Ung, 1903. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1903-04-19 / 16. szám

2. oldal.

TT ZbT <316. szám.

ják találni a megvalósításnak leghelyesebb és legczélravezetőbb módját.

A másik főkérdés, hogy mely sportágakat honosítson meg az egylet. E tekintetben nem mulaszthatjuk el a figyelmet felhívni a modern sportélet legújabb fejlődésének azon irányára, amely túlsúlyt biztosit a szoba- tornászattal szemben az athletikának, evezésnek, lovaglásnak, egyszóval a Herczeg Fe- rencz szerint magyarosan kifejezett — szabadég alatti gyeptornászatnak.

A felvidéki tengeri-kiosztás.

Egyik helyi lapban néhány héttel ezelőtt erős támadás intézteiéit a hegyvidéki kirendeltségnek a tengeri-kiosztás körül tanúsított eljárása miatt.

A közlemény érthető feltűnést keltett, amennyiben abban az állíttatott, hogy „Kapott ebből az Ínséges tengeriből minden jómódú gazda és vagyonos ember a faluban, csak a szegény és a legszegényebb nép, az nem kapott semmit!“

E közleményt s az abban foglaltakat e hó 15-én tárgyalta a hegyvidéki miniszteri kirendeltség támogatására szervezett ungvármegyei véleményező bizottság.

A bizottság határozatából itt adjuk az ez ügyre vonatkozó jegyzőkönyvi kivonatot:

Kivonat •

a hegyvidéki miniszteri kirendeltség támogatására szervezett ungvármegyei véleményező bizottság által 1903-ik év április 15-én megtartott gyűlésének jegyzőkönyvéből.

A hegyvidéki miniszteri kirendeltség előterjeszti a nagyméltóságu m. kir. földmivelésügyi miniszter ur által az ungvármegyei felvidéki nép részére engedélyezett élelmiszerül szolgáló tengeri mennyiségről szóló kimutatást a részletenkénti felosztási kimutatások kíséretében.

E tárgynál elnöklő főispán tudomására hozza a bizottságnak, hogy a tengeri kiosztására vonatkozólag egy helyi lapban a hegyvidéki miniszteri kirendeltség eljárását kifogásoló közlemény jelent meg.

Ezen előterjesztés után a véleményező bizottság a rendelkezésére bocsájtott összes tengeri-kiosztási kimutatásokat beható tanulmány és szigorú bírálat tárgyává téve, minden kétséget kizárólag megállapította, hogy a tengeri a földmivelésügyi miniszter ur rendeletének megfelelőleg osztatott ki és pisáig azoknak, kik annak elfogadására a szabályszerű közhírré tétel után önként jelentkeztek s kikben a községi elöljáróság vagy a járási hatóság a hitelbe adott tengeri értékének megfizetésére kellő biztosítékot látott.

Meggyőződött a bizottság arról is, hogy íi tengeri a részletes kiosztást eszközlő községi elöljáróságok által oly mennyiségben adatott ki az egyeseknek, hogy abból egy-egy család 1—2, legfeljebb 3 q-ét kapott s a tengerinek üzérkedési czélokra való megvásárlása, avagy felhasználása teljesen kizáratott.

Meggyőződött a bizottság, hogy a kiosztás teljes lelkiismeretességgel, a legnagyobb pontossággal a miniszteri rendelet intencióinak megfelelőleg eszközöltetett. A kedvezésnek, mulasztásnak legcsekélyebb nyoma sem volt megállapítható, mit a véleményező bizottságba meghívott járási főszolgabirák, valamint a vármegye alispánjának hivatalos előterjesztése is igazol, amennyiben a tengeri kiosztásából folyólag sem a kiosztás idejében, sem annak megtörténte után szóval vagy írásban panasz egyáltalában nem emeltetett, hatósági beavatkozásra szükség

nem volt s igy a hegyvidéki kirendeltség eljárása minden tekintetben korrektnek találtatott.

Ennek folytán a tengeri kiosztásáról megjelent s inkább az ügy nem ismeréséből eredő, a valódi tényeket elferdítő közleményeket egyhangúlag és határozottan helytelennek és minden alapot nélkülözőnek találta.

Ezek után a hegyvidéki miniszteri kirendeltség vezetőjének, valamint a közreműködött többi tisztviselőknek ezen ügyben is teljes elismerését és köszönetét fejezi ki, egyidejűleg elrendeli, hogy ezen határozat a m. kir. földmivelésügyi miniszter urnák felterjesztessék s az „Ung“ törvényhatósági közlönyben közzétótessék.

Gróf Török József

főispán,

a bizottság elnöke.

Magyar Remekírók.

A „ Franklin-Társulat“ e korszakos vállalatából megjelent a harmadik sorozat. Ma már, midőn a „Magyar Remekírók“ díszes és becses köteteinek ezrei, sőt tízezrei forognak az országban, fölösleges lenne ennek a klasszikus gyűjteménynek akár a kulturhistóriai, akár a nemzeti fontosságát hajtogatni: az a közönség, melynek ízlésében, műveltségében és hazafiságában bízva a kiadó-társulat, e nagy vállalkozásra elszánta magát, fényesen bebizonyította, hogy érti és érzi a „Magyar Remekírók“ nagy jelentőségét s nem azt a könyvet veszi meg, a melylyel legügyesebben kinál- gatják, hanem azt, a melyiknek belső értékéről is helyes ítélete van. Egy szóval: nem Maecenas többé a művelt magyar közönség, hanem — műértő: nem adózik, hanem vásárol, nem csak adni akar, hanem élvezni is.

Ebben pedig bő része lehet, ha a „Magyar Remekírók“ köteteit forgatja; mert lassan-lassan, a mint a kötetek egymásra gyűlnek, a magyar irodalom kodifikálása lesz ez a gyűjtemény. Egymás mellé sorakoznak a könyves polczokon a magyar nemzet nagy szellemeinek alkotásai s mire mind az ötvenöt kötet megjelenik, nem lesz mit irigyelnünk a nyugati nemzetektől: — a mi irodalmunknak is vannak oly gyöngyei, a minőkkel más nemzetek nem kérkedhetnek. A „Magyar Remekírók“ első két sorozatának tiz kötetében ugyanis Arany János, Csiky, Garay, Kossuth Lajos, Reviczky, Szigligeti és Tompa műveit kaptuk, vagy teljesen, vagy részben: a most szétküldött uj sorozatban pedig Vörösmarty harmadik kötetén kívül Czuczor Kazinczy, Kölcsey és Vajda egy-egy kötföV£>t icáaíjUK..

A magyar szellemi élet pangása, nemzetünk fásult közömbössége soha sem volt szembetűnőbb, mint a Kazinczy föllépésének idejében. Herder szavait, hogy „a magyarnak nincs többé mit keresnie a földön? akárhányan néma fájdalommal olvasták és igazoltak

■hitték Ez J-Míilóméi is —

a hogy Vitkovics írja, — kétségbe ejtette a nemzet legjobbjait, a kik semmi vigasztalót se láttak a haza sorsában. A hazafias irói törekvéseknek szárnyát szegte a czenzura és szellemi életünknek néhány szórványos nyilatkozása is inkább csak a végvonaglás tusájáról lebbentette föl a fátyolt . . . Egyedül Kazinczy nem csüggedett: — a múlt dicsőségének sírján a föltámadás lehetőségét hirdette, — s hitének apostolaként, szinte egymaga vállalkozott a gigászi föladatra, hogy a tetszhalott magyarba uj életet önt, a fásult szivekbe pezsgő vért ereszt és fölrázza dermedtségéből az alvó társadalmat.

„Illő, hogy a ki erőt érez magában, ellene szegezze magát a reánk törő szörnyű veszedelemnek“, — irja Vida Lászlónak; s ő maga jár jó példával elül. Izgat'' szenvedélye egy perczig se hagyta pihenni az

aczélos lelkű lángoló szivü reformátort: — de a czélt elérte; élete végére megérhette azt az örömet, hogy eszméi az egész nemzet életét megtermékenyítették, ü volt az irodalom és a közélet Széchenyi e : —-a nemzetébresztő legnagyobb magyar abba a földbe vetette el politikai reformjainak magvait, a melyen a Kazinczy tolla szántott barázdákat. „Szellem vala ő, — irja róla Kölcsey, a ki legbuzgóbb tanítványa volt, — mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül elevenité; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson . . . *

Az az egy kötet, a melyet Váczy János, Kazinczy leghivatottabb kritikusa válogatott össze a nagy agitátor munkáiból, egész képét adja irodalmi újjászületésünk e buzgó apostolának és munkásának. A mi eredetit versben irt, azt mind fölvette a kötetbe ; eredeti prózai dolgozatai közül pedig a legfontosabbat, a Pályám emlékezetét. Egy egész könyvet töltenek meg Dalai és ódái, kettőt a Tövisek és virágok, egyet-egyet az Epigrammák, a Vegyesek és az Epistolák: s e hat könyv után következik a Pályám emlékezetének négy könyve. Megelőzi pedig Kazinczy írásait a Váczy János dr. Bevezetése, mely rövid, de annál tömörebb és igazságos kritikával móri a széphalmi mester nagy érdemeit.

Kölcsey Ferencz, a nyelvújítás mesterének legtehetségesebb tanítványa, — „voltaképpen több irót foglal magában“, — a hogy Greguss jellemzően mondja róla. Angyal Dávid, a ki a „Magyar Remekírók“ sorába fölvett Kölcsey-kötet elé alapos és kimerítő kritikai bevezetést irt, igen nagy szeretettel foglalkozik e sok oldalú költővel. A hymnusz Írója erős, élénken fürkésző, bátor elme volt, igazi hőse a meggyőződésnek, de mélyre ható s élesen bonczoló logikája mellett van benne lírai érzés, költői fogékonyság és szubjektív színezés is.

A húsz ives, tartalmas kötetben meg vannak Kölcsey összes versei, melyek közül több nem az irodalomtörténeté csupán, hanem az egész nemzeté is. Prózai munkái közül a legjelesebbet válogatta ki Angyal Dávid : — a Berzsenyi Dániel verseiről irt kritikáját, emlékbeszédjét ugyancsak Berzsenyi Dániel fölött, a gyönyörű Parainesist, melyet mindnyájan olvastunk és tanultunk az iskolában, s a melynél szebb oktatást, legalább magyar nyelven, ma sem ismerünk. Mintha csak ebben tette volna le Kölcsey a maga. ideális egyéniségének az ethikai hitvallását, hogy — „bár minden küzdéseink mellett a magunk számára jobb napokat nem vívhatnánk ki -fisztán érezve, hogy emberi rendeltetésünjj—-ftyézélja nem is ez vala : nem nézünk átokkal vissza a pályára, mely ha nekünk tövist hozott i^'héműaknek most, vagy a jövendőben virágot ; és §^űmölcsöt teremhet . . . “

I Czuczor Gergely, a hazafias érzésű benczés jköltői munkáit Zoltvany Irén rendezte sajtó alá s ugyancsak ő irta meg kiváló rendtársának az életrajzát is. A sokat szenvedett, testestől-lelkestől magyar Czu- czorral, Petőfit kivéve, nincsen újabb költő, a ki „népszerűség" tekintetében vetekedhetne. Egy híján negyven dalát énekli ma már a nép, s költészetének bizonyára legbecsesebb részét teszik e népies dalok. De talentuma más irányokban is nyilatkozott: — az óda, elégia, epigramma, szatíra és éposz különböző hangjai mind megcsendülnek a lantján s költészetének az erős nemzeti érzés volt a legfőbb táplálója. A Riadó költőjét bilincsekbe verték ugyan, de magyar lelkét nem lehetett békóba szóritani.

Ebben a kötetben együtt találjuk lyrai és vegyes költeményeit, jeles műfordításait (különösen nevezetes „Horatius epistolája Pisókhoz, a költészetről“, mely eddig csak összes műveiben volt meg), népdalait, paprikás verseit, rajzait, életképeit, népregéit (köztük a hires „Falusi kis lány Pesten)“, balladáit és legendáit, hőskölteményeit (köztük a nagy konczopczióju „HunyaEleinte a telitőtelep mellett vezetett a keskeny sinpár. Közvetlen mögötte azonban egy máslihoz hasonló merész kanyarodással felkapott a hegyoldalba és egy darabon állandóan 50 promillt emelkedve, pár szelvény után már a falu felett kanyargóit.

Az idő gyönyörű volt. A februáriusi nap aranyos fénynyel vonta be az egész hegyvidéket. — A völgyön végig kígyózó Ungnak fodrozó tükre egész hozzánk villámlott fel. A hegylábaknál nyoma sem volt a hónak. A szikkadó földből érezhetően csapott fel a nedves párázat. A hegyoldalakon százágu patakokat alkotva zuhogott alá a hóviz. A czinkék, hurós rigók játszva szökdeltek a bokrok között és itt-ott egy-egy pattogó barkát is lehetett már látni.

Mentői magasabban kanyarogtunk azonban, a közelgő tavasz eme gyönge megnyilatkozásai mindjobban mögöttünk maradtak. A fényes napsugár enyhe melege beleveszett a bérczekről alácsapódó havasi szél fagyos leheletébe A bükkösük csupasz ágain fehér zuzmóra fénylett. A bokrok tövében csillogtak a szi- ronyos hó kristályai és helyenként, ahol megcsúszott a hegyoldalokat takaró hómező, a síneket is elborította.

Ezek aztán apró forgalmi akadályokat képeztek. A fékes kutyák apró kerekei szánkázva siklottak meg rajtuk, a biztonsági kocsi ingott, ágaskodott, a kicsi masina meg kattogott, prüszkölt, kerekei csúsztak, forogtak, köszörülték a síneket, de mindig csak egy helyben. A bejegesedett síneken hiába volt minden erőlködés.

Megállottunk tehát és egy kis darabon hátra tolattunk. A íékezők leszállóitok, csizmasarokkal lerug- dósták a síneket boritó jegeshavat, aztán újból nekirugaszkodtunk Ezt a műveletet többször megismételve nem minden erőlködés nélkül érkeztünk fel az alsó istálló melletti kitérőhöz.

Ott még tél volt. Az ereszekről kar vastagságú jégcsapok csüngtek alá. A fák törzseit ujjnyi vastag jégpánczél fedte, a bokroknak csak éppen a hegye

látszott ki a magas hóból és a szakadékok öles fuvatag- gal voltak színig. Innen már csakugyan koczkáztatott'lett volna a mozdonynyali tolatás. A merészen emelkedő erdei pálya meredek hegyoldalakon, keskeny áthidalásokon, nyaktörő szakadékok felett vezetett tovább és igy az első kisiklás is könnyen végzetessé válhatott volna.

Elakasztották tehát a kis gépet, kisorozták az üres biztonsági kocsit és az istállóban készenlétben lévő lovak által vontatva haladtunk tovább.

A három ló libasorban volt egymásután fogva. Olyan hosszuszőrü, erős csontu hegyi állatok voltak, amelyek már be vannak tanítva és hozzá vannak szokva az ilyen vonatkázáshoz. Nem volt azokon sem zabla, sem kantár. Gyeplő sem kelletett hajtásukhoz. Csak úgy szóval, meg egy hihetetlen hosszú nyelű és hosszú suhogóju ostorral igazgatta őket kocsisuk Igaz, hogy sokat kiabált és sokat pattogtatott, de szükség is volt a folytonos dirigálásra. Sokszor olyan helyeken haladtunk át, hogy a hátam borzongott arra a gondolatra, hogy valamelyik lónak éppen itt talál eszébe jutni kirúgni az istrángból.

A középső pedig erős hajlandóságot mutatott az ilyenféle meggondolatlansághoz. Meglátszott rajta, hogy még nemrégen rótta a hegyet. Folyton ugrált, tánczolt, hányta a farát, harapta az elsőt és valahányszor kritikusabb helyhez értünk, szinte czéltudatosan oldalgott ki a nyomból.

Ilyenkor aztán pompás szolgálatot tett a hosszú ostor. Az a magas süvegü, kóczos szakálu orosz kocsis olyan biztosan kezelte azt a 7—8 méteres lóbiztatót, mint más a nádpálczáját. Oda ütött vele a hova akart. Úgy vágta vele a makranczoskodó állatot, mint a répát. Csak úgy pergett rajta az éles suhogó És hiába hajlottak utunkra bokrok, hiába haladtunk bevágásokban, a hol a hegyoldal alig lépésnyi távolságra volt a sínektől, a hosszú ostor nem akadt fel egyszer sem. Vígan pattogott egész az ujkemenczei feusikig. Ott azonban elhallgatott. Le kelletett tenni.

Váratlan és leküzdnetetlen akadály gördült utunkba. Befújta az utat a hó és beeste a havat a fagyó ka. Ez meglepetés volt a kirándulás szervezőinek is. Erről a hózivatarról ők sem tudtok. Mig odalent a nap sütött, a havasok bérczei közt dühöngött a tél.

Úgy nézett ki az egész fensik, mint egy óriási tükörlap. A fák, bokrok mintha üvegből lettek volna, a legvékonyabb galyacskájuk is jégpánczélba volt burkolózva. Ha csak hozzájuk ért is az ember, a jégcsapocskák ezrei pattogtak le róluk Azok aztán üvegpengéshez hasonló zörgéssel, nagyokat ugrálva, gon- dolatgyorsan siklottak alá a tükrös lejtőn.

A vaspályának nyoma sem volt. A nagy fehérségben csak a terepet ismerő szem vehette ki, hogy merre vezethet tovább a keskeny sinpár. A sima jégmezőn egy leheletszerű puposodás kígyózott át és mindössze ez engedte sejteni a befújt erdei vasút kavicságyát.

A vonalkázásnak vége szakadt, ott kellett hagyni a kocsit, ülőhelyünket, meleg bundánkat, lábzsákunkat és gyalog folytatni az utat.

Nem örültünk neki. Mintha mindnyájan sejtettük volna, hogy még hátra van a fekete leves, egyikünk sem nézett valami jó kedvvel a gyaloglás elé. Máskor ügyet sem vetettünk volna rá, most féltünk tőle, mert nem voltunk hozzá öltözve.

Mindnyájan ülő utazáshoz szükséges meleg ruhába, hegymászó bot és jégpatkó nélkül voltunk és olyan árváknak éreztük magunkat, mint a hajótörött sarkutazók. Csetlettünk, botlottunk a sima mezőn. Aki felbukott, beleizzadt mig ismét talpra birt állani. Aztán, hol betört a fagyókaróteg és fóltérdig süppedtünk a hóba, hol meg minduntalan az elbukás veszélyével kellett küzködni.

Az sem sokat használt, ha egymásba kapaszkodtunk. A nyaktörő simaság nem engedte, hogy egyik a másiknak segítségére lehessen. Ha az egyik elesett, a másik feltétlenül utána bukott. Úgy haladtunk hát a hogy tudtunk, Egyik jobban siklott mint a másik, de