Ung, 1901. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1901-08-18 / 33. szám
XXXIX. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1901, augusztus 18. 33. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Ungvár, Vármegyeház-tér 1. szám. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre. 8 kor. I Negyedévre 2 kor. Félévre. . . 4 > | Egyes szám 20 fillHirdetések, előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. A lap megjelen minden vasárnap. . VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Nyilttór aoronkint 40 fill. UNO VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. ünneprontás. Városunk hitbuzgó, hazafias közönsége elszomoritóan tapasztalta, hogy augusztus lóikén, Nagy-Boldogasszonyunk ünnepnapján a helyben állomásozó magyar királyi honvédség gyakorlatokat tartott. Egy pillanatig sem jut eszünkbe e helyen a katonáék belső ügyrendét bírálat tárgyává tenni; óhajtjuk azonban, hogy az illetékes tényezők a jelzett elszomorító tényről tudomást szerezzenek, mert tudtunkkal a mai liberális korban is a m. kir. honvédség ügyrendjében még számos oly intézkedés létezik, melynek feladata a legénység vallásos érzületét biztosítani, de egy sincs olyan, melylyel a vezetőség arra nyerne jogot vagy felhatalmazást, hogy bármely felekezetben élő legénységnek a vallásosság iránti ragaszkodásban rejlő s emberileg legmagasztosabb eszmény iránt táplált hitéletének meggyöngitése vagy lerombolásán munkálkodhassék. Katonáéknak még a czivileknél is jobban kell azt tudnia, hogy nemcsak a békés társadalmi élet egészséges fejlődése, de a vészben szükséges haderő nagyságának biztosítása megköveteli a vallásosság kultuszát. Fájdalom, hogy e kultusz úgy nálunk mint a nyugati államokban legtöbb helyt többé-kevésbé elhanyagolódik, hogy tért nyisson a szoczializmus szélsőségeinek, a vallási eszményt is megvető anarchiának, ennek a — társadalmi békénket előbb-utóbb elpusztító — hydrának. A mi államunkban pedig — eltekintve a kérdés etikai oldalától — az összes hatalmi tényezőknek fokozott éberséggel kellene ügyelni arra, hogy a vallásosság eszménye iránti kultuszában rejlő megmérhetlen erőt a szükség esetén hazafias lelkesedéssé kovácsolhassa, mert ne feledjük, hogy a mi keleti óriás szomszédunk a vallásosságot, mint az államélet legelső érdekét ugyancsak kultiválja, nemcsak a katonai, de a czivil életnek összes viszonyaiban — mondhatni a bölcsőtől a halálig, még pedig oly fokozott mérvben, hogy arról nekünk alig van fogalmunk. Egy nagy állambölcseleti kérdés ez, melylyel nemcsak minden államfőnek, de minden hazafias politikusnak komolyan kellene foglalkoznia. E helyen azonban ez feladatunk nem lehet. Visszatérve a Nagy-Boldogasszony napjára, kiemelendőnek tartjuk, hogy az Magyar- országon nem csak a katholikus felekezet ünnepe. E nap államunkban a legutolsó időkig mindig országos ünnep jellegével birt s bir a legtöbb helyt ma is és nem ok nélkül. Tudjuk azt, hogy szent István király augusztus 15-én ajánlotta fel országát a Bol- dogságos Szűznek s ő maga is augusztus 15-ikén halt el. Ez okból a magyar társadalmi életben augusztus 15-ikének ünneplése hogy mily nagymérvű volt, igazolja Hartvik, előbb magdeburgi prépost, később regensburgi püspök, szent István királyunk életrajzának XII-ik századbeli írója. Ez az idegen nemzetiségű iró műve XII. fejezetében elragadtatással szól azon kiváló tiszteletről, melylyel a magyar nemzet a szűz Máriának, a nemzet nagy Asszonyának adózik. Meglepve írja le továbbá, hogy az aug. 15-iki Nagy-Boldogasszony napját, Mária nevének hozzáadása nélkül Dies Reginaenek, magyarul „Nagy Asszony“ napjának nevezi a nemzet. Az Árpádkori misekönyvek naptáraiban az augusztus 15-iki ünnep, nagy vörös betűkkel van jelezve, mi azt jelentette, hogy az nemcsak „festum chori“ a felekezet ünnepe, hanem „festum fori“ a társadalom, a nemzet ünnepe is volt. Kérjük a különben általunk nagyrabecsült m. kir. honvéd tisztikart, a mi édes fiainkat, a mi vérünket, hogy vegyenek tudomást a fenti dolgokról. A mai társadalmi élet rohammal úszó fer- getegeiben amúgy is rémségesen sok az a ki- kerülhetlen romboló erő, mely az állami élet oszlopait gyöngíti, rombolja. Vigyázzunk ezekre az ősoszlopokra és vigyázzunk legalább arra, hogy országos intézményeinkbe ne lopódzék be egy oly romboló irány, mely a fékevesztett haladás czimén az erkölcsi elpusztulással fenyegető örvénybe rohan. A közúti szolgálat reformjáról. (Folytatás.) Ezeket az összegeket is a mindenkori hivatalfőnök veszi kézhez a közpénztárból; nagypéteri hatalommal rendelkezik felette, a dologi kiadásokra osztja ki ahogy futja, a személyi természetiioket osztja ki alárendeltjei közt, vagy osztja be magának, amint az ő generozitása hozza magával. Egyelőre álljunk meg egy perezre az átalány fogalmánál, nehogy egy vagy más oldala ennek a vészé delmes és kellően körül nem irt szubsztrátumnak meg- megvilágitás nélkül maradjon. Az átalányok között t. i. van egy szelíd természetű speczies, amit nem szeretnék a génusszal összekeverni. Ez a becsületes alak a napidij-átalány. Amint tetszik tudni, ez abból áll: a tisztviselő, a kit sok külső foglalkozás terhe nyom, törzsfizetésének javítására havi átalányösszegben részesül, elszámolás kötelezettsége nélkül, melylyel szomben külső utazásai alkalmával napidijakat tel nem számolhat, hanem csupán útiköltségekről számol. Ezt az összeget, ha kapja a hivatal, kapja ott Péter, de kapja ott Pál is, osz- tályszerü fix részletekben; nem is törődnek többé egymás bajával s legfóllebb azért szidjak az átalányt, mert kevés. Ilyen átalány van alkalmazásban a földművelésügyi minisztérium műszaki hivatalaiban ; s tekintve azt, hogy anyagilag tisztességes helyzetbe hozza a tisztviselőket, a szolgálatba is nyugalmat, egyöntetűséget hoz be; a minden kollegiálitást leromboló kapkodást, hajszát a garas után kiküszöböli s elejéi veszi a főnökök kivételes anyagi pusszirozásának. Nem igy megy a sora az útkezelési átalányoknak, mert ezek nem névre, hanem a hivatalfőnök személyére szólnak. Nézzük csak, mit n.ond ezekről az Írott malaszt. Szolgálati utasítás szerint, ha csak külön nem indokolható a hivatalvezető személyes eljárása, az állami közutak beutazását szolgálati érdekből beosztott tisztviselőnek kell teljesítenie s ezzel az átalányösszeg élvezésében is részesednie. A praxis azonban homlok- egyenest ellenkezik ezzel a szabálylyal, úgy, hogy csak kivétel az, ha nem a hivatalfőnök utazik. Ebből az önhatalmú és soha nem rektifikált ön- kényszerüségből aztán érdekes felfogások keletkeznek. A pangást, késedelmet, zűrzavart, gyűlölködést csak az foghatja jól fel ennek nyomán, aki valaha közelről belekóstolt ezekbe az operettszerü közállapotokba. A megyei utak ügyei már e téren valamivel tür- hetőbbek. Kisebb vármegyékben az ezek kezelésével járó pénzeket is fölemésztik a hivatalfőnökök ; de nagyobb vármegyékben ezt már lehetetlen keresztülhajtani, mert a teendők nagy halmaza miatt a főnök még az utazások teljesítésére sem ér rá. Itt tehát pro domo szakaszmérnöki intézmény van meghonosítva s az illető szakaszmérnök meg is kapja az átalányösszeg reá eső részét a főnök kezéből. Meg kell említenem, hogy a művelt nyuga ton van már olyan vármegye is, ahol a törvényhatóság vezetői beláttak azt az abszurdumot, mely azzal jár, hogy érdekelt ember szabja meg és fizesse ki alárendeltjei jutalékát s ahol a szakaszmérnök pénzét ha- vonkint az illetőnek maga a megyei pénztár fizeti ki. Sajnos, ez eset ritka kivetek A maradiság és gyámoltalanság azonban sehol sem látszik úgy meg, mint a diszlokácziók külsején. Ha a hivatal nem megyeházban vagy más középületben van, többnyire nyomorúságos, piszkos odúkba bújnak — átalány terhére. Őskori megallapitás alapján, csekély számú helyiségben, néha három-négy mérnök szorong egymás hátán az alacsony szobácskákban, átkozva és szidva végzetüket, hogy jobb sorsra méltó tüdejük időnap előtt bacillust fog ezekben a túlzsúfolt lokalitásokban. Elvégre is, ha azon a bérletgázsin, ami húsz év előtt is annyi volt, mint ma, a városban csak kétszobás lakást lehet kapni, honnan adjon a hivatalfőnök három vagy négyszobást? De akkor megint csak az átalány hátrányos oldalát mutogatjuk, mert hisz természetes, hogy ha valami pénzbe kerül, akkor azért annyit kell fizetni, amennyit az objektum ér. Ha pedig valaminek meg van az ára, miért n^m fizetjük azt és miért nem számoljuk el effektiv nyugták alapján ? Tisztelet ide, tisztelet oda, lehet hogy a főnök urak 99°/o-a nem akar nyerészkedni az átalányokon, de ha csak l°/0 nem jár el korrektül, akkor is el keli vetni ezt a rendszert, amely vásárt csinál közpénzen s eladja a beosztottak testét — a patikának. A tisztesség és a jó ízlés nevében tiltakozom itt minden oly következtetés ellen, mely személyes hivatali konnexiókra vonatkozhatik. Ha személyi harezot kezdenék, 63 hivatalfőnök-kartársamat sérthetném; ez a szándékom pedig már csak azért is kizártnak tekintendő, mert én nem testületi belső harezot, hanem belső békét kívánok és mert a nemtelen versenyt és in- nuácziót becstelennek tartom. Én nem személyek, hanem rendszer ellen beszélek, melynek a maitól elütő szilárd körvonalozására épp oly szüksége van a 63 hivatalfőnöknek, mint az alárendeltnek; minden lelkiismeretes embernek éreznie kell a hátrányát annak a körülménynek, hogy jövedelmei ingadozók és esetlegesek s hogy azokhoz kétségeskedő kommentárok is füz- hetők. A rendszer az oka annak, hogy a közutakat ellátó műszaki testület lélektelen gép, melynek ócska szervezete az ambicziót és munkakedvet porrá őrli; a rendszerben gyökerezik az a megalázó, sértő társadalmi helyzet, mely a mérnökök előrehaladását aránytalanul rossz szolgálati elhelyezés, a vezetés teréről való leszorítás folytán minden magasabb törekvéstől elzárja. Elvégre is minden gondolkodó ember képességeinek megtelelő teret kíván magának s ha ezt meg nem adjuk neki, idegen vidékre csap s egyátalán nem vehető rossz néven, ha valaki társadalmi presztízsét legalább anyagilag igyekszik biztosítani, ha egyébként a megtűrt eszközökkel és lelkiismeretével meg tud alkudni. Pedig lehet egy műszaki testületet harmonikusan is berendezni, mint ezt a föimivelésügyi tárcza kereté • bői a kultur- és folyammérnöki hivatalok kitűnő szervezetéből ismerjük, ahol a családias szellem az egyénnek járó feltétlen tisztelettel kapcsolatban mintaszerűen kifejlődött. Itt kitünően keresztül van hajtva a czentrá- lis rendelkezés hegemóniája s ne tévesszük szem elé azt a mindent domináló előnyt sem, hogy ezek a hivatalok a közigazgatási hatóságoknak nem alá-, hanem csak mellérendelt munkatársai s hogy csak miniszteri engedélylyel vehetők igénybe. A mérnök legyen mérnök, tervezzen és alkosson, mert ez a hivatása, de ne legyen rubrikázó gép, másoló vagy számtiszt, mint az építészeti hivatalokban. Be kell hozni az alsóbbrendű műszaki szolgálatot, az alsóbbrendű teendők végzésére épp oly alapon s épp oly képesítéssel, mint a vizmesteri intézményt kifejlesztették; számosztályokat a számfejtési teendők ellátására, akkor lehet apasztanunk a mérnökök számát s igy minden költségbeli rázkódtatás nélkül emeltük a személyzet méltóságát. Három kultúrmérnök produkál annyit, mint öt építészeti, mert megvan a munkakedve s megvan a hivatalbeli önbecsérzete; de a mi rendszerünkben, mely valósággal kulminál a szellemi erők el- pazarlásában, néhány év alatt lekopik az egyén szellemi kincseinek védő máza, mert annak, aki környeze- tét nem tisztelheti egészen s aki jó maga sem részesül igényeinek megfelelő tisztességben, annak — ha különben nem fajankó — csak ellenségei lehetnek. Megfelelhet-e helyzetünk tudományos képzettségünknek, ha egy kerületi felügyelő, akinek a vállát ma 6—7 vármegye ügye nyomja s felelős és fáradságos a munkája oly mértékben, hogy ha rosszak a hivatalai, ma- razmust kaphat 50 éves korára, egy ily fontos és befolyásos állás hordozója nálunk legfeljebb VII. fizetési fokozatú tisztviselő lehet. A hivatalfőnök rendszerint főmérnök, műszaki tanácsosságig mar csak akkor jut, ha Isten különös kegyelne őt az emberi kor levégső Lapunk mai száma 6 oldalra terjed.
