Ung, 1894. július-december (32. évfolyam, 26-52. szám)
1894-09-16 / 37. szám
XXXII. ÉVFOLYAM. Ungvár, vasárnap, 1894. szeptember 16. 37. SZÁM SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. f ______ A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak eh Semmit sem közlünk, ha nem tudjak kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap meyjelen minden vasárnap KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEZ: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A tűzhely szeretete. Lapunk múlt számában Ígértük, hogy foglalkozunk azon okokkal, melyek társadalmi közéletünk pangását előidézik, vármegyénknek az ország többi törvényhatóságai között nagyon is „közlegényi“ szerepet biz ositanak. Ezen okok közölt minden kétséget kizárólag a szegénység teendő az első helyre Társadalmunk csekély kivétellel szegény. A megélhetés, a megszokott élvezetek, szórakozások feltételeinek előteremtésével vagyunk elfoglalva csaknem mindnyájan. Ez az elfő daltság igényli csaknem minden erőnket, minden időnket; a mennyiben pedig képesek is volnánk valamire, elhitetjük magunkkal is, másokkal is, hogy tehetetlenek vagyunk. Úgyis hiába-való minden; meddő próbálkozásokkal miért is zavarnék nyugaimu..kát 1 Abban az önérzetet éppen nem emelő állapotban vagyunk, a mit a köznép igy szokott jellemezni: elereszti fülét, farvát. Az előretörésnek e hiánya, a jellemeknek ez az elernyedése elmaradottságunknak főforrása. Ebből táplálkozik az a kishitűség, melylyel minden kezdeményezést megölünk, minden mozgalmat végeredményében sikertelnnné teszünk. Tény, hogy nincsenek nagy embereink, kik a kétkedők lelkét hittel töltenék el és szivüket lángra- lobbantanák; de az is igiz, hogy csekély kivétellel más vármegyéknek sincs. A nagyok ritkák; a vi szonylag nagyik azonban seholsem hiányoznak, tehát nálunk sem. Csakhogy nálunk nem mernek ki- állani. Kevés bennök az apostoli szellem; félnek (és nem alap nélkül) a cserben-hagyatástól. A sikerre való vajmi kevés kilátással ál Ihatnának az ügyek élére; hát visszahúzódnak, nehogy meglevő erkölcsi tőkéjüket is koczkára tegyék, vissz ihuzódá suk érthető, mert múltúnk sehogy sein igazolja a vérmes reményeket; a ki nálunk kiáll, legyen rá elkészülve, hogy magára hagyjak. Egy kis zajjal elkísérjük egészen a kapuig, azután jó szerencsét kívánva, visszahúzódunk. A kitartás nem kenyerünk. Ez az oka, hogy annyi sok fényes aranypénz változott már eddig cseréppé a mi szerencsétlen kezünkben. Kishitűségünk, közönyünk annyira megy, hogy Ungváron nem egy dologban akként járunk el, mint az adósságokkal szorongatott ember, a ki arra határozza el magát, hogy takarékosságból nem eszik. Ilyen például a városnak az agyagipar-iskola ügyében tanúsított magatartása, midmi jó pénzért sem akar az iskolának he'yet biztosítani, holott koráb-i ban rendkívül bőkezűen bánt az ezrekkel. Nagy baja társadalmi közéletünknek, hogy a vagyon, a mi kevés van is, olyan kislelkii emberek kezében egyesül, a kik azt nem törekszenek a köznek érdekében is értékesíteni. A mi jobbmóuu embereinket magasabb ambitio nem sarkalja Megelégszenek vele, ha a rájuk szorult szegény ördögök őket megsüvegelik s ha pénzüket, melyre ráülnek, kiköltés utján szaporíthatják. — Ha maga sabb amb’tió vezetné ezen embereinket, pénzükkel, i a mellett, hogy saját érdekeiket is szolgálnák, olyan közdolgok megalkotásának lehetuének részesei, melyek legalább a közelebbi emberöltők előtt neveiket fenntartanék. Baj, hogy a vezetésre hivatott értelmiség jó része úgy él, mintha őt mi sün kötné e vármegyéhez. Így például orsz. képviselőinknek Ungvár és Ungvármegye Hekuba. Más vármegyék képviselői tevékeny részt vesznek a vármegyei közlolgokban ; sőt vezetői, kezdeményezői a köztevékenységnek, mi csak a választások alkalmával tudjuk, hogy nék ink is vannak képviselőink. Valamint bennünk, úgy bennük sein ól a tü{hely s\eretete. Pedig ha azt nem akarjuk, hogy csak az „ázsiai“ jelző czimán] emlegessen bennünket az ország (a mint most, fájdalom, emleget), a tűzhely szeretete kell, hogy egyesítsen és lankadatlan tevékenységre sarkalljon bennünket. Ebben a gondolatban egyesülnünk kell. Ha eszményi czélok lelkesítenek és egyesítenek bennünket, megfeledkezünk legalább némileg szegénységünkről és kiemeljük otthonunkat el hagyatottságából. Erre a czélra azonban tényleg egyesülniük vállat vállhoz vetniük kellene mindazon férfiaknak a kiket erő és akarat oda képesít, hogy közügyeinken lendíthetnek. — Egyidőben azzal a gondolattal foglalkoztunk, hogy a Társas-kör lenne az a központ, melyből az üdvös társadalmi munka kiindulna Nórák dr. annak idején kifejezést Is adott e gondolatnak. Sajnos a gondolat gondolat maradt s a kaszinótól az is marad akár ítélet napjáig. Más orgánum kell e czélra. Melyik és milyen legyen, erről gondolkozzunk mindazok, a kiket a tűzhely sorsa hidegen nem hagy. — A gondolatnál azonban nem szabad megállanunk. Az elöljárásra hivatottak álljanak élére az ügynek s hívják fel a cselekvésre a közönséget. — Ne tartsa vissza őket az első lépés megtételétől a sikertelenség gondolata. A kezdeményezéshez hízó lélek, bátor szív kell, a töb > i a jó szerencse s az Isten dolga! Dalárdánk. Egy pár sikeres és kevésbbé sikeres próbálkozás után ismét zátonyra jutott a fényes múltú, szomorú jelenti »Ungvári Dalárda«- hajója. Karmestere, Medreczky István, tőgymn. tanár, visszavonhatatlanul letette a karnagyi pálczát. Bár az ügy érdekében nagyon sajnáljuk távozását a Dalárda éléről, hol hasznos és sikeres közművelődési munkát végzett; de értjük és méltányoljuk elhatározását. Az ő sokoldalú hivatalos elfoglaltsága "mellett igen érthető, hogy megváiiii attól a társadalmi munkától, mely sok vesződséggel, sok idegemésztő fáradsággal jár; ezidő szerint kárpótlást nyújtó örömök nélkül. Mi nyújthat megfelelő kárpótlást a karnagynak azért az önfeláldozó tevékenységért, melyet a kar vezetésében tanúsítania kell? A siker. Fájdalom, ez a siker, habár biztató és reményt keltő volt a Medreczky karnagysága alatt, nem volt olyan mérvű, mely az ő fáradalmaiért megfelelő kárpótlásul szolgálhatott volna. Mik voltak a gátló okok, azoknak részletes felsorolásába nem bocsátkozunk; csupán a három legfőbbnek megemlítésére szorítkozunk. Első a rendes tagok fogyatékos kötelességérzete. Alig volt rá eset, hogy a Dalárda egészen együH lett volna. Sokszor annyian sem jöttek össze egy-egy hangnemből, hogy a megtanulandó darabba bele lehetett volna kezdeni; vagy ha meg is tanulta az a pár megjelent tag, a következő órán az Egy asszony története. — Az >Ung« eredeti tárczája. — Irta: Kovácsné Balogh Vilma. Kedves, jó barátném! Vége, vége! Elmúlt az az aranyos álom, melyet az >0», melyet férjem oldalánál álmodtam. Itt ülök megint leánykori szobámban, összetörve, boldogtalanul. Oh, édes szép napok, boldogságom napjai, soha, j soha többé nem tértek ti vissza! Édes anyai barátnőm ! hallgasd meg bús történetemet és szánakozzál rajtam. Négy heti iszonyú kínok után végre csak feleszméltem fájdalmaimból. Fejem kevésbbé fájt, szemeim nem égtek olyan nagyon és a torkomban sem éreztem már azt a borzasztó, öldöklő (szúrást, melyet tegnap. Nagy nehezen felemelkedtem párnáimon, körülnéztem és egyenkint felismertem a meghitt, kedves bútordarabokat. Az ágy, heliotrop-faille függönyeivel, a kaczér kis toil- [ lette tükör, a kényelmes kerevet, mind a régi helyükön állottak még, sőt a kis pleuche asztalon álló majolika vázában is úgy voltak elrendezve az ibolyák, ked- vencz virágaim, mint a hogy én szeréttein és' mint a hogy négy héttel ezelőtt minden reggel elrendeztem volt. Egyedül voltam a szobában és az a megnyugtató tudat, hogy immár meggyógyultam, hogy visszatérhetek eddigi életei . kedves szokásaihoz, hogy ismét telvehe- tem elragadó, angol szabású ruhámat, halványkék ca- potteomat és ismét elmehetek férjemért a hivatalba, hogy aztán együtt barangoljuk be a város népes utczáit, be-betérve egy ezukrászdába vagy lénves kirakatu boltba, oly boldogságérzeltel töltöttek el, hogy teljesen megelégedve hajtottam fejemet párnáimra és vártam férjemet. Már-már elszunyadtam volna, mikor ismét nyugtalankodni kezdlem. Mi bajom is volt tulajdonképen? faggadtam önmagamat. Lássuk csak! Iszonyú láz és köhögés döntöttek ágyba és miehtt elveszítettem az eszméletemet, az orvos egy szavát hallottam. Mi is volt az az egy szó ? — Himlő, igen himlő !! Reszketve néztem kezeimre és feltoltam karjaimról a negligée vékony csipkéit. Csúf, még be sem heg- gedt pattanások rutitották el a bőr fehér bársonyát. Ferczekig feküdtem az ijedtségtől dermedten, eztán erőt vettem magamon, felkeltem és odavánszorogtam a tükörhöz. A régi, mosolygó, rózsás kép helyett egy pattanásoktól eléktelenitett. dagadt szemű arezot pillantottam meg az üvegben. Felsikoltottam és inig az ápolónő berohant, már ájultan hevertem a szoba szőnyegén. Mikor ( magamhoz tértem, százszor betegebbnek és gyengébbnek éreztem magam, mint a válság óráiban. Csakhogy | a fájdalom most nem tagjaimat marczangolta, hanem ott dúlt lelkemben és én éreztem, hogy ezektől a kínoktól nem fogok szabadulni soha. Magam mellett éreztem férjemet, láttam annak aggódó gyöngéd arczát, de kezem egy mozdulafával, ajkam egy futó mosolyával sem igyekeztem megnyugtatni j őt, hanem beletúrtam lejemet vánkosaimba, hogy a szenvedélyesen szeretett férfiú ne lássa arezomon a szörnyű betegség nyomait és telkemből kitört a zokogás, mely annál keserűbb, mert nem hoz enyhülést. Bár százszor hívtam a halált, mégis csak fölépültem. Termetem visszanyerte arányosságát, arczom telt- ségét, szemeim tiszta fenyőket, de azért nem voltam már | a régi szép asszony, a kit te is akárhányszor megeső- I dáltál, édes Marim. Az a néhány kis gödör az arezomon elrabolta bőröm üdességét, vonásaim finomságát és én tudtam, hogy ezek a kicsi, gyűlölt gödrök biztos megölő« az én boldogságomnak Néha, eleinte, felvettem angolos ruhámat, kedvencz kék kalapkámat és készültem férjemért menni, úgy, mint azelőtt. De mikor ökölbe szorított kezekkel, dobogó szívvel néztem arczoinat a tükörbe, azt az arezot, melynek egész báját szétroncsolta egy futó betegség, letéptem magamról a ruhát és oda- borullam a szoba egy sötét zugába. Akkor aztán visz- szagondoltam a múltra, melynek boldogsága jövőm boldogtalanságának képét rajzolta elém. Láttam magamat, mint fiatal leányt, rózsásnak, üdének, ünnepeltnek ^láttam magam előtt a férfit is, kit hévvel szerettem már akkor, és kiről ismerőseim váltig állitgatták, hogy soha sem fogja föláldozni egy asszony kedvéért azt a sok szép asszonyt, kik mindig készek voltak karjaiba dőlni. Emlékezetemben átéltem azt az izgalmas, gyönyörűséges órát, mikor ez a férfi mégis csak meghódolt a leány ártatlan bája előtt és remegő hangon súgta fülébe: »Szeretem magát. Akar-e a feleségem lenni ?<■ Eszembe jutottak házasságom szép napjai, a mielőtt beteg lettem. Visszaálmódtam, mint sétáltunk karöltve, szorosan, egymáshoz simulva a fényesen kivilágított utczákon, mint öntötte el biborvörösség térjem homlokát, mint lángolt fel szemében a harag, ha egy férfi- szempár tekintete odatapadt arezomhoz. Visszaálmodtam, hogy otthon, a kedélyes szobában hogy térdelt előttem térjem és hogy suttogta el százszor: »Hogyne szeretnélek, mikor olyan jó vagy, mikor olyan szép vagy én édes angyalom!» És ennek vége, vége! Én nem vagyok már sem szép, sem jó. Hisz a szépséggel arczomról a jóság is elköltözött lelkemből és helyét az irigység foglalta el. — Irigykedtem arra a sok száz asszonyra, kiknek szépségét Lapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva. VEGYES TARTALMÚ HETILAP
