Ung, 1900. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1900-01-14 / 2. szám

XXXVIII. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1900. január 14. 2. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Ungvár, Vármegyehá*-tér 1. szám. A szerkesztőhöz intézendő minden köz­lemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 4 frt. I Negyedévre 1 frt Félévre ... 2 > [ Egyes szám 10 kr Hirdetések, előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. A lap megjelen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Nyilttér soronkint 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ES AZ ÜNGMEGYE1 GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE, Hangulatok. Egy eső-csepp hullt le az oczeánok sima tük­rére s ott eltűnt, parányi végtelenség lett belőle, egy semmi; egy porszem esett le a tőidre, vájjon ki tudná a többi mellett megkeresni? egy mikro- kosmos repült világgá, ki tudná szemmel követni ?------------ — jj)gy évszázad morzsolódott le a sok száz és ezer mellett, lesülyedt, hogy nem sokára eltünják a felszínről s csak mint a múltra gondol­junk vissza, ki jó, ki rossz emlékekkel. — — — Volt és lesz, van és nincs, a nagy világ drámájá­ban a felvonások czime. La finita comedia a tizenkilenczedik évszázad. De mire a bölcselkedés? Hiszen, ha a nagy miudenséget vizsgáljuk az ő millió és millió égi­testével, ha olvassuk az astronomia adatait, hogy a föld, — melyen annyian élünk, hol az egyik­nek sok ezer hold földje van és azt hisszük ezért: ő gazdag és boldog, mig a másik még azt sem mondhatja magáénak, a melyen áll, — a világűr­ben csak egy csöpp a tenger sima tükréhez, csak egy porszem, mikroko3inos a nagy világűrhöz: mit kelljen magunkról gondolnunk ? Mik vagyunk mi, — parányok, — a Földhöz, mi a világűrhöz ké­pest? Semmi, egyáltalában semmi! De hát azért élünk, hogy semmikké legyünk ? azért küzdünk, azért fáradunk éjjel és nappal az élet annyi visszontag- sága közepette, hogy a vigasztaló szó helyett azt kelljen hallanunk: ember, te semmisem vagy!? — Te bohó! miért töröd hát magad úgy a mindennapi kenyérért; miért túrod a földet? minek neked va­gyon, kincs, gazdagság? hiszen por vagy, porrá lész ! „Lasciate ogni sperauza voi eh’entrate!“ „Hagyjatok fel minden reraónynyel, kik ide léptek,“ — írhatni akkor a földi élet ajtajára, a mint Dante e hires mondást a pokol kapuján fel­írva látá. Az erő nem vész el — vigasztal Büchner soha; az emberi szellem nem pusztítható el telje­sen a testtel, hanem mindig marad valami belőle, a mi őrök — mondja Spinoza ; olyasféle vigaszok, mintha egy élni kívánó betegnek mondanék: „te meghalhatsz, ne félj ! emléked élni fog unokáidban, igen, élni addig, a meddig az emlékezet szövétneke csak lángolni képes.“ De hát, ha mi emberek, oly végtelen kis por­szem vagyunk a nagy mindensóghez képest, hagy­juk el a philosophálást, mellőzzünk mindennemű összehasonlítást a végtelennel, mert ebből hasznunk semmi esetre sem lesz, sőt ama kár származik, hogy a kicsinység és nagy gyarlóság tudata — a nagy Nietzsche szerint — lealáz, emberi méltóságunkat sérti, akaraterőnket és önbizalmunkat bénítja, öntu­datunkat lealacsonyítja s morális érzetünket kicsi­nyesnek tünteti fel. A végtelen mindenség helyett pillantsunk inkább önmagunkra, úgy amint együtt ( gy államban élünk, egy nemzetet alkotunk; a mint együtt működve a társadalomban, egy czél megvalósításáért küzdünk ; a mikor mindnyájunk előtt egy fenséges ideál lebeg, — vagy kellene lebegnie, — aminek nevei tökéle­tesedés, magasztos boldogság, a nemzet szellemi és anyagi jóléte! így legalább valamik vagyunk: elő, gondol­kozó, érző és cselekvő lények, miknek ember a ne­vűk; ekkor egy évszázad nem többé porszem a Föld­höz viszonyítva, vagy vízcsepp a tengerhez, hanem egy hatalmas időkolossus, mely alatt népek tűnhet­nek el a térképről s mások bukkanhatnak föl a sö­tétségből, nagyhatalmak keletkezhetnek és lehetnek leigázott népeik szolgáivá. A humanismus, — nem értve a rennaissance mozgalmait, — a találmányok, a nagy gazdasági és termelési átalakulás századának mondják a letűnt évszázadot, mely jellegét mindenik ma élő nemzet története igazolhatja. Ezt nem is tagadjuk. Saját nemzeti életünkben is nagy nyomot hagy a leáldozott ciklus. Elején tespedés, a nemzeti er­kölcsök elfajulása, lassú méregként ölő zsibbadtság emészti a nemzet testének egykor tevékeny tagjait, még a nagy Napoleon harczi riadója és bömbölő ágyúi sem tudják uj életre kelteni a töröktől és némettől egyaránt elcsigázott magyart. De jönnek a busz, harminczas és negyvenes évek, s a kép meg­változik. A nemzet oly férfiak vezetése alatt, a minő Széchenyi és Kossuth, egy varázsütésre fel­támad a hosszú álomból, lerázza lassankint a múlt századok immár ölnyi vastagságú porát magáréi s uj, a Nyugatnak megfelelő köntöst ölt; megvalósítja — hogy semmi más egyebet ne említsünk — a század egyik legnagyobb vívmányát: a törvény előtti egyenlőség és a parasztság, a misera plebs contri- buens, felszabaditási eszméjét, hogy aztán a későbbi harezban, - midőn a politikai szemhatár hirtelen lángba borult s a nemzetnek hazáját, szabadságát, vagyonát és jogait kelle saját testvérei és uralko­dója ellen megvédenie, — ők is éppen agy legye­nek érdekelve, mint előbbi uraik, kiknek szabad­sága most már az ő szabadságuk is, függetlensége egyúttal az övék is. Apáink csodákkal határos tet­teket visznek véghez, föltűzelve egy istenileg szent eszmétől, melynek neve: szabadság; az ihletet költő ajkára a legszebb dalokat varázsoló szent szabadság. Szegény népünk aztán ismét arczczal hűlt a földre, alig beheggedt sebéből ismét patakként folyt vére, elvesztett majdnem mindent, a mi életét türhetővé tette, országát, szabadságát, alkotmányát, sőt nyel­vet is, megszerzett és felépített jogaiból csakis a füstölgő romhalmaz maradván meg a haldokló állam borzalmas hörgésóvel és szivet facsaró nyögésével. De e düledék alatt a nemzeti öntudat egy-egy szik­rája is lappangott, mig ismét lánggá nem lett, hogy fölemésszen minden szenny t és salakot, mely a hosszú kinos vergődés alatt ránk tapadt: az abso- lutizmus az ismét pirkadó szabadságtól, mint árnyék a nap elől, megfutott, nem La0jva maga után semmit sem a rossz emlékeken kívül. Hogy aztán mi történt 1867 óta, megtudod, csak nézz az országra, annak vasúthálózatára s dü­börgő gőz-kocsiira, a fővárosra, erre a gyorsan fej­lődő metropolisra, hallgasd a moraj ló Dunán végig suhanó hajók élénk csobogását, vagy meuj és hall­A nők és a nőkérdés. — Az „U n g‘‘ eredeti tárczája. — Irta : Lukács Géza. (Vége.) Az átmenet természetesen rendkívül lassan, szá- zadról-szá/adra alig észrevehetőig történik, de utoljára is végbe megy. A kereszténység első századaiban*) s a történelmi középkorban az önálló női egyéniség le van győzve, uton-utlélen prédikálnak a házasság ellen, mely Istennek nem tetsző dolog, azért a nőt megvetik és mint minden rossz forrását tekintik, kik ösbünüket (Éva!) csakis úgy moshatják le, ha semmi földivel nem foglal­koznak és csakis Istennek élnek. A történelmi uj korban sem voltak sokkal jobbak a viszonyok s eltekintve attól, hogy Luther szabadabb eszméi annyiban segítettek állapotukon, hogy ő minden­féle korlátot a házasság tekintetében eltörölt, igy tartott a legújabb időkig is. Ma ugyan e téren is haladás ész­lelhető, ha a diadal még nem is teljes. Végre valahára mindig többen kezdik belátni az eddigi sok igazságla- lanságot s kezdenek a helyzeten segíteni. De még ma is nagyon gyakran hallunk olyankor, midőn arról van szó, hogy a nők »férfias« műveltségben részesüljenek, tehát gimnáziumokat, egyetemeket stb. végezhessenek, olyan kifogásokai, hogy a nö kezdettől lógva arra vob teremtve, hogy a házat a szükséges teendőkkel ellássa, a háztartást vezesse, gyermekeket neveljen, azokat gondozza, — ez kétségtelenül nemes foglalkozás, azl senki nem tagadhatja; — az ő anatómiai alkotása nem olyan, mely a férfit illető tanulmányokkal megbirkózni tudjon, már évszázadokon keresztül úgy van nevelve *1 Teitulian egyházi iró véleménye: »Asszony, te neked mindig gyász- és rongyos ruhákban kellene járnod; szemeidet a bánat könyvivel, telten kellene látnunk, hogy elfelejtesd, hogy te voltál az emberiség megrontója. Asszony! te vagy a pokol kapuja.« i-ásd Bebel nevezett könyvét. és szoktatva, hogy nem is tudna azon kivánalmaknak megfelelni, miket egy férfi irányában támasztunk. Az igy okoskodók határozott tévedésben vannak. Mert ki vezethet háztartást ? ki gondozhatja gyer­mekeit? nemde, csak az, a ki férjhez ment? Ámde itt a dolog bibéje, mert — és ezt mindenki tudja, aki va­laha statistikát olvasott — a mai viszonyok között ez nem minden nőnél lehetséges. Tekintsünk el egyelőre minden egyéb oly okoktól, melyek a házasságot egyéb­ként megakadályozzák, — minő a mai nagy városi fia­talság irtózása a házasságtól, vagy az alapítandó csa­lád tentartására hiányzó anyagi eszköz, bizonyos előíté­letek bizonyos vallási külömbségek stb., — már maga a népesség alakulása lehetetlenné teszi, hogy minden nő a kívánt »hivatásának megtelelő“ teendőket végezhesse a családban. Alábbi adataim ezt pompásan igazolják: Az 1890-ik évben Euróbápan minden 1000 férfire esett 1024 nő, ezrenkint tehát a többlet 24. Egész Európa 346 millió lakosára nézve a férfiak száma volt (1890-ben) 171 miliő, a nőké 175 millió, a többlet tehál 4 miiló. Az egyes fontosabb országokban pedig az arány követ­kezőképpen alakult: Norvégia 1092 nő (1891-ben) esett 1000 férfire, Svédország 1065 „ (1890-ben) „ „ „ Anglia 1060 „ (1891-ben) ,, „ „ Németország 1040 ,, (1890-ben) ,, „ „ Spanyolország 1040 „ (1887-ben) „ , „ Francziaország 1007 „ (1886-ban) „ ,, „ Ausztria 1047 „ (1880-ban) „ „ ,, Magyarország 1019 „ (1880-ban) „ „ „ Magyarországot illetőleg az ezrenkint vett 19 nő többlet azt jelenti, hogy Magyarország 15.738,468 la­kosa*) közül férfi volt 7,799,276, nő: 7,939,192, a nő­többlet e szerint 139,916, kerek számban 140 ezer.**) E számok biztosabban szólanak akármilyen érve­lésnél. Ahhoz tehát, hogy a családban főzzön, süssön, *) **) Ma tetemesen több. mosson, vasaljon stb. vagyis hogy férjhez menjen, Euró­pában 4 millió, Magyarországon spéciéi 140 ezer a nő a limine nem juthat. És ha tekintetbe vesszük, hogy a mai élet sok mindenféle követelménynyel áll elő, a mi­ért is a mai fiatal ember, egyes esetektől eltekintve, nem igen akar házasságot kötni, ha csak evvel valami előny nincs összekötve, ha tekintetbe veszünk más, fön­tebb már (elsorolt egyéb akadályokat, úgy egész biztosan állíthatjuk, hogy a férjhez nem menők száma 160—180 ezer lehet. Ezen ijesztő nagy összeg legnagyobb rész­ben éppen az úri körökből telik ki. Az egyszerűbb, az »alsó lizezer» sokkal könnyebben szánja el magái a házasságra, mint az intelligensebb egyén, mert a paraszt vagy munkás asszonynak a dolog le nem von, náluk a nemi külömbségen kívül más különbség nem igen szo­kott figyelembe vétetni. A munkás felesége épen úgy dolgozik a gyárakban, mint férje, a családnak éppen olyan kereső tehát, mint a férfi, tehát nincs a házas­ságra köztük annyi gátló ok, mint az intelligensebb kö­röknél, a hol helytelen felfogás szerint a nő a legtöbb­ször rangjához nem illőnek találja, ha a ház szükségle­teit ő maga is, a saját keresetével kell hogy kielégítse. Az igények pedig nála is megvannak; ha nincs ujdivatu kalapja, uj ruhája, már szerencsétlennek érzi magát (tisztelet a kivételnek !) s azt hiszi, hogy barátnői ezért öt megróják. — De honnan teljék minden egy közép hivatalnok fizetéséből ? Azok, kik vagyonnal bírnak, saját jövedelmükből is tedezhetik kiadásaikat, de a kik — s ez a leggyakoribb — nincsenek ilyen körülmé­nyek között, adóságokba merülnek. Csodálkozunk tehát, ba a modern fiatal emberek nem szeretnek házasodni és inkább agglegények lesznek ? Egyes, a házasságot kizáró állásoktól, — minő a kath. papi hivatás, — a szerercsétlen házasságok*) nyo­mán járó gyakori elválásokról és a rossz házas életről, melytől mindenki irtózik, ne is szóljunk I Mit tegyen *) Erre is statisztikai adataim vannak, Lapunk mai szama 6 oldalra terjed.

Next

/
Thumbnails
Contents