Ung, 1897. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1897-08-29 / 35. szám
XXXV. ÉVFOLYAM. Un gvár, 1897. augusztus 29. 35. SZÁM. SZEKKESZTÖSÉO : Megyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak Semmit sem közlünk, ha nem tudunk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap meyjelen minden vasárnap. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt Félévre — 2 > Egyes szám 10 kr HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. • Nyilttér soronként 20 kr. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ ÜNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Segítsünk a tüzkárosultakon! Yármegy ónk két községének nagyobb része a tűzvész által elpusztult. Viskók a és Lucska községek lakosaiból több mint 100 család vált hajléktalanná és jutott koldusbotra az ott dühöngött lángteuger folytán. Elpusztult a lakóház, mely enyhet, pihenést adott a munkában elfáradt testnek, — de elpusztult a földnek betakarított termése is, melynek létrehozása, megmunkálásáért oly sokat küzdöttek hajnaltól késő estig, és a miből fedezni kellett volna nemcsak az élelembeli s ruházati szükségleteket, hanem kielégíteni mind azon követeléseket, mit a község, az egyház, az állam támaszt. Száz család néz most a legnagyobb nyomornak eléje, száz családnak több száz tagja fogja a telet átéhezni, átfázni, — ha csak a könyörületes emberek nem jönnek segítségül. Hogy segítsünk a szerencsétleneken hogy embertársainkat megmentsük a legnagyobb nyomortól, a koldulástól, vagy a mi még ennél is borzasztóbb : az éhínségtől, — ezért emeljük tel kérő szavunkat. Arra kérjük vármegyénk és városunk ember- baráti szeretettel eltelt, s Istentől javakkal megáldott közönségét, — segítsenek azokon a szegény embereken, akik rövid nehány óra alatt elvesztették mindenüket, a betevő falatjukat is. Adjon mindenki annyit, amennyit tehetsége szerint adhat, s akkor azokon az embereken, akik most koldusbotra jutottak, — segítve lesz annyira, hogy nem fognak koldulni, éhezni, fázni ! Az adományok közvetitósóre szívesen vállalkozunk, s mindent, még a legcsekélyebb segélyt is hálásan fogunk nyugtázni lapunkban azok nevében, a kiknek a pusztulás okozta fájdalomkönnyeit csak A mór ing-. — Az >Ung< eredeti tárczája. — A minapában egy ütött-kopott parasztember szélit meg a Teréz-köruton : — Megkérném alássan a ténsural, nem írna nekem egy folyamodást; megfizetnék érle tisztességesen. — Én nem vagyok fiskális jó ember. De ha kivája. elvezetem egy jóravaló ügyvédhez, a ki olcsón el lógja készíteni a kívánt kérvényt. — Isten mentsen tőlük minden becsületes embert; inkább veszszen minden, hogy sem még egyszer valamelyikükhöz forduljak. — Olyan nagy oka van rá, hogy idegenkedjék tőlük — Bizony nagy, uram, bizony nagy. — Hát akkor ajánlok valami más embert, a ki .. . — Mért nem Írja meg az ur, hiszen látom, nem olyan nagy ur, hogy rá ne férne egy kis kereset. Kezdett érdekelni az öreg ember, látván, hogy emberismerete van. — Aztán, mondja csak jó bátya, kihez kell intézni azt az instantiát és mit kell bele írni ? Erre a kérdésre megcsillant az öröm az öreg ember szemében: — Hát bizony nagy sora van annak ténsuram. Nem lehet azt olyan röviden elmondani. Ha meg nem veti egy ilyen szegény paraszt embernek a meghívását, mennyünk be ebbe a vendigfogadóba itt ni. Megiszunk egy-egy spriczőtöt, azalatt elmondom, hogy hát mit is köll irni abba az instáncziába. — Gyerünk, — volt a meghívásra a feleletein. Bementünk. Letelepedtünk egy sarokba. A pinczérnek csúfolt hetes és kocsis behozta a két spriczőtöt ; az ember elkezdte magyarázgatni, mit is kell beleírni abba a folyamodásba, a kit ő királyhoz viszen a kővetkező napi általános kihallgatás alkalmából. — ügy volt az kérem, kezdé elbeszélését, hogy nem voltunk mink utolsó emberek T . . . laluban. Négy I az emberbarát! szeretet megnyilvánulásának megnyugtató tudata lehet képes felszántani. „Zörgessetek és megadatik nektek!“ mondja a példabeszéd. Mi megzörgettük az érző szivek ka púit, s bizton hisszük, hogy nem hiába zörgettünk, — mert ismerjük közönségünket, tudjuk és hasonló esetben tapasztaltuk máskor is, hogy mindenben az elsők között nyújtja mentő kezét, ha felebarátaik esdő szava hangzik feléjük! Köznevelésünk. A küszöbön levő iskolai esztendő ismét nyilvános közoktatási intézeteinkre irányítja a figyelmet ; önkéntelenül is arra gondolunk, hogy az a nemzedék, mely az 1897—8. tanévvel kezdi tanulói pályáját, mennyivel kedvezőbb viszonyok között indul a nagy útra, mint elődje s mennyivel nagyobb testi erővel, szellemi és erkölcsi tőkével kerül ki az életbe, mint az a nemzedék, mely immár lerázta magáról az iskola porát. Sajnos, nem vagyunk abban a kedvező helyzetben, hogy az elénk toluló kérdésre minden tekintetben kielégítő feleletet adhassunk. Az uj gimnáziumi épület, tagadhatatlan, sokat javított középoktatásunkon ; mert megszüntette azt a hallatlan egészségügyi miseriát, melylyel tanárnak és tanítványnak oly hosszú ideig küzdenie kellett. Minden várakozást azonban az uj épület sem elégít ki. Dohos, nedves alsó helyiségei még azokban is aggodalmat keltenek, a kik a szép, impozáns épületnek a helyével is megvannak elégedve. A gimnázium túlzsúfoltságán is segítve van az uj középiskola létesítésével, ámbátor nem a közki- vánalomuak megfelelő módon. A gimnázium tulnó- pességét az a körülmény okozza, hogy a gkatholi- kusok — itt neveltetik gyermekeiket s az ungvári polgárok is — akár szánják fiaikat értelmi pályára, akár nem — más középiskola hiányában szintén a gimnáziumba adják őket. Ez ellen több Ízben állást foglalt a város polgársága, midőn egy olyan fertály föld és szép belsőség állott az apám nevén a telekkönyvben s nem volt azon annyi teher, mint egy madárnak a pelyhe. Három tehén, két ökör, három anyadisznó, sok malacz, liba, baromfi népesítette be a nagy udvart. Áldás, békesség, szeretet, boldogság volt a házunkban. Sok volt az irigyünk, nem volt szánakozónk. Sajna, a boldogságunk nem vala tarlós. Az édes anyánk elhalt, mielőtt minket, engemet meg Están bátyánkat egészen felnevelt és szárnyunkra bocsátott volna. Édes apánk nagyon szerelte, mert szép, okos és jó asz- szony volt. Meg is fogadta neki halála előtt pár órával, hogy soha sein házasodik meg, hanem a gyermekeknek él. Mig apánk ura volt a szónak, Isten áldása volt rajtunk. Hanem az bizony nem sokáig tartott. Az ördög megirigyelte a boldogságunkat, lapátjával megütögette az apánkat, attól kezdve vége volt a boldogságunknak. A hajlott korú ember Sági Julisra vetette a szemét. Hiába volt az okos szó, úgy bele bolondult, hogy hallani sem akart a szakításról. El is vette feleségül. De az átkozott kígyó csak úgy ment hozzá, hogy halála esetére neki móringolja a földnek és belsőségnek felét. Csak ez kellett neki. Mikor látta, hogy most már ő az ur a háznál, a kutyának jobban volt dolga mint nekünk. Aztán meg rá sem nézett az apánkra. Kikapóssá lett s mikor az öreg e miatt szemrehányással illette, egész szemérmetlenül telelt neki vissza: — Maga vén bolond ! Tán azt hitte, hogy szerettem, azért kötöttem be kenddel a fejemet; hogy húzta volna össze a köszvény a kezemet, mikor megtettem . .. — Mért tetted, hát Julis, kérdé tőle az üreg: — Azért, hogy megszabaduljak a nyomorúságtól ; meg aztán azt is gondoltam, hogy nem él kend a világgal versenyt . . . Az öreg megpróbálta a komolyabb szót is, csak olajat öntött a tűzre. A czigány-vásár állandó lett a házunknál. Apánk az ivásnak adta magát, elhalt. A rossz asszony elvette a birtok felét; a másik felét az adósságokkal Están bátyám vette át, a kinél én mint fajú középiskolát kért, mely gyakorlatiasabb irányánál fogva arra van hivatva, hogy olyan ismereteket nyújtson, melyeket a gyermek , jövendő élethivatásában könnyűszerrel értékesíthet ; kérte a város polgársága a polgári iskolát és kapott helyette reál iskolát, tehát olyan közokt. intézetet, mely felett a halálharangot már megkonditották ; a jövő egységes középiskolája bizonyára nem a reáliskola lesz. Felöltőre lett volna szükségünk, téli kabátot kaptunk. No de csakhogy kaptunk valamit, ajándék- lónak nem nézzük a fogát. S nekünk a reáliskola valósságos ajándék. Hogyan veszsztik majd hasznát, az a jövő titka. Reméljük a legjobbat. Ha reménységünk hiúnak bizonyulna, könnyű lesz a reáliskolából polgárit csinálni. Középiskoláinkkal — ide számítva a polgári leányiskolát is, csak meg lennénk valahogy, szakiskoláink és különösen népoktatási iskoláink azonban sanyarú helyzetben vannak. A tanítóképző helyzete javult ugyan valamit a közelebb adott államsegéllyel, de hát mi volt az a nagy szükséghez képesti Egy szem szilva az éhes embernek ! Az igazgató fizetése úgy a hogy kiegészíttetett, a tanárok maradnak régi szégyenteljes napidijas bérfizetés mellett, ráutalva arra, hogy a mindennapi kenyérért a mellékfoglalkozások igájába fogják önmagukat. Ezen a bajon, nemkülönben a tanítójelöltek nyomorgásán segíteni nemcsak vármegyeit de — tekintve ezen képző-intézet nagy körét — országos érdek is Azért az ájlaini segélyezésnek fokozatosan való növelése elsőrangú kötelesség. Sorát kell keríteni a tanári kar fizetése kiegészítésének és az internátus ügye végleges rendezésének Legnagyobbak a teendők a szorosan vett népoktatás, az elemi iskolai oktatás terén. E téren nem haladtunk, tehát visszaesünk. A stagnálás szomorú tünetei vármegye szerte, de különösen Ungvári észlelhetők. Az áll. iskola két uj tanítói állomás szerzésével a szükségnek megfelelőleg ki volna bővítendő s a közokt. kormány hajlandó is az állomásokat rendszeresíteni, csakhogy a várostól helyiségeket kíván. A város szegény, úszik az adóssávalami szolga-legény húztam meg magamat. Nála kínlódtam egy pár esztendeig, mikor egy napon arra virradtam, hogy átkozott mostoha anyánk Están bátyámat is hálójába kerítette. Együtt súgtak s reám úgy néztek, mint valami rabló gyilkosra. Mikor e miatt a bátyámnak szemrehányást tettem, nagyon röviden bánt el velem : — Öcsém, úgy látom kétfelé válik az utunk. Te vagy a fiatalabb, térj ki balra. Osztozzunk meg. Kifizetlek. Tudod, kevés jut egyikünkre. — Miért jutna olyan nagyon kevés? — Hát azért öcsém; mert Sági Julis elvitte a felét, a másik felét adósság terheli. — A mit Sági Julis elvitt, azt visszapereljük. Nem maradt az öregtől gyermeke; vissza száll reánk. Csak ne hagyjuk magunkat. — Én hagyom. Az öreg úgy akarta . . . — Hagyod, mert elakarod venni azt a . . . — Ki ne mondd a gyalázó szót, mert megfojtalak, — rivalt rám a szerencsétlen ember. — Jól van Están, nem mondom ki. Fizess ki. Megyek. Hanem — adja Isten, hogy rósz próléta legyek — nem lesz ennek jó vége. Ha majd tapasztalod szavamnak igazságát, emlékezzél vissza reám. —• Én pedig azt mondom neked, válaszolta ő, hogy ezen házasság által minden jóra fordulhat; még az is visszatérhet, a mit elvesztettünk. — Adja Isten, hogy ne csalódjál. Ez volt az utolsó szavam. Ő előkeritette a nekem járó 400 és nehány forintot, melylyel én az ország másik szélén húztam meg magamat. Beálltam a vasúthoz munkásnak, pénzecskémet pedig a takarékba tettein. A fejembe vettem, hogy addig meg nem házasodom, mig az apám örökségét magamhoz nem váltom. Így telt el pár esztendő anélkül, hogy valami hirt hallottam volna hazulról. A 25-ik. esztendőben levelet kaptam a bátyámtól, azt irta, nagy beteg, mielőtt be hunyná a szemét, beszélni akar velem. Lapunk mai száma 6 oldalra terjed.
