Ung, 1903. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1903-06-21 / 25. szám

XLL ÉVFOLYAM. Ungvár, 1903. junius 21. 25. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: ünjjvár, Vármegyeház-tér 1. mim. A szerkesztőhöz intézendő minden köz­lemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája Előfizetési feltételek: Egész évre . 8 kor. Negyedévre 2 kor. Félévre ... 4 kor. Egyes szám 20 fill. Hirdetések. előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttér soronkint 40 fill. LING VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Emléktáblát Bercsényinek! Az eszme nem tőlünk való. A Pesti Hír­lapban vetette fel valaki nem rég. Nem for­mális indítvány, csak ötletszerű, kétségtelenül epés megjegyzés alkajában. Ideje volna már, úgymond — hogy emléktáblával jelöltessék meg Rákóczi legmeghittebb barátjának, fő­hadvezérének, támaszának ungvári varkastélya. „Ideje volna már. Oh jámbor együgyüség te, ismersz-e vaj’ bennünket? Ismered a mi eszményeinket, politikai pártállásunkat, anyagi hitvallásunkat, szokásainkat, erkölcseinket, hogy hozzánk imigyen szólani merészelsz? ideje volna már. Mikéntha mi nem tudnók, hogy a nemzet nagy férfiak megbecsülni szent kötel­me minden honfinak. Hogy kegyelettel övezni a dicsők emlékét, kik egy nemzet vágyait, egy nemzet fajdalmát hordozták keblükben, kik élni tudtak egy eszme zsoldjában és meghal­ni, ha elbukott az elv: magasztos polgár­erény, szabad nép szabad fiahoz méltó. Hogy a nép, mely apostolait keresztre feszíti, meg­érdemli, hogy meg ne valtassék. Tudjuk mi ezt jól. Jobban mint te. Szebben mint te. Há­látlanok volnánk talán? Nem. Mi megbecsül­jük nagyjainkat. Mosolyogsz? Tamáskodol? Vagy kegyetlenek volnánk? Nem, mi szegények vagyunk. Nekünk leányaink vannak, kiknek főkötő kell, és fiaink, a kik iszonyodnak attól. És a farsang olyan hosszú. És a rtzetes- emelés úgy késik. Pató Pálok vagyunk hat ? Nézd utczajelző tábláinkat és látni fogod, hogy nem vártunk a te nógatásodra. Elkereszteltünk tereket, ligeteket, utcza-közöket. Tartottunk népgyüléseket telivér függetlenségi honatyák pontifikálása mellett. Sőt.derék leány-egyletünk Rákóczi ünnepélyét is végigélveztük, alkalmi ódáival egyetemben, hamisítatlan tárogató han­gokon lelkesedvén. Igen, mert mi lelkesedünk, nem: tombolunk, ha kell! Tőlünk józan ész­szel kivánhatsz-e többet? Minek óbegatod hát olyan kesernyésen, hogy „ideje volna már?“ — De még különben is, minő jusson ártod magad idegen eklézsia dolgába ? A magad por­tája előtt söprögess, adta kotnyelese.“ Bizony, bizony, kedves atyámfiáim, na­gyon alantjáró ez a mi beszédünk. Mikéntha kivetkőztünk volna nemesebb emberi valónk­ból, s a tengő lét kicsinyes kérdésein felül­emelkedni nem tudnánk, undok földi féreg módjára mely a rögtől válni nem bir. Valójában ez volna hát a mi válaszunk? Férfiatlan okoskodás, hamis érvek, hivalkodó gyalázat a töredelmes „szánom-bánom“ he­lyett? Szenteskedő szolgalelküség, pharizeus szemforgatás az őszinte vezeklés helyett? Ez volna hát a mi válaszunk annak a nem közü­lünk való, más határbeli embernek, a ki egy le nem rótt kötelességre figyelmeztet ben­nünket, nemes haraggal dörögve felénk, hogy „ideje volna már?“ Nem. Mi nem vagyunk, mi nem lehetünk annyira elvetemültek, annyira kislelküek. Szó­laljon meg jobbik érzésünk. Valljuk be, hogy annak az idegen kotnyelesnek igaza van. Ke­mény volt a leczke, de rászolgáltunk. Ne rös- telljük arczunkon a szégyen pirját. Mert vét­keztünk. Mert hálátlanok voltunk. Mert meg­tudtunk feledkezni arról a nagy emberről,' kinek csak egy gondolata vált, a szabad Ma­gyarország, ki végtelen szeretetében csak egyet gyűlölt, az önkényt, ki bölcs státus férfi, félel­metes hadvero, ragyogó szónok, Író egy sze­mélyben és a ki első sorban a mienk, első sorban az ungiaké vala. „Bercsényi városába jöttem;t, mondja meg- illetődve az idegen, a ki falaink közé jő. Es elfogódva tekint a mohosult bástyafokra, büszke sasok fészkére egykoron. A repkényes omladékon halkan suhanva jár az esti szél. Egy óriási sóhaj, melyre meg­borzong a kóró, a haraszt sir, és recsegve hull a targaly. Sejtelmes nesz kél. Fájó hangok. Lelán­czolt rablelkek rémes nyöszörgése tán, vagy elhaló diadalmi ének? Ki mondja meg? Egy letűnt hőskor szellemjárását érzi a lélek, s az édes-fájó hangokon elszenderül. És álmodik. Egy százados járomban elgyötrött nép, vérbarazdákkal kisebzett testén, hosszú ember­öltők elfojtott keservét veti az égnek, meg­váltásért epedve. És a fellegekben uralkodó vtghetetlen Könyörület, a ki elforditá fülét a btinös nép imájától, meghallja annak siralmát. És elhangzik a megváltó ige. És megharsan a tárogató. Mintha a végítélet harsonája búgna, melyre megindul a rög, uj életre támad a porló tetem, és meghal a Halál. Igen, a számadás, az ítélet nagy napja ez. Az Ur széke előtt vitatja a maga igazát a jobbágy és megsemmisülve görnyed a zsarnok. Harsog a tárogató. Bűvös dalára előván­szorog a Kárpátok odvaiból egy ijesztő raj. Egy elcsigázott, rongyos tömeg. Egy rabszolga­tábor, mely ismét nemzet akar lenni, mely is­mét szabad akar lenni. Harsog a tárogató. Pattan a bilincs és megindul egy hősrege. Félistenek fenséges har- cza, imára hivó magasztos jelenet, melynek láttára örül a Mindenható, hogy megteremté az Embert és vele a legmagasztosabb gondo­latot: a szabadságot. A tárogató búg. A kép elborul és riadva ébred a lélek. A testi szem lát ismét. A kopár falak ko­moran meredeznek a dombtetőn, roskadozva, dísztelenül. És a sivár jelen közepette tán ők is álmodnak dicső múltról, fényről, ragyo­gásról ? Vagy feledtek ők is, úgy mint mi? El­feledték ők is a nagyot, ki ott merengett kö­zöttük, ott tépelődött a haza sorsán, ott ta­Gizusnak ajánlva. — Az >Ung< eredeti tárczája. — Irta : Zoltán Vilmosáé. Egy asszony köszöntött be hozzánk. Arczán a gyűlölet, a bosszúvágy tükrözött. Rút szemeiben a kaján irigység tüze lángolt, moly tűz, anélkül hogy égne, mégis pusztít irgalmatlanul. Nyaka eiőreuyujtva, karját feje fölött szétterjesztette. Körmeit begörbité, akár egy ragadozó madár, mikor kiszemelt áldozatára készül repülni. Ahol megállóit, körülötte eltüut a vilá­gosság. Amihez hozzáért, összezsugorodott keze alatt. Még a virág is szinét vesztette érintésétől. Nem vagyok ijedős természetű, de e csodálatos rútság megdöbbentett. Akartam kérdeni: miért jött. És csak bámultam reá. tízó nélkül. Nem birtam tekintetemet levenni róla. — Itt vagyok — szólt végre ő, és gonosz szemeit végigvillogtatta az egész szobán. — Hát ez a te tarka­barka fészked ? Minek ide e sok kép, virág ? És e tömérdek könyv. Betűt reggeliztek, és Írást vacsoráztok? Oh ti dőrék ti I És jól laktok vele? Kaczagott. Rémesen. Förtelmesen. Hangja bagoly­huhogás, mely besüvölti egész hajlékunkat. Utóbb vonitott már, mint az éjjeli kóbor kutya, mikor veszedelmet szimatol. — Ki vagy ? Miért jöttél hozzám, — kérdezém. És bátran néztem öldöklő szemei közé. Mert a félelem néha csodás bátorságot ad. — Miért jöttél? — Kincset pusztítok. Vagyont morzsolok szót. Drágaságokat porba tiprok, hogy csuszva-mászva kelljen annak járnia, akihez jövök ; bar vitte volt fejét magasan, egeket keresve eddig. Palotákat rombolok szét. És milliókat tettem már koldussá. Most hozzád jöttem. — De mit keressz te nálam ? Hiszen nem vagyok gazdag. Miért vagy itt? — Miért ? Kincs nekem minden, aminek értéke van. El akarom vinni, ami nálad elpusztitliatatlanuak látszik. El akarom vinni arezodnak mosolyát Érted ? Úgy rémlik, mintha tőlem sem félnél. Talán nem tudod ki vagyok. Halgass ide: a Gond. Eljöttem. Nalad maradok, mig mosolyodnak utolsó paránya is enyém leszen. Mert nekem ez is kincs. Aki annyifelé jártam, ismerem értékét az életkedvnek. Ezreket adnának érte a tehetősek, és nem tudják pénzen beszerezni sehol. Én elrabolom tőled. Elviszem mosolyodat, mely örökké ajkaidon van. Még e perezben is. Nem félsz tőlem ? Ismétlem: én vagyok a Gond. Aki fásulttá teszi a sziveket, aki lelket öl, kedélyt gyilkol. Nekem ez a nevető élotkedved kell, és nem nyugszom mig enyémnek nem tudom. Szava kísérteties. Lassú, egyhangúan beszél. Szára­zon. Rekedten. Alost toppant a lábával. Oh jaj, mintha csakugyan meginogna alattunk a talaj. — Nem tőré meg kedély vidámságodat eddig semmi. Nálad járt —- pedig minő gyakran — a betegség, és te fájdalmadban is mosolyogva, boldogan néztél szemébe annak, ki ágyad mellett ült, és hűségesen virrasztotta lázálmaidat. Gyász köszöntött házatokba, s vigasztaló derűs szavad, mélységesen enyhítette a bánatot. Unos- untalan betekintett a szegénység hozzátok s te vidáman kaczagtál feléje : Adj' Isten öreg! Megint itt vagy? . . . Apró szolgáim : a lenéző Gőg, a sértő Büszkeség, hány­szor akart sebet ütni rajtad ! Te pedig, vásott gyerek módjára, megtépáztad füleit és — — fricskát adtam az orrukra. Úgy kellett nekik. No ezen csak muszáj kaczagni. — De én megtörlek. — És hangja oroszlán üvöltése már. — Én megtörlek. És neked a porban kell fetren- gened, megalázva, tíiró szemeidből egyre hulljanak a könnyek és mossák barázdákká arezodnak gödröcskóit amelyeket a mosoly teremtett. Rémülj el önön képed­től, és bámuld hatalmadat, mivé tohetlek. Nos, még sem lelsz tőlem ? Remegve távolodtam el. — Ne légy kegyetlen. Az rút dolog. Lásd, nem tudok _ könyörögni. Mindég szegény voltam, de nem birtam megtanulni a kérést. Mindennel megelégedtem, csak megalázkodni ne kellessék. Emelt fővel jártam, büszke-boldogan, mikor egy fillér sem volt zsebemben. Nem kívántam a nagyok barátságát, pedig épen csak a fejemet kellett volna meghajtanom érte. Csak egy kissé. És nem tettem. Ne légy szívtelen. Tudod? Mert az nem illik. En mondom neked. Végre is — te vagy a hívatlan vendég. Ez az én otthonom. Érted ? Milyen ijjesztően tudott kaczagni. — Ma még a tied. De holnap----------holnap-------­— Elveszed tőlünk ? El fogsz venni mindent ? A kicsi íróasztalt is. A képeket, a tükröt, meg ezt a sok pipát, mind ? Mindent ? A zálogezédulákat is ? A por- czellán Gyurit is elveszod ? Vigyázz ám reá. A karja csak úgy van ragasztva. És ne törd össze a Gagót, sem a hosszuhaju Mariskát. Mind kedves emlékem. A varrógépre különös figyelmed legyen. Zsuzsi a neve. A vasalódeszkának Leontin, a próba babának Eufrozina. Látod : olyan jó kedvünk szokott lenni, hogy minden­nek nevet adunk. Ugy-o mennyi mindenféle ? Ebbe a a skatulyába csupa csipke meg szalag van. És szép ruhaszövetek. Pécsről kaptam. Eddig nem értem reá mogvarrni. Pedig az egyiket reformnak szántam. Azt, mondom : el ne puffold ám őket. Mert ha olviszed tőlünk, a te dolgod leszen. — Csitt. Halgasson el mosolygó szájad. Nem sírsz még mostan sem, igazán ? Szemeidben köny és ajkadon még mindég • mosoly vagyon. Hát mennyi — mennyi bánatot zuditsaak le reád ? — — —■ Milyen rút volt! Odacsapott az előtte levő asztalra, s e dördülósre megremegett a ház fejünk fölött is. — A mi hatalmamban van, mindent megteszek. A földön akarlak látni. Megtiporva. Kétségbeesetten. Hogy jajszavaidtól hangozzék az utcza. Hogy könyed árja rohanó patak legyen, amelybe eltemeted minden boldogságodat. Lapunk mai száma 8 oldalra terjed.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents