Ung, 1900. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1900-03-18 / 11. szám

sorban a felvidéken való felállítása ügyében. Az előterjesztést a bizottság helyeslőleg fogadta s a szükséges előintézkedések megtételét elrendelte.

Tudomásul vétetett, hogy a vármegyei ipartanácsba póttagul a kassai kereskedelmi és iparkamara Cserő Soma ungvári kereskedőt nevezte ki.

Kubovich Gáspár dobó-ruszkai körjegyző azt kérelmezte, hogy a dobó-ruszkai m. kir. postahivatal Nagy- Kapóssal köttessék össze. Minthogy azonban e kérvényhez csatolt községi bizonylatok szerint a Nagy-Kapóssal való összeköttetés elnyerése iránt ugyanazon községek folyamodtak, melyeknek elöljárói m. év deczember hó

12-én a szürthei összeköttetést kérelmezték: a kérvény a nagy-kaposi főszolgabírónak adatott annak megállapítása végett, hogy tulajdonképen melyik hát a községek tényleges óhaja.

Zaricsó községnek azon kérelme, hogy községük határában feltételes megállóhely engedélyeztessék, a kereskedelemügyi m. kir. miniszterhez pártoló vélémény- nyel terjesztetik fel.

Amennyiben Perecseny községben az elmúlt évben összesen 292 db. különböző állat, (köztük 138 db. egy éven felüli szarvasmarha) vágatott le, a bizottság Perecseny községet egy közvágóhíd felállítására kötelezni határozta, mely határozat jóváhagyás végett a földmi- velésügyi miniszterhez fog feiterjesztetni.

Onderko György solymosi és Kosztrej Malejcsik János kereszti lakosnak kivételes nősülés ügyében beadott kérvényeik pártolólag határozlattak leiterjesztetni.

Márezius 15-ike és Petőü-ünnep az ungvári áll. reáliskolában

Az ungvári áll. reáliskola- f. hó 1'5-én kettős ünnepet ült: a magyar nemzeti szabadság születésnapjának s a magyar nemzeti szabadság vértanúhalált szenvedett nagy lantosának emlékezetére szánt Szent ünnepet. Reggeli 10 órakor vette kezdetét a ke- gyeletes megemlékezés : az intézeti ifjúság Dudinszky István énektanar vezetése mellett Kölcsey „Hymnus“-at és két más dalt énekelvén. Majd Dortsák Gyula igazgató nyitotta meg az ünnepet a következő szavakkal: „Kedves tanulók! A mi a bajos zenéjü füíemilének a kedves csalit, a mi a magasba szárnyaló sasnak a szabad légür, a mi a szinpompás, illatozó virágnak Isten derült ege, az áldást hozo eső és az aranyos napsugár : az a nemzetek életében a szabadság ! Zárdd az

éneklő, a vidáman csicsergő madárkát sötét kaliczkába és lásd el mindenekkel, — elbágyad a máskor fürge- vidám madárka, lankad ereje, dalos ajka elcsendesül, elnémul. Érje sötét árnyék folytonosan az előbb napsugaras fénynek s melegnek örvendező virágot, növényt: elhervad, elsatnyul, elvesz. — Ugyanez

történik a népekkel, a nemzetekkel is. A szabadság szent heve buzdítja a nemzeteket nagy tettekre s hősies önfeláldozásra éppen úgy, mint békeben megelégedést keltő, kitartó, nyugodt es készséges munkálkodásra. A szabadság éltető lege táplálja a nemzetek életerejét. A hol nincs nemzeti szabadság ott a népek életege beborult sötét. Ott életvidamsag helyett tespedő, beteges lankadtsag, lelkesedés és nagyratörekvés helyett eletunalom, vagy legfeljebb a kényszerből megcsinált, pillanatnyi fellobanásaaz indulatoknak saz életösztönnek, az önfentartásnak természettől örökölt, belénk oltott törekvése vagyon meg. De az ilyen állapot nem nemzeti lét, az ilyen élet a némzet lassú haldokolása, mit csak nagy gyéresetben ráz fel a feltámadást hirdető, az azt előkészítő próféták ihlett ébresztője.

Égy félszázaddal előbb, kedves .tanúlók, édes hazánk ege hosszú idő óta erősen beborult volt. Nem élvezhetett a nemzet szabadságot. Az úgynevezett' Metternich-féle rendszer Bécsből elnyomott minden szabadságra irányuló törekvést. Bilincset vertek azon nemzeti hősökre és sötét börtönbe vetették őket, akik a nemzet újjászületésének, a müveit nyugaton már régen meglevő társadalmi, nemzeti és politikai átalakulásnak hirdetői, apostolai voltak. A rendőri kémrendszer az elnyomatás oly mérveket öltött, hogy szinte egy félszázadon keresztül senki sem mert foglalkozni a reformok, az újítások kérdésével. Pedig az ország társadalmi, jogi és politikai átalakulása oly szükséges volt, mint a napi kenyér. Hiszen már-már elalélt nemzetünk lassú haldoklásban volt, szinte hallani lehetett a hörgést, mely a nemzetet halottá, a hasát egy nagy temetővé változtatta volna át.

És e szomorú időkben támad az 1848-iki már- oziusi ifjúság! És ez ifjúság élére áll ama nagy napnak dicső, lelkes lantosa, vezére: Petőd Sándor. mikor 1848. márezius 15-en a nap sugarai a reggeli friss légben megrezegtek, Magyarország s annak fővárosa még az elnyomatás hazája, a nemzet pedig Bécsnek önkényétől föggő tetszhalott volt. De elhangzott a „Talpra magyar, hí a haza“ . . . s a lenyugvó nap bibor-fellegzete mar a szabad Magyarország s a szabad s egészen és összes rétegeiben egyenjoguvá s egyenlő vált nemzet egét borította az öröm és lelkesedés vé lángszinébe. Amit t. i. 1848. április hó 11-én a koronás király szentesítésével életbe léptetett, azt — t.

i. a szabad, az egyenjogú, az alkotmányos szabadsággal megáldott Magyarországot és magyar nemzetet, — az 1848. márezius 15-ike készítette elő. Ekkor törött össze először, oly hosszas szenvedés után a nemzet rabbilincse. Nem erőszak, nem fegyver és emberelet ará, hanem a nemzet szent hazaszeretete és lelkesedése által. — Azért e nap, mint a magyar nemzeti alkotmányos szabadságnak születésnapja, mint a magyar szabadság hajnalhasadasának szent emlékű ünnepel minden igaz magyarnak, de főleg a nemzet ifjúságának örökké szent kegyeletü ünnepe lészen ; ama dicső férfiú pedig, Petőd a századoknak e láng- lelkü énekese, kinek „Talpra m agyarájában egy egész nemzet összes vágya tükröződött vissza és a ki a 48-iki márcziusi dicső eseményeknek egyik főtényezője volt, minden m igyam a k tisztelt hőse, a magyar nemzet ifjúságának pedig példaképe lészen.

Ötvenkét év előtt, mint mennydörgés szava hangzott ajkairól a lelkes szózat, egy évre a lantot karddal cserélte fel. Mintha csak róla atengette volna a költő : »Kard viadalmakban, békeben lant vala társad,

Kardod az életölő, lantod az életadó !<

S a kardot csak akkor eresztette el alá hanyatló karja, a mikor a kozá gyilkos dárdája halálra sebezte. És ott, a csatamezőn esett el, amint óhajtotta:

»Ott essem el én,

A liarcz mezején 1«

És ajkán a haza szent nevével halt hősi halált.

A mai ünnepünk az 1848 iki márezius lö-ének s Petőfi szent .emlékének vagyon szentelve.

Az ünnepséget megnyitom. Erre Gergelyi Jenő

III. oszt. tanuló Bajza „Ébresztő“-jét szavalta, majd Braun Adolf IV. o. tanuló Petőd „Talpra magyarjai. Most Klein Ferencz tanar felolvasása következe tt a márezius 15-enek jelentőségéről és történetéről. Majd Egry István II. o. tanuló szavalta Pósa Lajostól „A magyar-nyelv“ ez. költeményt, azután liönye Nándor tanar Petőd emlékének adózott előadásával. Következett Izsák II. o. tanuló szíva „A hazáról“, Pósa

Lajostól, és Preisz Náthán II. o. t. s2avalata : „őrülj hazánk“ Erdody Dánieltől. Végezetül Geőcze Zoárd tanár Petőd katonai pályáiról olvasott, Dortsák igazgató pedig Endrődy Sándor „Petőd“ ez. költeményét adta eiő. A „Szózat" eléneklese tejezte be a kegyeletes és szépen lefolyt ünnepet.

*

Ez alkalomból lehetetlen fel nem említeni, hogy mennyire szükségét érzi mar a reáliskola annak, hogy yalahára hozzá méltó helyiségbe jusson. Az évi Értesítők a tanúbizonysága, hogy ez az intézet az® iskolai hazafias ünnepélyekre, mint a magyar nemzeti érzület és hazafiság fejlesztésének elsőrangú tényezőire mily kiváló súlyt helyez. Évenkint 5—6 nagyobb szabású, irodalmi nívón álló felolvasások-, szónoklatok- és szavalatokból álló ünnepet rendezett és rendez. És sem a szülő-világot, sem a tanügyiránt érdeklődőket nem láthatja szívesen látott vendégekül, mert az a terem, ahol — mint legalkalmasabb helyen,— iskolai ünnepeit tartja, nem egészen 7 méter hosszú s nem egészen 5 méter széles. És itt ily ünnepélyek alkalmából 112—115 egyéndek kell összeszorulnia!

A felvidéki nép érdekében.

Sélley Sándor ministeri tanácsos és Egan Ede ministeri megbízottnak vármegyénkben időzése alkalmából sokaknál, de különösen felvidéki W. polgártársainknál ismét ell mszenves hangulatot keltett az, hogy a telvidéki nép közgazdasági helyzetének javítását ezélzó 1 állami akczió Ungvánnegye felvidékére is ki log ter- usztetni.

Ez az ellenszenv különösen Egan, — csak hézagosán ismert munkácsi beszédének tulajdonítható Mi, hogy' mindenki tisztán lássa azt, hogy e mozgalom egyáltalán nem vezettetik antiszemitikus jelleggel s hogy e mozgalom tényleg a „Szeresd a felebarátodat, mint tennen magadat“ jelszó alapján keletkezett s fejlesztetik, itt adjuk Egan Ede ministeri megbízottnak munkácsi beszédéből azt a részt, »mely a belügyministerium hatáskörében szükséges teendőkéről szól s mely elmondása után még az országgyűlésen is felszólalás tárgyát képezte.

Reméljük, e közlés minden érteni tudó embert meg fog győzni arról, hogy az állam szóban levő akcziója nem ruthén akczió, hanem a hegyvidéki nép sorsa javítására irányzott mozgalom, felekezeti jelleg nélkül.

A be-zéd-rész ez:

Tisztelt értekezlet! Az eddig elmondottak első részében, kötelességemhez képest, mint a .löldmivelés- ügyi Miniszter ur által 21U év előtt kezdeményezett közgazdasági segélyakció vezetője, hivatalos jelentésemet adtam az eddig történtekről s egyúttal programmját a jövőben történendőknek.

Az ügy érdekében szükségesnek tartottam hozzáfűzni beszédemnek ezen részéhez olyan megjegyzéseket, melyekről előre bocsátottam, hogy ezeket semmiesetre hivatalos nyilatkozatoknak nem lehet venni, legfeljebb félhivatalosoknak lehetne tekinteni.

Azzal, a mit most kívánok mondani, oly térié lépek, melyben úgy hivatalos működésem, mint beszédem esetleges félhivatalos jellege is egészen megszűnik és az ezentúl mondandók teljesen magánjellegüeknek tekintendők Ezekért tehát egyedül csak én logom a felelősseget viselni.

Ily körülmények közt talán nem szokásos és kivételes eljárásra mégis hivatottnak, sőt kötelezettnek tartom magam, mert hiszen a viszonyok is kivételesek, melyek közt nekem működni és eredményt kimutatni kell

Arra, a mit most fogok mondani, senkitől, legke- vésbbé hivataLbeli főnökömtől, vagy akárki mástól

De hogyan, mily alakban ünnepeljük meg a mi kedves »öregünk» születésnapját ? — ez volt a nagy- kérdés. Súgtunk-búgtunk, értekezleteket tartottunk ; végre is abban állapodtunk meg, hogy miután van közöttünk egy »piktor», a ki megismerhető alakban le tudja arcz- képezni az embereket, festessük le vele a mi kedves »öregünk» arczképét s az ünnepélyes napon és órában intézzünk hozzá egy ünnepi beszédet s megfelelő solem- nitások között leplezzük le arczképét.

A »piktor«, a ki megismerhető alakban le tudja arczképezni az embereket, — én valék.

A megbízatásra büszkén, siettem legelőször is Vásznat venni. Minthogy akkor még nem árultak Deb- reczenben festővásznat, vettem vitorlavásznat s minthogy itt-ott azt olvastam, hogy a »nagy mesterek« annak idejében maguk szokták volt a testéket törni s mert Debreczenben még akkor nem igen- kaptam volna kész festő-szineket, mázoló színeket pedig csak nem használhattam »első remekemhez«, beszereztem a szükséges testékeket is por alakba i s magam törve azokat meg, nagy lelkesedéssel és önbizalommal hozzá láttam az első olajban festett arczkép elkészítéséhez.

A rajzot óra alatt loptam le a mi kedves * öregünk «-ről, aztán következett a kivitel, a mihez bizony csak nehány napom volt. Odahaza, titkon, sietve dolgoztam és az »első remek« a kellő időre csakugyan elkészülve, keretbe illesztve, fekete kendővel léboritva ott állott a tanuló-tereip kellő közepén.

Mig dolgoztam, sohasem jutóit eszembe, hogy hátha nem sikerült a munka ? de mikor ráborították a fekete leplet, elkoinorodtam s dobogó szívvel vártam, hogy ha majd a lepel lehull a képről, mit log hozzá szólni maga az ünnepelt ?

Nem szólott semmit, csak nézte hosszan, meghatottam Egy pár könnycsepp gördült ki a szemeiből, hozzám lépett, kezett szorított velem és megcsókolt, mialatt a fiuk éljen-riadásban törtek ki s én . . .

Ekkor éreztem magamat olyannak, a ki még egy milliomossal sem cserélne.

Ezentúl több gondot torditottak szüleim rajzoló- ♦ képességem fejlesztésére és en magam is komolyan kezdtem venni a dolgot; nem az iskolai rajzolást, mert azt sohasem Vettem komolyan, hanem az arcz- képezest és a — komponálást.

Minden könyv ledele, lakóházunk külső íalai, a félszer oldala megelevenedtek ; életnugyságu katonák, az utczákon látott furcsa öreg urak, méltóságos Kossuthon és szavaló Petőfik fogadták minden oldalról az idegen* a ki udvarunkra belepett.

Mikor már nem volt fal, a melyre több katona, Kossuth és Petőfi (ért volna, szüleim elhatározták' hogy a tővárosba küldenek, a hol alkalmam lesz a rajzban is tovább képezhetni magamat.

Persze ők ezt nem azért tették, hogy belőlem csakugyan »piktor« legyen, ük lén belőlem ügyvédet, megyei tisztviselőt akartak nevelni, a ki majd szolga- biro, főjegyző, országgyűlési képviselő s a többi, s a többi lesz. De — úgy látszik : a vegzet nem értett velük egyet, meg az a nagybátyám se, a kihez a fővárosba leljöttem, Margitay Dezsőhöz, a jeles Íróhoz.

Nem, öcsém, — mondta az utóbbi, mikor közöltem vele szüleim határozatát, hogy azért fogom Pesten folytatni az iskoláimat, mert szüleim óhaja, hogy a rajzban és lestészetben is kiképezzem magamat. —Én nem engedem, hogy te is egy légy azok közül a gentry- ivadékok közül, a kik ehhez is, ahhoz is értenek, de mindenben csak dilettánsok.- Légy akármi, de tökéletes. Tizennégy éves múltál, benőtt a lejed lágya ; a pályák előtted vannak: válaszsz 1

Választottam 1 A muzeum s az országos képtár képei megragadtak, lelkesüléssel töltöttek el s- én —. piktorrá akartam lenni.

A mintáiajztanodának lettem növendékévé ; kiváló szakerok vezetése alá kerültem s hogy itt már az első év végével kitüntető jutalomban részesültem, nem anv- nyira a saját szorgalmamnak, mint inkább kitűnő tanáraim tapintatos vezetésének köszönhetem.

Különösen Székely Bertalan tanár ur volt, az, a-ki ambicziómra hatva, a nagygyá levés iránti szomjuhozást telkembe csepegtette. Hogy tud ő lelkesülni a szépért, a nagyért, a klaszszikus iskola századokra szóló alkotásaiért s mennyire át képes önteni ezt a lelkesülést tanítványaiba 1

Nem beszélek tovább felőle, mert érzem, hogy elragadna hevem és . . . Pirulnék, ha valaki azt találná lelőlem gondolni, hogy hízelegni akarok.

Székely B. tanar belein oltotta.a nagy.szab-isu, a

kluszszikus szép fiúiul rajongást, Mindig a legnagyobb

mesterekről beszélt előttünk; persze, mi tanítványai' nem mindig értettük meg őt, mikor Rubens, Rembrandt Raphael művészi irányát és kezelési modorát s a kiasz- szikus kompoziczió törvényeit magyarázgatta, de bennünk maradt a gyakorlat utján, a mit szóbelileg meg nem értettünk.

Megmaradt bennem is ugyannyira, hogy mikor Münchenbe mentem s láttam ott a leendő nagynevűek munkálkodását, a kik nem elvek, nem modorok, hanem egyszerűen a valóságos természet után festetlek, meghökkentem.

Hohó, hisz ez: se nem Rubens, se nem Rembrandt, se nem Raphael-modor! Hanem azért meg kellett adnom, hogy meghódított, mert igazság volt benne.

Münchenben nem akartak fölvenni az akadémiába, mert beiratkozási idő után érkeztem. A tanár (Seitz Ottó), a kinél be akartam iratkozni, megnézte a rajzaimat s azt mondta :

— Én önt nem vehetem löl, mert elkésve érkezett ; de menjen el Piloty igazgató úrhoz, mutassa meg rajzait; hiszem, hogy az igazgató ezekre a rajzokra el fogja rendelni az ön fölvételét.

Nem kísérlem meg leírni az elfogódást, mikor a nagy mester műterme előtt megálltam, hogy bekopogtassak. Jóformán alig tudom, hogy jutottam az igazgató nagy munkatermébe ? A terem közepén, egy óriási vászon mögül, melyre a felső világítás koncenlrálva volt, magas, megtermett s méltóságos arczu, deli férfiú lépett elém, egyik kezében lestőlappal, a másikban ecsettel.

Hogy én mit mondhattam neki az én »ik vájsz nikt« németségemmel? — azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy dobogott a szivem nagyon, mikor kivéve kezemből a rajzaimat, hosszasan nézegette.

— Ön magyar?

— Szolgálatára!

— Ki volt a mestere Magyarországban ?

— Székely Bertalan.

— Veszem észre a rajzaiból, ü volt az én legjobb tanítványom. Menjen a tanár úrhoz vissza s mondja meg neki,-hogy fdvettem önt:

Kezet nyújtott,