Ung, 1904. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1904-08-07 / 32. szám
XLIL ÉVFOLYAM. Ungvár, 1904. augusztus 7. 32. SZÁM. Szerk esztőség: Vármegyeház-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvnyomdája. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak viasza. Nyíl ttér soronkint 40 fillér. VEG-TES HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra : Egész évre . 8 kor. Negyedévre 2 kor. Félévre ... 4 kor. Egyes szám 20 fill. „ling »ármegye Hivatalos I,apjá“-val együtt: Egész évre 12 kor. — Félévre. . 6 kor Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvnyomdájába küldendők. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Esz és hivatal. Az észnek nem kell okvetlenül valami nagyra terjednie bármely hivatalban is. Nem mondjuk, hogy egy igazi államférfiul miniszter, nagykövet avagy ezekhez hasonló hivatalt viselő férfiú nagy mozzanatokat nem létesíthet ; de mily gyakran nem annyira a valódi tehetség, mint inkább a körülmények idézik elő a nagy eseményeket. Ne beszéljünk tudományos vívmányokról, mint például a himlőoltás feltalálásáról vagy a veszettség gyógyításáról, habár az ilyenekben is nem ritkán a puszta véletlen vagy szerencsés közbejátszás tényezői a sikernek, hanem szorítkozzunk a hivatalokra, akármily magas ranguakra, a melyekben közönséges halandók sáfárkodnak. Mert ott, a hol igazi jótékony találmányról, az egész emberiségnek hasznot nyújtó vívmányról van szó, ott ritkán férhet kétség a dologhoz, holott hivatalokban igen gyakran háttérbe szorítják a szerzőséget, s megnyeri a babért az, kinek az egészhez nincs semmi köze, vagy a ki legkevésbbé ért hozzá. Hány hivatalbeli főnök, hány miniszter aratta annak dicsőségét, a minek előidézésére valamely alárendelt hivatalnoka adta oda eszét, meg fáradságát. Az illető miniszter mindenütt nagyra volt a sikerrel s annyira beleélte magat a hangulatba, hogy már egész komolyan hitte, meg az igazi szerző irányában is, hogy nála van az esz, a szerző nevét pedig elhallgatta a krónika. Ily igazságtalanságokkal szemben aztán teljesen megokolt a régi mondás, hogy: „A kinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott!“ Az egyiknek megélhetés végett hivatalra van szükségé, a másik meg több hivatalt keres és kap is, a nélkül, hogy csak egyre is volna igazi hivatása és tehetsége. De hát ez igy van mai napsag s tálán mindig is igy volt, a mi azonban legkevésbbé sem vigasztalja meg azokat, a kik valódi hivatás és tehetseg birtokában sem tudnak kenyérhez, hivatalhoz jutni. Látjuk ebből, hogy hivatás és hivatal egészen külömböző dolgok, noha kell ismernünk azt is, hogy az emberiség örömére néha mégis együtt járnak az életben. Együtt járnak, még pedig az ipar és mesterségek térén, s itt áll nagyobbara egész teljében az, hogy hivatás nélkül nem lehet boldogulni. Az a mesterember vagy iparos, a ki nem szereti foglalkozását s nem él teljese 1 annak, nem is viszi sokra, vagy bármely siker esetén is, mihamarább tönkre jut. Már a ki a mesterségét szereti, azt mindenképp ápolja, sőt lehetőleg tökéletesíteni is törekszik, hasznos tagja a társaságnak. Dolgozni nem szégyen, sőt találóan mondja Kölcsey, hogy: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény!“ S itt nyilik aztán tér az iparos számára. Versenyzik ó minden pályatársával s azt a becsület terén fölülmúlni iparkodik. Jó portékát vásárol, jó portékát ad. Ennek meg van a maga erkölcsi értéke minden irányban. Az emberek nemesednek a munkában, s megne- mesitik azokat is, a kikkel érintkeznek. Baj azért itt is van. A becsületes iparosnak az ostora nagyon komolyan veendő szomorú tényezője a társadalomnak. Egyik része a megrendelőknek ugyanis pontosan fizet az áruért, a szolgáltatott iparczikkekért, a másik csak nagy sürgetés, fenyegetés után juttat hébe-hóba nehány koronát, a harmadik végre sohasem fizet. íme, az iparos ostora. S fajdalom, ez a baj egyre jobban harapodzik el nálunk, hisz általános elszegényedésünk mind szomorúbb következményekben, nyilvánul nap- ról-napra. Maskülömben pedig hol van függetlenebb ember egy ügyes iparosnál? Ez a függetlenség paratlan a maga nemében s megőrzése minden fáradságra méltó, mert az ily függetlenség több másnemű függetlenséget vonhat maga után. Az iparost épp úgy megválaszthatják országgyűlési képviselőnek, mint a nagy- birtokost s a képviselőházban aztán mindketten vállvetve működhetnek a haza javán, nagyobb szabású téren is. Faure köztársasági elnök iparos volt, Puquer-Querter franczia miniszter, a ki a poroszoknak a rengeteg hadi sarczot kifizette, szintén iparos családból szármázott. S ily példát még többet hozhatnánk fel a nyugoti nagy nemzetek társadalmából. Tény az is, hogy ezek a nagyiparos családok büszkék is foglalkozásukra, nem egykönnyen szalasztják azt ki kezükből, az igazi hivatás hagyományát kegyelettel őrzik s minden nemzedek uj meg uj vívmányokkal gyarapítja iparát. Ebben rejlik az ottani ipar óriási volta, nagy jelentősege. Nálunk ezt meg nem bírják utánozni s a jómódú iparos első kötelessegenek tartja fiat, sőt gyakran fiait kózepiskolaoa küldeni. Nincs ennél alkalmatlanabb a világon s a szerencsés külföldiek régóta túl vannak rajta. Belátják, hogy egy művészileg előállított ruha, laboeli, vagy bútordarab keszitője épp oly hasznos polgára a hazanak, mint a legügyesebb ügyvéd avagy tisztviselő, még ebben is megfigyelendő leven, hogy az iparos, ha csak valamennyire is kedvez neki a szerencse, kellő szorgalom, szakszerű ertelmesseg mellett mindig vagyonra tesz szert, mig ellenkezőleg a a hivatalnok, ha mar egyszer nem birja a munkát, csekély nyugdijára kénytelen szorítkozni. Valóban nagy hibát követ el az az iparos, ki egy virágzó üzletből a középiskola zűrzavaros es az iparral összhangzasban alig álló keretébe erőszakolja gyermeket, tálán épp azt, kinek legnagyobb hivatasa lett volna atyja mesterségét felvirágoztatni. Mennyi elveszett idő, mennyi szatocsszerü kicsinyesség, — mennyi Ízetlenség, mily unalmas ragodas, lélekölő formalitás, butitó czéltalansag a nyolcz évre kiszabott hosszú tanfolyam keserű tartamán belül. Bizony száz tanuló között is alig tíznek van hivatasa arra, hogy a mit ott hall es lat, begyébe szedje es jól megemészsze. Mert e nélkül nincs valódi tudás. Az iparos az élet gyakorlatiságában nő fel, s mindjárt tettekhez es tényékhez szegődvén, egyetlen évet sem veszt el rövid életéből, ha kivált elméleti és gyakorlati tanulmányait szerencsés párhuzamban folytatja. így mindjárt megleli igazi hivatását, a melyben aztan iparkodni fog szépet és nagyot művelni. A mi egészen azonos azzal a nemes czéllal, hogy mesterségét művészi magaslatra emelje. Mindnyájan tudjuk, hogy erre van szüksége a magyar iparnak. A Glück Miksa-féle épületfa-raktár égése és annak tanulságai. Múlt hó 28-ára virradóra leégett Glück Miksa polgártársunknak a radvánczi-utcza végén volt épületfa raktára. — Hogy leégett — ma már tudja mindenki; maga^az égés bármily idegizgató dolog is, magában véve Ungvaron mégis már szinte megszokott dolog; — úgy égett, mint máskor is szokott égni — talán a lángok magasabban csaptak az égre, a szikra zápor talán jobban örvónylett mint más tűzesetnél, az anyagi létében megtámadott szegény család jajveszékelése s rimánkodása taláu élesebb volt mint egyóbbkor, a bámuló, az ingyen látványosságot élvező publikum részvétlensége azonban épp olyan volt, mint máskor — eredmény: a raktárban lehetett mintegy 20—23 ezer frt áru anyag, 1 tehén, 1 borjú; biztosítva volt mintegy 12 ezer Írtig az egész, épületestől; ami meg nem térül a biztosítás révén — az a kár, hogy mennyi, azt még nem tudni. Ennyi az egész, ehhez még hozzá kell adnom, mint jelen levőnek, az érdemes szájtátó publikum véleményét is: „jaj Istenem a szegény állatok.“ Ezzel napirendre térünk az eset felett a jövő legközelebbi tüzig. Ennyi az egész ? Hát a tanulság ? No hat van az is, csakhogy nem Ungvár város lakosai legnagyobb része számára — csak úgy magamnak véletlenül hangosan gondolkozóul. Hej, ha néhai való jó Brenner polgártársunk elkiáltaná magát, — „Urak, gyerünk pinczetl“ Micsoda riadalom támadna egyszerre, hogy terjedne a szó Radváncztól Szobránczig, a föld rengene a rohanók iába alatt, a segitő karok sokasága hogy emelné magasra a vedret, kupát, dézsát, ki mit kaphatna elő, hogy sietne ótani a tüzet az égető, az emésztő, majd azt Írtam — lángokat.; nem tisztelt publikum — azt nem, csak a szomjúságát; a tüzet óltsa a tűzoltóság, meg a katonaság, azért tartjuk, legalább annyi hasznát lássuk. Hogy a tűzoltóság későn jön, hogy messze van, hogy amíg a tűzről értesül, míg összejön, felszerel, megindul, megérkezik — hogy azalatt Ungvár legnagyobb faraktára teljesen langba borul, menthetien lesz: erről nem tehet senki, ennek nem oka senki — senki, csak Edison, miért találta fel a telephont csak ltíÖÖ-ban; ha 100 évvel hamarabb találta volna föl, ma mar talán Ungváron is be volna vezetve, és ha lenne: — a tűzoltó is, a katona is hamarabb tudná meg s még idején a veszedelem helyén lehetne. — Igaz, hogy a villamos világításról szóló szerződésben erről is szó van — szó vau! Hal Istennek, igy még megérjük, hogy mikor majd a kaposi-utcza végén a közkórház szomszédságában levő fatelep égése fogja szórakoztatni a közönséget — mellesleg a kaposi-utcza lakosainak a háta . fog iudbőrözni — hát akkor idején érkezik meg a mentés. Addig is pedig én Istenem add elérnem, hogy az ungvári emberek józan esze is megérkezzen valami gyors járásos alkalmatosságon — hogy észre vegye magát s a tűznél ne azon törje fejét — ki gyújtotta meg a Glück faraktárát, mennyi haszna lesz abból Glücknek vagy Herskovicsnak s ne érje be annyival, hogy a zsidó nem károsodik a tűznél, hanem igyekezzen vallása, az emberszeretet — a íelebarati kötelesség és a józan ész törvényei szerint a tüzet oltani, menteni a mit lehet, s nem várni, mig a gondviselés jön segélyül egy ellenkező oldalról jövő széllel, mert bizony-bizony hasztalan lett volna Marcsák főhadnagy és katonái minden fáradozása, a tűzoltók minden jóakarata, ha a szól esetleg a város felé fordul; — a gondviselő Isten egyszer megtette, hogy elhárította a vég- veszedelmet a városról, másodszor nem tudom megteszi-e? Mert a lakosok bizony nem nagy érdemet szereztek rá. Faraktár tele gyúlékony anyaggal a lakóházak tövében, a kórház szomszédságában, rendkívüli szárazság, víz nagyon kevés — a vizfecskendő üresen kotyog, ha a telep végében nincs a közös pocsolya, nem marad meg semmi, mert a mi viz volt is, ezt sem volt kinek hordani; nem volt ember — csak szájtátó. Ad vocem pocsolya. Hej be sokat szidtuk azt a fertelmes gödröt, meg a város elöljáróságát,* hogy tűri azt a iégfertőző patkány uszodát, és íme most sül ki, hogy ez a város atyai részéről minő bölcs gondoskodás, minő előrelátás volt, hogy már régen be nem tömette ezt a díszteret, bizonyosan az eshetőségeket vette számba, és igaza volt. Ha én ma a város egyik atyja vagyok — holnap haladók nélkül indítványozom — hogy tekintetbe véve azon körülményt, hogy Ungvári a tüzeset gyakori, * A pocsolya Gerény községhez tartozik. Szerk.
