szabott nagy, bő ruha — inczifinczi sovány emberke testén. Ruhának ruha — de lötyög, hogy szinte járni se tud benne a viselője. Mer tudnunk kell, hogy a nagy Németországban régtől fogva tisztes, elismert, megbecsült foglalkozás a kereskedelmi foglalkozás. Ezrivel, tizez- rivel tódulnak ott már sok évtized óta erre a pályára az ifjak, leányok, és nem csoda, ha némely gazdaságilag gyöngébb évben nagy a túltermelés ezen a téren is.

De ki beszélhet ma nálunk arról, hogy túl nagy volna azoknak a száma, kik a kereskedői pályára igyekeznek ? Ki beszélhetne ma akár arról is, hogy kereskedőinknek, kik üzletükbealkalmazottakat keresnek, elégséges jelentkező áll rendelkezésére ? Sokkal inkább mondhatjuk, hogy zavarban van az a kereskedő, ki akár a forgalom emelkedése folytán, akár üzletének fejlesztése következtében személyzetét, az üzleti személyzetet gyarapítani akarja. Mert rémségesen kevés azoknak a némileg kielégitő elméleti ismeretekkel bíró ifjaknak a száma, kik nem az előkelő bankint zetek, nagy vállalatok parkettes, kényelmes irodáiba igyekeznek, hanem a gyakorlati üzleti élet, kezdetben bár rögös, de mindenesetre a haladásra, az üzleti élet terén való boldogulás szempontjából az előmenetelre sokkal több alkalmat nyújtó pályára, a raktárakba, a kiszolgáló pultus mögé igyekeznének.

Ebben a jelenségben én a kereskedelem munkásainak a kereskedői pályán működők részéről is nem egyszer konstatált, megdöbbentő lenézését látom, a miben, elismerem, kétségkívül része lehet annak, hogy nálunk még igen széles rétegekben uralkodik az a nagyon is idejét múlta felfogás, hogy a kereskedői pályán mindenki boldogulhat. Akár tanult, akár nem — mert az üzlet nem követel különösebb ismereteket. Valaha, régen — de már nálunk is nagyon régen — pusztán a gyakorlatból is meglehetett tanulni az üzletet, a kereskedést. Akkor volt ez még, mikor a kereskedés nálunk sem volt egyéb a primitiv csereberénél. Gabonát, marhát adtunk — portékát kaptunk. Ma azonban a magyar kereskedő is részese annak a nagy világküzdelemnek, a mit világkereskedelemnek nevezünk. A mi kereskedelmünk sincs már geográfiái határok közé szorítva. Tudnunk kell, mi történik a határon túl is, ismernünk kell a kereskedelmi viszonyokat a messze tengeren túl is. Tájékozva kell lennünk a kereskedelmi élet minden lüktetéséről és okosan kell kihasználnunk minden kedvezőnek kínálkozó konjunktúrát, a minthogy kellően kell védekeznünk az esetleg fenyegető gazdasági veszedelmekkel, nekünk káros konjunktúrákkal szemben is.

Ezt nem tudja az, ki mit sem tanult és csak azért lép a kereskedői pályára, mert az iskolákat nem járhatja, vagy nem akarja tovább járni. És akkor ne is csodálkozzunk, ha az ilyen ifjakat, kiket akárhány esetben különös szivosségképen vesznek fel a kereskedők inasnak, olyan munkára használják, a milyet épen teljesíteni tudnak. Közönségesebb, tudást és ismereteket nem igénylő munkák ezek, mi közben azután — ha ugyan egyáltalán van hajlama s jó igyekezete az ilyen legénykéknek az üzleti életre — mégis csak tanul, haladhat pályáján, sőt sok esetben épen az ilyen ifjak - ból kerülnek ki a legjobb kereskedők. Persze ez csak a ritkább kivétel, a nagyobbik rész nem halad, megakad és csak azok számát gyarapítja, kik az élet utjain már korán rekeduek meg, tépelődve a sors mostohasá- gán vagy meglnhbanva erkölcsi érzékükben, a züllés útjára kerülnek.

Ha ilyen értelemben beszélünk a kereskedelmi pálya túltömöttségéről, akkor bizony a mi szűkös viszonyaink mellett is van már felesleg. Es ekkor ez irányban valamit nekünk is tennünk kell. Legeleőbb is okos társadalmi mozgalmakkal. Mert igaz ugyan, hogy az ipartörvény revíziója, mely 'már a közeljövőben várható, bizonyára a tanonczügyet is reformálni fogja. Nem hiszem azonban, hogy ez a revizió ebben a tekintetben másra terjedhetne ki, mint hogy előírja, hogy bizonyos koron — mondjuk 14—15 éves koron alul — senki

sem alkalmazható tanoncznak. Azt, hogy hány és milyen iskolai osztályt kelljen végeznie ezeknek az ifjaknak, a törvény hiába Írná elő, mert hiszen az egyik jobban halad az iskolában, másik kevésbé, az egyik több osztályt végez, a másik kevesebbet ugyanannyi idő alatt. Legfeljebb azt érheti el a törvény egy ilyen rendelkezéssel, hogy 14—15 éves koráig általában már mindenki legalább annyi iskolát vég'zett, hogy nem léphet a kereskedői pályára az olméleti tudásnak olyan megdöbbentő hiányával, mint manapság a legtöbb ilyen kezdő ifjú.

Hazánkban kétségtelen jelei vannak a gazdasági fellendülésnek. Bizonyos, hogy Magyarország jövőjének nagygyá tételében elsőrangú tényező lesz a kereskedelem is, mert közrehatva a nemzeti gazdagodás, munkásság, hasznos fejlődés elősegítésében: az eszményi nemzeti czélok elérésére is erősebbé, ellentállóbbá fogja tenni. Szükségünk van és szükségünk lesz épen azért arra a seregre, melyet a kereskedők alkotnak. Arra a seregre, mely nemcsak a magasabb eszményi czélok elérésében, de a maga egyéni czéijai érdekében is, a siker legtöbb reményével indul küzdelemre, mert csak a gazdaságilag erős egyén szolgálhatja eredményesen a köznek eszményeit is. Nem elriasztani, de ha valahol, úgy épen nálunk toborzani kell az ifjakat ebbe a seregbe, kétségkívül megértetvén velük, hogy tudás, kellő ismeretek, igaz szorgalom és állhatatos kitartás nélkül nincs boldogulás ezen a pályán sem. Hiszen az ismeretek arzenálja felett rendelkező magyar kereskedőnek nem csak az a szerep jut, a mi a német és osztrák kereskedőnek: a gazdasági tevékenység, hanoin egy uj honalapitás, a magyar kultúra megteremtése körül is nagy feladatai

vannak. ^ r . , ■

Fürst László.

A kenyér.

A kenyér oly nélkülözhetetlen mindennapi tápszere az embernek, hogy nélküle meg sem élet. S mivel éppen mindennapi tápszer, sok ember legkevésbbé sem érdeklődik annak jó vagy silány volta felől.

Pedig ha valami megérdemli az érdeklődést, úgy a keüyér az, éppen mivel mindennapi táplálékunk, melynek tápdús vagy tápszegóny minősége okozza szervezetünk kifejlődését vagy satnyaságát.

A barna kenyérrel táplálkozó munkás, kinek ritkán van alkalma pecsenyével enni kenyerét, a fehér kenyérről azt tartja, hogy biz jó az, de nem dolgos embernek való, nem tudna a dolgos ember abból eleget enni.

Vájjon gondolkodott-e arról az olvasó, hogy a barna kenyérrel táplálkozó munkás csontosabb, izmosabb és igy erősebb, mint az úgynevezett kalács-kenyeret evő gazdag, ki ha meghízik is zsíros konyháján, de csontjai vékonyabbak, mint a munkáséi ?

S ha azt mondanék, hogy éppen a barna, der- ezés, az úgynevezett szegény kenyértől vastagabb, erősebb csontu a munkás ember, mennyire elcsodálkoznának.

Pedig ez tiszta igazság.

Azonban, hogy ezt megérthessük, szükséges a táplálékok tartalmáról is valamit röviden elmondani.

Testünk attól a táplálékoktól növekedik és tartja fenn magát, melyet magunkhoz veszünk. De testünk részei külömböző anyagokból állanak. így például : más anyagból áll a csont és másból a hús stb.

Kell tehát, hogy az a táplálék, melyet magunkhoz veszünk, mindazokat az anyagokat tartalmazza, melyekből testünk áll, mbit ha nem, akkor testünk sem nem növekedhelik, sem fenn nem tarhatja magát.

Továbbá a testnek folytonos melegre van szüksége, melyet szintén a táplálék szolgáltat.

Innen következik, hogy kell tartalmazniuk a táplálékoknak oly anyagokat is, melyek melegítők.

Ezek előrebocsátása után tehát azt mondhatjuk, hogy a táplálékoknak tartalmazniuk kell : melegítő, vérképző és csontképző anyagokat.

A melegítő anyagok ezek: keményítő, ezukor, mézga, zsir.

A gabonanemüekben sok keményítő foglaltatik ; a buzaszem belseje csaknem egészen keményítőből áll. Van még a gabonaszemekben kevés ezukor és gyanta is.

A keményítő, ezukor és mézga külömbözőknek látszanak ugyan, mégis rokonanyagok és egyikük a másikba gyakran átváltozik.

Ételünkben zsir foglaltatik, hiszen ezzel szokták készíteni.

Táplálékaink olyanok tehát, melyek elég melegítő anyagokat tartalmaznak.

De mivel az említett anyagok csupán csak melegítenek, de belőlük sem vér, sem csontok nem képződnek, kell a táplálékoknak oly anyagokat is iartal- mazniok, melyekből ezek képződhessenek.

Lássuk tehát a vérképző anyagokat.

A vérképző anyagok ezek : fehérnye, rostany, sajtany.

A vér vizenyős része, valamint a nyál nagy mennyiségű fehérnyét foglal magában.

Ha e táplálókból hiányoznék a fehérnye, a test minden esetre kárát vallaná.

A vérben és húsban, valamint a tojásban sok fehérnye van, tehát ezek a táplálékok a testet elegendő fehérnyével látják el.

A rostany (fibrisz) főalkatrésze a húsnak. A gabona rostányát sikernek nevezik.

A gabona sikere nem a szem közepében van, miből a finom liszt készül, hanem közvetlenül a hója alatt. A gabona hóját, mely semmi tápanyagot nem foglal magában, nem tudjuk a gabonától úgy elválasztani, hogy a siker a lisztben maradna, hanem tetemes része a korpával együtt eltávolittatik. Minél fehérebb

a liszt, annál kevesebb vérképző anyagot foglal magában ; minél derezésebb, annál tápdúsabb.

A sajtány szintén vérképző anyag. Legnagyobb mennyiségben a bab és a borsóban van. A tejben szintén van, de kevesebb mennyiségben.

Most térjünk át a csontképző anyagokra.

Ezek az úgynevezett foszfátok, s pedig : káli, mész, magnézia és vasfoszforsav sóiból állanak.

Legjelentékenyebb a foszforsavas mész. Ezt a gabonaszemek és hüvelyes vetemények magvai szintén tartalmazzák. De nem a gabonaszem belsejében, hanem közvetlen a korpa-héj alatt, s igy a korpa és liszt szétválasztásánál a korpával együtt eltávolittatik.

Tehát az annyira irigyelt fehér kenyér kevesebb tápanyagot foglal magában, mint a megvetett, szegénynek csúfolt barna, derezés kenyér.

A ki tehát jól tápláló kenyeret akar enni, az búzáját úgy őröltesse meg, hogy, mint mondani szokták, korpája beletörjön. Igaz, hogy igy kenyere derezés lesz, de éppen azért táplálóbb, mint a fehér kenyér. Hogy pedig minél kevesebb tápszer vesszen kárba, czélszerü a dagasztáshoz szükséges vizet a korpán keresztül ereszteni a liszt közé.

A kísértetek.

Korunkban már nem hisznek többé a kísértetekben, s ez igen jól van, hanem azért mégis azt mondjuk, hogy — vannak kisértetek !

Vannak ; de ezeket nem az éjféli órákban, nem temetők sirhantjai, hanem saját keblünkben kell keresnünk.

Kellenek-e nagyobb kísértetek, mint a melyek bennünket oly gyakran az életen át üldöznek, csábítanak ? Üldöznek önmagunk sorsa, boldogsága elől és csábítanak oly dolgokra, melyeket ha végbe viszünk, eladtuk nyugalmunkat, megelégedésünket.

Ki valaha életében oly cselekedetet vitt véghez, mely ellen lelkének jobbik része felszólalt és a ki erkölcsi érzetét megtagadta, hogy valamely kedvező eredményhez juthasson, az nem kerülheti el többé a kísértetek üldözését. Mikor nem is sejti, akkor rontanak reá és lelopják szeméről az erőtadó álmot és tövissel hintik be a párnát, melyen fáradt teste kipihenni vágyódik és keserűvé változtatják az enyhítő italt, melylyel égető szomját oltani akarja.

S hányán vannak, kik megakarnák tagadni, ki akarnák'játszani e kísérteteket és társaságba menekülnek, hol csevegnek, mosolyognak és csak örömeiket emlegetik. Vagy kéjt, szórakozást keresnek, hogy elfoglalva figyelmüket, más tárgyakkal elfeledjék őket. De inig mosolyognak és mások azt hiszik, hogy bol- dogak, addig folyvást sötét emlékekkel küzdenek, s mig azt hisszük, hogy mulatnak, addig lelkűk ezerféle fájdalmat szenved.

Nincs kényesebb része az embernek, mint erkölcsi érzete. Ha ezen egyszer csorbát ejtettünk, menthetlenül rozsdát kap, mely napról-napra terjed és lassú emésztéssel rágódik az egészen, mig idővel minden fénytől megfosztja.

Vannak emberek, és fájdalom hogy vannak, kiknek lelkét e rozsda annyira benőtte már, hogy nem maradt rajta egy parányi fény sem, melyből legalább dicső eredetére következtethetnék. Az ilyenek nem érdemesek egyébre, mint szánalomra, mert ha foglalkozunk velük, bepiszko'juk saját kezeinket is, mit aztán lemosni nem mindig sikerül. Előttük nincs többé semmi szent, semmi magasztos, a min lelkesülni tudnának. S ha lelkiismeretük tele van is már ily öldöklő kísértetekkel, már annyira megbarátkoztak azokkal, hogy végre maguk is egy-egy kísértetté válnak, a mig mások nyugalmát bolygatják, keblükben vad gyönyört éreznek, mint az a vad állat, mely csak akkor érzi jól magát, mikor vért Ízlelt vagy az az eltompult élet, mely csak akkor boldog, ha mámorában fetreng. Az ilyenekben már nincs többé legkisebb fénylő, érzékeny oldal, s a mint a fájdalmak ellen is védekezett, be- kérgesült szívvel bírnak, épp úgy nincs fogékonyságuk azon édes, tiszta örömök iránt, melyeket a meg nem romlott, meg nem rozsdásodott lelkek éreznek. Valóságos szörnyek, kik néha saját lényüktől borzadnak el, bár a borzadás perczekig tart csak, a mennyiben azt is kikaczagják, mint minden egyebet, a mi szánandó nyomorúságukat juttatja eszükbe.

Ne irigyelje senki az ilyenek sorsát, mert életük nem egyéb, mint üres tengődés, honnan kizárvák a nemesebb hajlamok és indulatok, hol idegen minden érzelem, mely emel, indít, s mely a költészet varázs- fényű világában annyi boldog ábrándot, annyi vigasztaló, szelíd képet és oly sok mély, magyarázhatatlan gyönyört talál !

Ily emberek nem lehetnek boldogak, s az a magukra erőszakolt nyugalom és külső megelégedés, melylyel közöttünk járnak, csak biztosabb jóslói ama sötét, háborgó világnak, mely mélyen keblünkben dúl, s mit ők még maguk előtt is takarni óhajtanak.

Hiányzik bennök a szeretet, mely mig másokat boldogít, reánk is megnyugtatóig hat vissza. S a hol ez hiányzik, ott nem lehet többé boldogság, ott csak az önórzés hideg és örömtelen diadalai élhetnek.

Pedig nincs könnyebb, mint valamely tettet elkövetni, mely nem egészen tisztán áll szivünk itélő- szóke előtt. Egy kis botlás elég lehet, hogy letévelyed- jünk a jónak ösvényeiről, s ha egyszer arról letértünk, nem könnyen találunk ismét vissza.

Mert az örvény vonzó, szédítő erővel bir. Ha egyszer tévedtünk, magunkat bűnösöknek érezve, azt hisszük, hogy úgyis mindegy és tovább sülyedünk. Sokszor hatalmunkban állna, hogy ha már gyarlóságunknál fogva nem figyeltük meg egy perezre erkölcsi érzetünk intő szavát, ismét, térjünk magunkhoz és ko-