Ung, 1902. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1902-07-06 / 27. szám

Melléklet az „UNG“ 1902. évi 27-ik számához.

Az ungvári rk. hitközség minden hivő lelke a hálának mélységével, a kegyelet tisztaságával, a köszönet és elismerés nagyságával van eltelve Nagyságod ezen ujabbi nemes cselekedete miatt.

Vajha a jóságos Isten. Egyházának keresztény erényekben ékeskedő fia eme megható áldozatát az ő dicsőségének hirdetésére, nemzetünk javára bőségesen részesítené kegyelmében.

Az egok ura védje, óvja, áldja és éltesse sokáig 1

Az ungvári rk. Egyháztanácsnak 1902. május elején Ungváron tartott gyűléséből.

Nagyságodnak mindenkoron szerető tisztelői s hívei az ungvári rk. Egyháztanács tagjai.

Ilehelein Károly prépost-kanonok adott válaszában elsőbben is köszönetét fejezte ki, hogy volt hívei közül ily szép számban keresték fel egyszerre. A jó kivánatokórt hálás óhajt lenni, s Ígéri ha a Gondviselés továbbra is erőt, egészséget ad neki, úgy jövedelmének megtakarítható részéből a legnagyobb örömmel fog juttatni még az ungvári rk hitközségnek, mely anyagilag szegény ugyan, de lelkiekben gazdag s azért teljesen méltó a fokozottabb mérvű anyagi támogatásra.

Lelkes éljenzéssel fogadta a küldöttség a prépost- kanonok szavait s rövid társalgás után Hehelein Károly kanonok szives kalauzolása mellett a küldöttség a város megtekintésére indult.

Esti 8 órakor ismét teljes számban volt együtt a küldöttség Hehelein Károly prépost lakásán, ahova mint szívesen látott vendégek hivattak meg mindnyájan.

A kitűnő ételek s elsőrendű borokból álló vacsora harmadik fogásánál a házi gazda vendégeire s Ungvár város közönségére emelt poharat, mire Lőrinczy Jenő alispán felelt, biztosítván a házi gazdát, hogy míg a hálaérzet az emberek kebelében élni fog. addig mindenkoron a legnagyobb tisztelettel és becsüléssel fogják nemcsak Ungváron, de az egész vármegyében emlegetni azt a két egyházi férfiút, akik áldozatkészségükkel egyszerre lehetővé tették a Gizella-háznak újraépítését, s ezzel nemcsak modern helyiséget adtak a Gizella- háznak, de a város külső kópét is nagyban fogják emelni. Poharát (zajos éljenzés között) Meszlényi Gyula püspökre és a házi gazdára emeli.

Több felköszöntő azután nem is volt. Minek is. Hisz’ Hehelein Károly prépost-kanonok úgy is tudja, hogy nemcsak az önként megjelent kül- döttségi tagok, de Ungvár egész közönsége tisztelettel, szeretettel és becsüléssel viseltetik irányában, ezt felesleges lelt volna tehát tovább felköszöntőkkel dokumentálni. E helyett inkább kedélyes társalgásba bocsátkozott a társaság, mely a legjobb hangulatban töltötte azután az időt.

Másnap reggeli 9 órakor a küldöttség tagjai szentmisét hallgattak a székesegyházban, melynek befejeztével kisebb csoportokra oszolva, ismét a város megtekintésére indultak.

A déli harangszókor azonban Hehelein kanonokkal együtt már megint ott voltak a püspöki palotában, mint a püspök vendégei. Meszlényi Gyula megyés püspök e napon is több ízben adott kifejezést azon szeretetének, melylyel ungvári hívei irányában viseltetik s általában oly nyájas, kedves volt, hogy az ember szinte elfeledte, hogy a magyar főpapok, a magyar méltóságot betöltők egyik legnagyobbjával áll szemben. A valódi jó Pásztor szeretete sugárzott ki a püspökből hívei irányábau.

Az ebéd megkezdése előtt minden egyes küldött- ségi tagnak sajátkezű aláírásával ellátott arczképet adott, mit a küldöttség tagjai- hálás köszönettel fogadtak.

Maga az ebéd pedig valóban fejedelmi volt. Igaza volt a püspöknek, amikor vendégeit üdvözölve azt mondta, hogy az ungváriak iránti szeretetét azzal is dokumentálni óhajtotta, hogy „szegénységéhez képest gazdag ebédet adott.“

Gazdag is volt az nemcsak az ételek és italok sokasága,- többfélesóge és kitűnősége miatt, de gazdag volt különösen azért, mert a püspök-házigazda maga a legnagyobb előzékenységgel és szeretetremélt 'Sággal volt vendégei iránt, aminek bizonyságául megemlítjük, hogy jelen sorok Íróját megszólítva, a következő kérdést intézte hozzá :

— Nos, átszerkesztő ur! aztán van-e már sok jegyzete itt tartózkodásukról.

—1- Nincs egy sem, Méltóságos Uram ! Én jegyzeteket nem készítek.

Mikor pedig a püspök ezt egy kissé különösnek találta, azzal a kérdéssel ford tüt hozzá, hogy hát mondjon valamit, amit meg fog Írni.

Mire a kérdezett többek között ezt is mondotta :

— És megírom, hogy Méltóságod a tegnapi tisztelgéskor ránk nézve azon örvendetes kijelentést tette, hogy jelen adománya nem az utolsó amit az ungváriak érdekében tett■ . .

A püspököt a felelet láthatólag kellemesen lepte meg, s a feleletre bekövetkezett általános derültség között kijelentette, hogy nem emlékszik ugyan, hogy ezt mondotta volna, de ígéri most, hogy ha a Gondviselés másként nem intézkedik, nem is lesz részéről a Gizella-házra adott 20,000 korona adomány az utolsó, amit Ungvár város javára tesz.

Harsány éljen követte ezen nemes, s Ungvár városára, de különösen a róm. kath. hitközségre rendkívüli értékes püspöki szavakat.

Kedélyesen, igaz magyar vendégszeretet közepette folyt le azután az ebéd, mely 3 P2 óráig tartott, amikor is a püspök a küldöttség tagjaitól a legszivélyesebben vett búcsút, akik ismét a püspöki fogatokon hajtattak ki a pályaudvarra, hogy visszatérve Ungvárra, utuk eredményéről beszámoljanak küldőiknek,

A pályaudvaron vett búcsút a küldöttség Hehelein Károly prépost-kanonoktól, s fejezte ki minden egyes kiildöttségi tag őszinte köszönetét és háláját azért a szives előzékenység és figyelemért, melylyel az ungváriaknak Szatmáron való tartózkodását mindenkorra feledhetetlenné tette.

Évzáró ünnepély az ungvári áll. reáliskolában.

Az ungvári állami reáliskolában m. hó 29-én tartották az évzáró ünnepélyt. 8 órakor isteni tiszteleten volta tanári kar és ifjúság, 9 órakor kezdetét vette az iskolai ünnepség, melynek első pontja volt a Hymnus eléneklése. Azután Dortsák László I. o. tanuló Gragtól „A hű jobbágy“-ot szavalta, mely Deák Ferencz őseinek megható mondáját örökítette meg. Azután az ifjúsági énekkar Királyhymnust énekelt, majd a Esteli harangok czimü népdalt adta elő. Következett azután Dortsák Gyula igazgató beszéde, melynek végén kikiosztotta a jutalmakat. (23 volt.)

Az igazgató beszéde után Izsák Imre IV. o. tanuló osztálytársai nevében búcsúzott el a tanári kartól s tanuló ifjúságtól. A Szózat eléneklése fejezte be a szépen sikerült ünnepet, melyen a szülők sorából is többen vettek részt. Dortsák Gyula igazgató beszéde ez volt:

Kedves tanulók!

Isten jóságos kegyelméből ismét befejeztünk egy tanévet. Ma megjelentünk az Ur szent hajlékában, ott hálaimát rebegtiink szent Atyánknak, hogy egy hosszú tanéven keresztül égi segedelemben részesített minket tanáraitokat s titeket tanulókat. Most pedig ime, egybe- sereglettünk, hogy az 1901/1902. tanév utolsó ünnepélyes mozanatát, a záróünnepélyt megtartsuk.

Mit mondjak nektek, kedves tanulók újat ez alkalommal ? Úgy én, mint kedves tanáraitok az egész tanév folyamában szakadatlanul buzdítottunk titeket istenfélelemre, tiszta, benső, igazi vallásosságra, jó erkölcsre, kifogástalan magaviseletre és tiszta szorgalomra. Kiváló örömem telik abban, hogy a tanuló ifjúság nagyobb fele megszívlelte jóakaró tanácsainkat és úgy magaviselet mint előmenetel tekintetében sikert mutatott. Ezek önmagoknak nagy örömet, édes jó szüleiknek pedig boldog megelégedést szereztek.

Fájdalom, akadtak, ha nem is nagy számban olyanok is, kik minden intésünk, buzdításaink, fenyegetések és nehéz fájdalmaink daczára sem értek el sikert, eredményt. Ezek sorsa szomorú, nagyon szomorú. De hát mindig úgy volt az életben, hogy aki mint vet, úgy arat. Azoknak, akik nem vetettek, nem szorgalmaskodtak az év folyatnán, az elkövetkezett szünetidőkben kell pótolniok mulasztásaikat.

Egy sajátos tünetet is észleltünk a lefolyt tanévben. Voltak tanulók, főleg a IV. osztályban, akik a tanév nagyobb felében nem fejtettek ki elég szorgalmat. Tanúbizonyságom rá az Értesítőnek egész tanévi előmenetelt feltüntető táblázata, mely szerint a IV. osztály előmenetele jobbára ki nem elégítő volt a tanév nagyobb részén.

Az illető tanulók azután látván, hogy a mi méltányos osztályozási eljárásunk mellett, mely első sorban a sokszoros és beható kikérdezéseken alapul, sikert csak úgy remélhetnek, ha ugyancsak neki feküsznek az ekeszarváuak, hát bizony tanultak erősen és a vizsgálaton határozottan megfeleltek. Kedves tanulók, ez a tünet nem helyes dolog. A tanévvégi érdemjegy az egész tanév haladásáról, állapotáról szóló ítélet. A vizsgálatnak igenis erős befolyása van az érdemjegyek megállapitásái’a, úgy hogy amint valaki javíthat azon, ronthat is tanjegyén. De a rendes, mondjuk, a fokozottabb állapot az legyen, hogy a tanulók egész éven át buzgón és kedvvel éljenek kötelességeik teljesítésének. Ezt époly komolyan kötöm lelketekre, mint azt, hogy, akik Isten segedelmével visszatérnek ez intézetbe, azok a legteljesebb szorgalmat és jó erkölcsöt tanúsítsák. Az iskola minden tekintetben a rend, a pontosság, a nemesedés, az ártatlanság színhelye. Nekem fiaim, nem elvem, hirdetni a íeltetlen vak engedelmességet, mely sohasem volt romlatlan lélek kétséges megnyilatkozása, nem is az erkölcsi nemesebb érzés eredménye; hanem a félelem vagy a meghunyászkodás szülötte. De elvem, és ettől amint eddig nem tértem el soha, jövőben sem fogok eltérni, hogy az iskolában csak ártatlan és javulni kész és javítható elemek maradhatnak meg. A gyermekes pajkosságból, az érettem ifjúkor könyelmüségéből származó hiábavalóságokkal szemben tehát a jövőben is a türelmes és atyáskodóan gondoskodó, óvó, javító eljárást fogjuk követni; ám a visza- eső kisebb hibákat is irtani fogjuk, azoktól pedig, akik az intézet nevelő színvonalát megtisztátalanitják, mint eddig is volt rá példa, eltávolítással és kizárással fogjuk a többi tanuló erkölcsi érintetlenségét megmenteni. Itt, ebben a tanintézetben kedves tanulók, ahol rajtam az intézet fején kezdve mindenki a törvény oltalma, és szent ihlete, de egyszersmind szigora alatt áll, ahol nevelő és oktató eljárásunkban, nem csak fáradhatatlanul, szinte az önfeláldozásig tevékenykedünk, de a szeretet jegyében mondhatni majdnem kizárólag a ti lelki képzésiek és megnemesitéstek szép de nehéz műveletének szenteljük még szabad időnket is, igen, ebben az intézetben mi sem magaviselet, sem előmenetel tekintetében nem elégedhetünk meg a közepes színvonallal.

De hogy a mi intézetünk azzá az élő. elevenen lüktető organismussá, szervezetté váljék, amely az én tanügyi ideálom, amiért lelkem úgy törekszik, az fiaim, immár csak tőletek függ. Ha ti azzal a lelkes törekvéssel fogtok előremenni, amire nézve ami jo példánkat nap-nap mellett tapasztaljátok, akkor nektek boldog és megelégedett ifjúkorotok lesz, melyre hanyatló életko- í rotok csendes őszén öregkorotokban is kedvesen fogtok

..................... i ■ ■ . , i i .1, ..............

visszaemlékezni; intézetünk pedig virulni fog, ami nékünk leghőbb óhajunk, legszebb jutalmunk.

Most pedig hálát mondva a kegyes adakozóknak, kiosztom a jutalmakat: (Megtörténik.) Végeztéül vegyük ajkunkra a haza és a koronás király nevét Éljen a haza! Éljen a király !

Utazásaim a méhészet terjesztése ügyében.

II. Az Ungvölgy felső részén.

Dubrinics volt második utam első helye. Junius 9-én Ladányi főerdész ur felhívására, a helybeliek s a szomszéd községekből is többen megjelentek az iskolában, hol délelőtt, szóbeli előadást tartottam, délután pedig 3 méhest néztünk meg A tapasztalt hiányok és helytelen kezelésekre figyelmeztetve a jelenvoltakat, beismerték, mily káros volt eddigi méhészkedésük; most kedvet nyerve uj erővel kezdhetnek a méhészethez.

Junius 10-én Nagybereznán az erdővéd méhesében tartottam meg az előadást. Az államtól kapott 100 frt értékben 10 Dzierzon kaptárt és méhészeti eszközöket, most saját pénzéből kell 12 írtjával vissza fizetni a kölcsönt. 4 Dzierzonban volt méhe, a többiből kiveszett a méh. Elvesztette minden kedvét a méhészethez, deszka és szalma köpükben vannak méhei. Az előadás mellett délután Vs 7-ig rendbe szedtem a mennyire lehetett 3 Dzierzon építményét, elkészítettünk egy Dzierzont raj belakoláshoz. Szavaim s tetteim meggyőzték, hogy nem a keretes kaptárban, hanem ő benne van a hiba, ki minden ismeret nélkül méhószkedett eddig; örömmel mondotta, hogy most ismét hozzá kezd a méhészkedéshez.

Junius 11-én Szolyán egy erdővéd uj méhesét néztem meg; éppen a legszerencsétlenebb helyre építette, ezt magyarázatom után be is ismerte, s a menynyire lehet, segíteni fog rajta. Itt már kezdődik a 4 drb. tölgyfa deszkából össze szegezett küpü világa, melybe fakanállal kell — négyzet decziméter nyíláson berakni a rajat! Mily munkát ad ez ? és hányszor megtörténik, hogy az anya vagy megsértetik, vagy megijed s fölröpül, a raj pedig vagy azonnal megy vissza a törzsre, s gyakran a megsértett anya elveszvén, a raj ott hagyja a köpüt. Ebbe anyásitásról, vagy a megnézéséről szó sem lehet, — semmi egyébbre nem használható, mint ha megmarad benne a méh, midőn akarja a tulajdonos

— kiölni belőle, a köpüt szétbontani, s úgy szedni ki belőle, az építményt, sokkal rosszabb, mint az ős tönk- küpii. Ezen az áldott vidéken (tehát a méhre nézve) a lehető legrosszabb köpiiben méhészkednek. Szolyán a tanítónál összegyűlve találtam a szomszéd község méhészeit, a méhesben elmondtam nekik az itt is tapasztalt hibákat, — s a mikre figyelni kell; — délután elmentem Sztavnára, hol egy erdővéd, egy nyugalmazott erdővéd és a körjegyző méhesét megnéztem. Az éppen keresztül utazó verchovina-bisztrai segédlelkész úrral is találkozva elmondtam előttük is elégedetlenségemet méhészetükkel. Itt is csak az volt a panasz, hogy az országos köpükkel aki csak próbát tett, meggyőződött arról, hogy abból a méh kivész. Szalmaköpüt senki sem képes a vidéken készíteni, de az egerek miatt, —• abban nein is tartható méh. Általában mondják, hogy a felvidéken rendkívül sok egér van. Sajnálom, hogy a jegyző úrral nem beszélhettem, kinek méhesében 4 országos kaptárt szánalomra méltó helyzetben találtam,

— kaptárt vett, bele is fogta a méhet, de én is elmondhatom, a mit egy méhésztanár, — pedig hasonlíthatatlanul jobb állapotban levő méhes megtekintése utáu elmondott: „Felséges Isten! nagy a te hatalmad, véget- len a te kegyelmed, hogy ezeknek a méhészeknek, ezen az áldott helyen megtartod méheiket ilyen kezelés mellett.“

Miután megtudtam, hogy mindenütt ily nyomorult köpükben méhészkednek, melylyel egyráltalában semmit sem lehet tenni, — másnap visszatérve, a sztavnaiak kérésére betértem az ó-sztuziczai lelkészhez.

Eddig 4—G deszkaköpüvcl méhészkedőket találtam, egyszerűen megnyugodtam azon gondolatban, hogy ez haszuálhatlan, evvel méhészkedni nem lehet, az általános utasításokat megadtam nekik, itt nincs mód segíteni rajtok, ott hagytam őket, — de itt midőn 2 nagy méhesben 120 ily deszkaküpüt találtam, — igaz hogy csak 22-ben volt méh, s éppen midőn a fakanállal berakott raj vissza ment a törzsre, — érkeztem meg; ez már komoly gondolkozásra kényszeritett. Hogyan volna lehető e köpüket használhatókká tenni?

Itt annyira eljutottam, hogy a köpükbe felül a lépirányt megadva, az egyik oldalt könnyen levehetővé alakítva, egy hosszú késsel lassan levághatok az oda erősített lép élek, s levéve az oldalt, megtekinthető, nincs e púpos költés, — anyásitható, ha az anyátlanságot jelzi a család s ha az oldal 2 darabból áll, a raj köny- nyen bele helyezhető az alsó rész helyén, sőt a család ki is dobolható, a mézet is szép darabokban lehet kivágni belőle.

A szükségeseket elmondva, elhagytam e valóban csak méhészetre kedves, de ottlakásra — bizony keserves helyet, s kosztrinán állapodtam meg. Megnéztem a tanító méhesét; itt is deszkaköpü és pedig szép számmal, neki is elmondtam mit találtain ki, hogyan lehet e köpüket czélszerübben használni. Estve azután az ifjú lelkész, kire egy nagy üres méhes maradt, 150—2UU köpüre való és a tanító, tudom hogy soha einem feledik, a hogy megkinoztain őket, V

2I2 ig beszéltem nekik a méhészet és a móhről, hallgatták szavaimat, egész erővel küzdve, hogy szemük valahogy lehunyódva ne maradjou. Hiába, én is ki akartam használni az időt, ők is örültek, hogy hallhatnak a rnéhről olyanokat, minőket még nem volt alkalmuk hallani.

Reggel korán kellett elhagynom a szívesen inarasztó lelkészcsaládot, mert Szolyán az erdővédhez be kellett térnem, hogy rossz helyen lévő méheséről beszéljünk,