Ung, 1905. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1905-02-19 / 8. szám
XLIII. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1905. február 19. 8. SZÁM. Szerkesztőség:: Vármegyeház-tér 1-ső szám. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvnyomdája. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. Nyilttér eoronkint 40 fillér. ■VEGKSTEiS TAKTüLMU HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra : Egész évre . 8 kor. I Negyedévre 2 kor. Félévre ... 4 kor. | Egyes szám 20 fill „Ung vármegye Hivatalos Lapjá“-val együtt: Egész évre 12 kor. — Félévre.. 6 kor Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvnyomdájába küldendők. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Lakás-mizériák. (a.) Ha a nagy városokban és olyan kisebb városkákban, amelyek beleesnek a nagyfor- galmu vasútvonalakba, drága a lakás, azt még megértjük, de hogy kevés jelentőségű (legalább most még az) útvonalban fekvő 14—15 ezer lakosságú városban — mint amilyen Ungvár is — szédítő magas árakon lehet lakást bérelni, ezen körülmény folytán megáll az embernek az esze. Azt is meg lehet érteni, hogy miért olyan drága nálunk a piacz. A múlt évi szárazság és a vasútépítés tették azzá. De az már a legrejtettebb talányok közé tartozik, hogy a lakás árát miért kell oly magasra felcsigázni, holott itt az építőanyag mérsékelt áru. Valóságos lakás-mizériában szenvedünk. Panasz és panasz minden körben. Más helyeken, ahol egészséges viszonyok uralkodnak a lakásügyet illetőleg, a hivatalnok egy kis összeget meg is takaríthat lakáspénzéből; nálunk pedig ugyan alaposan meg kell toldania lakáspénzét a fizetéséből, ha csak nem költözik intelligencziájának rovására valami utolsórangu lakásba. De nem csak az árat tekintve nagy a mizéria, hanem magát a lakást illetőleg is. A mi házigazdáink olyan kitünően értenek a zsebjük töméséhez, mintha csak minden évben valami tanfolyamot látogatnának, ahol azt mutatnák be elméletileg és gyakorlatilag: miként kell préselni a szegény lakót. A lakások rosszak! Számosnál hiányzik a kert, az udvar pedig kicsiny. Éléskamarát és előszobát vagy folyosót sok helyen nem csinálnak, mert azok — a házigazdák bölcs belátása szerint — fölöslegesek. A fürdőszoba pedig teljesen ismeretlen fogalom nálunk. Nem kell más, csak szoba és konyha. A zsebtömésre praktikus észjárás mellett aztán az az eredmény, hogy a kicsiny épületekben is van legalább két lakás: vagyis két konyha és négyhat szoba. Persze a konyhák és a szobák olyan kicsinyek, hogy alig lehet beletömni a legszükségesebb bútorokat. Az olyan kiadó épület, amelyben csak egy lakás van, ritka, mint a fehér holló. Két, három, sőt több család szorul össze egy kis házban és udvarban. A múltban is értettek hozzá a házigazdák, hogy miként kell jól értékesíteni házaikat, de az utóbbi időben megkezdett sarczolásuk már tűrhetetlen. Nagyon szerény lakásnál is megtörtént, hpgy a házbért 50—-80 koronával felemelték. És kénytelen az ember megadni, mert nem kap lakást. Abban találjuk a legnagyobb bajt, hogy kevés a lakás. A ki más helyről jön ide, az ugyancsak járhatja az utczákat legalább is két hétig, a mig talál csak némileg is megfelelő lakást. Persze aztán jól felhasználják a szorultságát. írásbeli forrásokra hivatkozhatunk, hogy a drága helyeknek tartott Kolozsváron, Nagyszebenben, Győrön egészségesebb lakásviszonyok vannak, mint nálunk. Pedig azok Ung- várhoz képest igazán nagy városok. Valami utat-módot kell feltalálnunk, hogy némileg enyhítsük nagy bajunkat. Minden befolyásunkat latba kellene vetnünk, hogy a Ferencz József-laktanyának felparczellázási terve, a melyről lapunk múlt száma tett említést, megvalósuljon. A terv keresztülvitelével két igen üdvös dolgot érünk el: a laktanya épülete és telke a legjobb módon értékesíttetik és rettenetes rossznak mondható lakásviszonyunk lényegesen megjavul. Amikor majd üresen áll több lakás, könnyebben beszélünk a házi utakkal, akkor majd leszállnak a lóhátról. A jelenlegi körülmények közt Ungváron házi urnák lenni nem megvetendő állapot: jól jövedelmez. A főispán bucsuzása. Szendrőigróf Török József, vármegyénknek köztisztelet és közszeretetben álló főispánja már a képviselő- választások alatt benyújtotta felmentése és nyugdíjaztatása iránti kérvényét. Lemondási szándéka nem újabb keletű, a választások előtt kijelentette már, hogy 18 évi szolgálat felelőssége és izgalmai után jogosultnak tarthatja a nyugalmat. S bár a megyében tekintélye és a személye iránti tisztelet és szeretet legke- vésbbé sem csökkent, állását ma már politikai rai- sonból is a kormány rendelkezésére bocsátotta és felmentése a közeli napokban várható. Daczára annak, hogy ez már nyilt titok volt az egész vármegyében, mégis meglepetésszerüleg hatott sokakra a hir, hogy főispánunk folyó hó 17-ik napján búcsút mondott a vármegyének, melynek 18 évig állott az élén s melyben, beleszámítva főszolgabirói és képviselői működését is, összesen 32 évig szolgálta a közügyet. A közvetlen környezetében élők és jóbarátai tudták már hetekkel ezelőtt, hogy megmásithatatlanul elhatározott szándéka a nyugalomba vonulás. Tudták, hogy a közigazgatási bizottságnak folyó hó 14-én tartott ülésében utoljára elnökölt, s hogy hivatalos minőségben Ungvárra jönni többet már nem szándékozik. A vármegye tisztikara szeretett főispánjának ezen elhatározása folytán f. hó 17-én délelőtt 11 órakor gyűlt össze az alispáni kisteremben, hogy előzetesen is fájdalmas búcsút vegyen attól a kiváló férfiútól, ki 18 éven át jóban és rosszban osztályosa, igazságos és méltányos főnöke, s mindenek felett jó barátja volt. A vármegyei tisztikarhoz csatlakoztak a g. kath. káptalan tagjai Fejér Eraánuel kanonok, a r. kath. papság Benkő József apátfőesperes-plébános vezetése alatt, Komjáthy Gábor ev. ref. lelkész, továbbá Ungvár város tisztikara, élén Fincicky Mihály polgár- mesterrel, Rónay Antal főerdőtanácsos vezetése alatt a kir. főerdőhivatal tisztikara, a kir. erdőfelügyelőség, a kir. pénzügyigazgatóság tisztikara Hiersch Károly pénzügyigazgatóval, a kir. államépitészeti hivatal, az ungvári főgimnázium képviseletében Románecz Mihály igazgató, Dr. Novák Endre közkórházi igazgató, az ungvári államiiskolák igazgatói és tanítótestülete Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő vezetésével, Csűrös Ferencz m. kir. posta- és távirdafelügyelő, Pap János agyag- iparszakiskolai igazgató, a törvényhatósági bizottság számos tagja, s ezenkívül Ungvár város intelligentiá- jának és társadalmának csaknem összes számottevő tagjai. A megjelentek Lörinczy Jenő alispán vezetésével vonultak fel a főispáni kisterembe, mely a megE m 1 é k e i ni. (Padua és Velencze.) Irta s a kath körnek január 15-én tartott estélyén felolvasta: dr. Nagy József. Szives engedelemmel^ emlékeim tárházából úti benyomásaimat idézem elő. És meg méltóztatnak engedni, ha nem liroli és svájczi tájak pompáiról, természeti csodáiról, nem világíürdők mozgalmas életéből avagy a mohamedán élet rejtelmeiből elevenítek föl emlékeket, de e téli felolvasások alkalmával az édes, lágy szellők honába, Olaszországba szállnak gondolataim és Olaszországnak is csak két városáról szólok, melyek min- denikéről oly sokat hallottak, olvastak és beszéltek : Paduáról és Velenczéről. A nagy és díszes hölgyközönség meg fogja érteni, miért szedem elő a látott és beutazott idegen világból éppen e kettőt: Szent Antal városát és a mosolygó bűbájos Velenczét. Egyik templom, hol fejet hajt az emberi alázat és a hivő lélek önmagába szállva térdrehullva imádja Istenét, a másik város ugyancsak templom, de ebben minden vigasság, pompa és káprázat; mintha állandó lakodalom volna s a templomok körül a vig nászsereg. Először Paduáról. Paduában a templomokat jártam. Van-e nekünk fogalmunk templomokról, miket a hivő lelkek milliói fantáziája és vágya alkotott, hogy az Istennek szánt hajlék nagyszerű és fölsóges legyen s ezért millió kéz áldozott s halmozott kincseket össze és annyi kiváló elme örökítette meg ihletét az utókor számára. Fölséges templomok, miket csak olasz földön látni. S köztük legfényesebb a nagy, a szent templom : a Sancta Cliiesa, Szent Antal temploma. Mennyi áhítatot lehel e templom belseje. A Szent Antal kápolna falán Szent Antal egyik domborművéből a keresztény áhi- tatos ajak a egész darabot csókolt le. Ha Szent Antal templomába bemegy az ember, ott csak térdrehullni és imádkozni lehet És ott tényleg a bámuló, műértő csoportok, utazók csak hivők lesznek. Ha tudomany- szomj keresi is fel a templomot, ott csak a hivő lélek fog uralkodni rajtunk. Az áhitat, a hit elnyom minden más érzést. Ez az érthetetlen és megmagyarázhatlan tessék bárminek nevezni, ez a vallás és az ihletett alkotás csodája. És tessék elhinni, én Paduában csak elmélkedtem. Lelkem melankóliája ottlétem alatt el nem hagyott. A várossal magával keveset törődtem. Pedig főtere, Prato della Valle, a szobortér, szintén pompás, a nagy tér köröskörül szoborművekkel: szobrászatban jelképezi az egész keresztény egyháztörténelmet. Avagy ami művészeti szempontból Paduát egyedül tűréssé tenné, a Basilika di Giustina, a nagyszerű templomot, hol nincs kép, festés és semmi más disz, csak carrarai márvány minden, abból vannak faragva az oltárok, köztük a Krisztus csoport, mely két fő és több mellékalakjával egy darabból faragva, a szoborművészetnek páratlan alkotását képezi. E szoborért magáért érdemes Páduába menni. De Szent Antal városáról mit is tudnék mást elmondani, minthogy jártam ott s ottlétem alatt lelkem minden megnyilatkozása csak imádság volt Szent Antal utján Istenemhez. És most hagyjuk el az áhitat helyét és szálljunk Velencze felé. * * * Előre kijelentem, hogy az olasz éghajlat leg- verőfényesebb napjaiban időztem Velenczében, talán azért is emlékeim oly szivárványszinüek, csillogók és kápráztatók. Talán volt annak egyéb oka is. Tessék elképzelni egy fiatal szív exstazisát,Velenczébe néhány óra múlva megérkezni. Ott lenni Velenczében, a lagúnák, a középkori hatalmas dogók városában, egy város ■ ban, a mely város s mégis tengerre van építve, utczái van- nak s az utczákon nem fiakkerek közlekednek, hanem csónakosok, hajósok és gondolások járnak. Hajlandó voltam elképzelni, hogy Velencze úgy nézhet ki, mint a mikor egy falut elönt az árviz. Ilyet ugyanis már láttam. Az ajtókon beomlik a viz, ha még kissé dagály lesz. Csakhogy az árviz ideig-óráig tart és Velencze örökké hogy lehet tengervízben. Hiszen jól van, czölöpökre van épitve, de hátha a czölöpöket alámossa a viz, hát akkor a házak úszkálnak a vizen, mint halhólyagok? És mi van a dagálylyal, apálylyal, ha dagály van, meddig ér a viz s apálykor hova fut le? S viharkor? És a közlekedés? Hát ha a szomszéd utozába akarok futni 2 czigarettát venni, csónakba ülök? Hát ha nem tudok evezni? A gyermekek mit csinálhatnak, nem játszhatnak az utcza porában, hacsak a tenger sima tükrével nem játszanak, avagy a hullámok fodraival ? Azután kérem, Velencze a nászutazók eldorádója. A szerelem paradicsoma. Ez és millió kiváncsi vágy zaklatta keblemet, a midőn a Padua és Velencze közt közlekedő express vonatra ültem. De még mennyire zaklatta. Itt pillantottam meg először Velenczei emlékeim mozgató lelkét: a szép olasz leányt. Mondhatnám: véletlenül pillantottam meg. De mikor oly szép volt, muszáj volt megpillantanom. A Velencze felé közlekedő vonatokat úgy tessék elképzelni, hogy azok tömve vannak fiatal párokkal. Mintha a vasúti vállalat csak éppen arra alakult volna meg, hogy a világ minden fiatal házasát szállítsa Velencze kebelébe. A verőfényes időjárás volt-e az oka az igyekezetnek, de a kocsi, amibe felugrottam, tömve volt szebbnél szebb, fiatalabbnál fiatalabb és boldogabbnál boldogabb páros emberekkel. A világ minden részéből, minden nácziójából. Hej, aki a szemek beszédjét megérteni tudná, de sok nyelven hallhatta volna elmondani: hogy szeretem édes, tiéd vagyok. Susogtak, csevegtek boldogan a világ minden nyelvén; a kényelmes, tágas
