Ung, 1894. január-június (32. évfolyam, 1-25. szám)
1894-03-24 / 12. szám
maga javára, elrabolja vagyonát, melylyel magának gondtalan életet vél biztosítani, ez érthető ; az is érthető, hogy az irigység olyan olyan erkölcsi javaktól törekszik megfosztani valódi, vagy képzelt vetély-társát, a mik az övéi nem lehetnek, a melyek, ha az irigység czélt ért, egyszerűen elpusztulnak ; de hogy egész nagy tömegek csupán a Rósz, a Gonosz parancsának engedelmeskedve, olyan javakat vegyenek el társaiktól, a melyeknek hasznát nem veszik, ez képtelenség, hihetetlen dolog. Az emberi természet ennyire le nem aljasodhatik soha! A titánokat nem a rombolás szenvedélye, hanem a szabadság eszméje lelkesítette, midőn az istenek ellen élethalál harczukat megvívták. A nagy küzdelmeknek nagy eszmék képezik az alapját. S a hol nagy küzdelem folyik, ott a feltámadás élő hite letkesiti a\ embereket. Nincs olyan nagyszerű, nincs olyan „biztos alapon,l induló és folyó küzdelem, a melyben a le- veretés balsejtelme végig ne futna olykor-olykor a küzdők nagy tömegeinek idegein. Mi tartja mégis össze az egy zászló alatt küzdő hajtársakat; mi győzi le a félelmet, mely az élethez ragaszkodás legerősebb, leghatalmasabb ösztönéből táplálkozik ? A feltámadás hite ! A küzdők még akkor is a legnagyobb elszántsággal harczolnak, mikor vesztük bizonyos ; mert hisznek az eszmében ; hisznek az eszme feltámadásában. Ők meghalnak bátran és di csőn ; mert hiszik, hogy feltámad az eszme, melynek szolgálatában elhullanak. A késő unokák, a feltámadt eszmék uralmának boldog emberei, kegyelettel fognak visszaemlékezni a vértanukra s porladó csontjaikat a dicsőség pantheonjába helyezik. A nagy küzdelmekben háttérbe szorul még az egyéni becsület is; a zászló becsülete válik fődologgá, melyért meghalni dicsőség; mert az eszme - a küzdők hite szerint — feltámad s igazolni fogja a harczosokat. öljétek • ki a feltámadás hitét az emberek leikéből s nem lesznek többé küzdelmeik; csak marakodni fognak a legjelesebb földi teremtmények ! Az eszmék nagy küzdelmének volt tanúja az a nemzedék, a mely ennek előtte 19 száz észtén dővel a judaizmus és a kereszténység között lefolyt küzdelmet végig élte. Mi lenne ebből az emberiség sorsára olyan nagy jelentőségű küzdelemből, ha az egyik küzdő féltől, a vezető zsidóságtól, az üldözőktől megtagadnék az eszmét ? Közönséges, aljas gyilkosság, melyben a hitványok leverik, elteszikj láb alól a nemest, a ki rájuk, érdekeikre nézve alkalmatlan. A próféta megölése nem ilyen gyilkosság volt. Az eszme állott itt szemben az eszmével. Az erős zsidó nemzeti állam eszméje s az általános, a kivételeket nem tűrő humanitás eszméje küzdenek itt egymással. A zsidóság szine-java, annak értelmisége, melynek lelkében neveltetésénél, a szent hagyományok erejénél fogva él a nemzeti állam eszméje, melynek szivét az eszme megvalósításának hő vágya dobogtatja, nem az embert, de a zsidó nemzeti állam eszméjével ellenmoudásban levő általános emberszeretet eszméjét öli meg a Krisztusban. Azért csúfol ják meg halála előtt a Jézust, azért végzik ki csúf halállal, hogy az eszmét csúfolják meg és diszkre- ditálják benne. A zsidók várják a Messiást, a Dávid véréből származó hatalmas zsenit, ki őket az összes nemzeti szerencsétlenségekért kárpótló nagy és szabad zsidóországai fogja megajándékozni; élére áll a nemzeti érzésben menedéket kereső zsidóság jobbjainak. De a Jézus nem e\ a Messiás. Maga kimondja, hogy az ő országa nem e világból való. A helyett, hogy erősítené a judaizmus eszméjét, gyengíti azt; a népnek a béke és a szeretet által a földre akarja hozni a menyet, elvonja a népet a nemzeti zsidó állam ideájától. E\érl kell meghalnia ; e\ért kiáltja a nemzeti állam eszméjének hatalma alatt álló jeru\sálemi nép: Bocsásd el a Barabást, feszítsd meg a Jézust! A nép többsége, főleg a sokat szenvedő vidéki nép, a Próféta az uj eszme hatása alatt áll. A nemzeti állam védői kisebbségben vaunak ; azért nyerik részükre a hatalmat, hogy győzelmüket a többséggel szemben biztosítsák. A Próféta a hús vét nagy ünnepét, miután a vidéket már hatalmába ke ritette, a főváros meghódítására akarja felhasználni. A nemzeti állam hívei látják sikereit, féltik eszméjüket ; ezért siettetik a végső csapást; siettetik a haladásban akadályt nem ismerő Mester halálát. Az eszmébe, annak feltámadásába vetett hit lelkesíti a két küzdő tábort A nemzeti zsidó-állam hívei megkönnyebbülnek, midőn a Mester ajkairól e szót hallják: elvégeztetett. Azt hiszik, hogy meghalt a humanitás és él a nemzeti állam eszméje; Jézus híveit leveri ugyau a Mester halála, de meg nem töri. Ők is hisznek az eszmében ; hisznek az Ur feltámadásában. A fejlemények a Jézus híveinek adnak igazat; a Krisztus feltámadt; eszméi élnek, átalakították a világot; a zsidó nemzeti állam eszméje, úgy látszik, örökre elbukott. Visszatetszést szülhet e felfogásom, de a tisztelet s a kegyelet egy bizonyos nemét nem tudom megtagadni a Megváltó gyilkosaitól ; a zsidó nemzeti állam eszméjének fanatikus híveitől ; hiszen függetlenségük, szabadságuk hő vágyának érzetében s a feltámadás hitében cselekedtek, midőn „nem tudták, mit cselekszenek“. Jézus előre látta küzdelmük sikertelenségét, látta eszméjük, államuk bukását s megjósolta azt. Az egyik küzdő fél csak megelőzte a vértanú-halálban a másikat. A Jézust Feltámadás. Az »Ung« számára irta Kováosné Balogh Irma. Ott künn, a természetben minden a husvét, a tavasz kiérkezését jelezte. A nap tüzesebben csókolta az ébredező íöldet, a levegő ózondus volt, és a lila és fehér virágok édes illata is a Mindenhatót dicsőítette. Az emberek ünnepi arczczal, ünnepi ruhában, imakönyvvel kezükben siettek a templomba. Piczi, fürtös fejecskéjü gyermekek boldogan szorongatták kacsójukban a húsvéti czukorbárányt. Minden csupa derű és ragyogós volt. Mintha az enyészet eltűnt volna a földről és a mindenség képe a »Feltámadás« nagy eszméjét visszasugározla volna. Csak egy zöldfüg- gönyös betegágyacska homályába nem hatolt be az ünnepi tény. Arra a sápadt kis gyermekre, ki ott a párnákon vergődött, könyörtelenül kimondta a sors a halálos ítéletet. A szobában mély csend volt. A fali-órát is megállították, hogy ketyegése ne zavarja a láztól kábult fejecskét; az ablakredőket lebocsátották, hogy a nap sugarai ne homályositsák el a már-már megtört szemeket. Az egyik sarokban, nádkarszékben, szunyókált az ápolónő. Fekete kendős fejével, az állandó virrasztástól sárga, ránczos képével, és a szürke vastag kötő-pamut gombolyaggal, mely kezéből ölébe hullott, úgy nézett ki, mint a hogy a régiek, az életfonalat elvágó párkát képzelhették. A kis vas-ágy mellett görnyedt az apa. Bánattól megtörve, már napok óta nem távozott gyermeke közeléből, nem evett, nem ivott, és fájdalmas elmerüléséből csak a kis szenvedő egy sóhaja, vagy gyenge mosolya rázta fel. A gyermek, a kis Laczi, a fájdalomtól elcsigázva feküdt. Sápadt, beesett kis arcza, a falon függő Jézuskép felé volt fordulva. Egyszer, a mikor még ő is egészséges volt, a dada azt mesélte neki, hogy szófogadó gyermekeknek jól megy a dolguk ha meghaltak. A Jézuska leszáll a menyekből, és érintésére megnyílik a kis fekete koporsó fedele, a gyermek kiszáll belőle, a Jézuska pedig magához emeli, beburkolja fényes kék köpenyegébe és magával viszi az égbe, hol bőviben van' a játékszer, a gyümölcsbonbon és a hol soha sem fáj ] a torok és a fejecske. A kis Laczi sem bánná, ha már magával vinné a Jézuska. Fenn, a menyországban már bizonyosan vár reá a mama, a kis mama, kit már olyan régen, nagyon régen nem látott. De nem! A mama nem lehet a menyországban, hisz ő nem halt meg, nem tették koporsóba. Laczika csak arra emlékszik, hogy egyszer az ajtónyiláson át nézte, mint borult a mama a papa lábai elé, összetett kezekkel, sírva és a papa csak ismételgette : soha, soha ! Aztán a mama összecsókolta a kis Laczi arczát, szemét, kezét, és elment egy öreg, komor nagynénivel, kit sem a mama, sem Laczika nem szerettek az előtt. A cselédek pedig utálatosan vigyorogtak, és ha az apa nem volt ott, folyton mondogatták : »Úgy kell neki, miért tett rósz lát a tűzre!«. Laczika nem tudja mi az »rósz fát tenni a tűzre«-, ü csak azt tudja, hogy a papa szép fekete sza- kála, olyan csúnya szürkés lett azután, és hogy azóta nem látta a mamát. Pedig nagyon szeretné látni, megcsókolni puha, fehér kezét megsimogatni illatos haját. »Mamácska, jöjj mamácska!« mormogta a kis Laczika. Az apa, ki gyermeke minden mozdulatára figyelt, meghallotta a halk szavakat. Kezét tördelve hagyta el helyét, és a mellékszobában az erős férfiú hangosan siratta a múltat, melyben nyugalmát, boldogságát vesztette el, és a jelent, mely az elmúlt boldogság kedves zálogától losztotta meg őt. Ez alatt a kis Laczi szobájában megnyílt az ajtó. Egy feketeruhás nőalak lépett be rajta. Kezében szép,' göndör játékbárányt, piros tojást és sokféle czukorkát hozott. Oda tett mindent a kis Laczi paplanára, aztán térdre hullott a kis ágy előtt és végtelen fájdalommal és megbánással szemében nézte a gyermek sápadt an- gyal-arczát. A fiúcska, a nagybetegek tulcsigázott érzékenységével megérezte a rálüggesztett tekintetet. Kinyitotta lázas szemeit, aztán boldog mosolylyal nyújtotta ki átlátszó kis kezét: »Hát mégis csak eljöttél mamácska.« halálra kereső ősök unokái azon eszméért, a melynek sikere érdekében, apáik megölik a Messiást, Jeruzsálem feldulásakor a vértanuság, a száműzetés, a bujdoklás, a nagy eszme elbukása felett érzett kifejezhetetlen fájdalmak súlya alatt roskadnak. Ha valamikor közel van szívemhez a zsidó, midőn Jeruzsálemjét siratja, akkor legközelebb van ; ha valamikor, akkor vele tudok sírni . . . A feltámadás hite lelkűnkben van. A hit tárgyai változhatnak; de a hit állandó. S ez a fő. Azért, ti „felvilágosodott lelkek“, ha a feltámadás ünnepén a nép emberének benső áhítatát szemlélitek, ha ember voltotokat tagadni nem akarjátok, ne mosolyogjatok felette, hanem emeljétek meg kalapjaitokat ! <£ Ung-vár város és polgármesterének ügye. Ungvár város képviselőtestületének f. évi február hó 16-án tartott közgyűlésében Spitzer Sándor dr. úgy tartalmánál, mint formájánál fogva, a szokott felszólalások közül magasan kiemelkedő beszédben világította meg a város anyagi ügyeit. A meggyőződés ereje, a fellépés férfias nyíltsága és határozottsága, mely a beszédben megnyilatkozott, a felszólaló korrekt egyénisége, melyet a személyes tekintetek gyanúja közöttünk soha meg sem érintett, megtette hatását a képviselő-testületre. Erről a hatásról adtunk számot lapunk folyó évi 7. számában, midőn a beszéd közlése alkalmából a közgyűlésről hozott tudósításunk bevezető soraiban a Spitzer dr. beszédét „nagyhatásúdnak (lejebb „nagy szabásuknak) neveztük, a nélkül, hogy a beszéd más következményeiről tudomásunk lehetett volna, mint arról, hogy forduló pontot jelez Ungvár város életében, a mennyiben a teljes nyíltság és őszinteség korszakát nyitja meg s véget vet a bajok leplezgetésének és állandósításának. Spitzer Sándor dr.-nak e beszédére, melynek következményei ismeretesek, ad választ Ungvár város polgármestere a képviselőtestülethez intézett önigazoló „előterjesztésében“, mely egy 25 lapra terjedő füzetben kinyomtatva, közkézen forog. A védekező iratra Spitzer S. dr. a képviselő- testülethez írásbeli választ adott be s azt lapunknak is megküldte. Tekintve, hogy a Fincicky Mihály védekező röpirata széles körben el van terjesztve, tekintettel továbbá arra, hogy laptársunk, az „Ungvári Közlöny“ érdemileg közli a védekezést, nem látjuk szükségét annak, hogy a röpiratot mi is lenyomassuk. Közlünk belőle kivonatban annyit, a mennyi szükséges ahhoz, hogy a dolgok között az összefüggést azon t. olvasóink is megtalálják, a kiknek kezéhez a védekezés sem röpirat alakjában, sem az U. Közlöny által nem jutott. Közöljük egyszersmind Spitzer S. dr.-nak a nyílt védekezésre adott válaszát is ; közöljük, mert, j felfogásunk szerint, a közérdek szempontja közzé- i tételét kötelességünkké teszi. 1. Fincicky Mihály védekezéséből. Fincicky Mihály polgármester előterjesztésének bevezetéséül előadja, hogy a február 16-iki városi közAz anya odatapasztotta égő ajkait arra a drága kis kézre : »Bocsáss meg édes kis fiam !« hebegte. De a kis fiú figyelmét már a paplanra helyezett játékszerek vettek igénybe. Egy perezre újra felpezsdült lomhán keringő vére. A kis bárányt arczához szorította, egy különösen Ízletesnek ismert ezukrot megnyalt sápadt nyelvecskéjévei. De aztán megint csak visszadölt és behunyta szemeit. Néhány lépésnyire az ágytól pedig a férj és a nő, egy rég elmúlt s borzalmas jelenet óta először álltak | ismét szemben egymással. »Hogy jöhetett ön ide asszonyom !« »A gyermekemet, a gyermekünket akartam látni, j Elek. Hallottam hogy beteg, hogy az orvosok azt mondják, meg fog halni. Látni akartam hát még egyszer, megcsókolni mégegyszer ártatlan kezét, és kérni őt, hogy szóljon értem, ott fönn, a Mindenhatónál, én értem, bűnös anyjáért!«. »A jogot a gyermeke szeretetére Ön eljátszotta, asszonyom!« A nő összetett kezekkel esdekelt! »Ne légy könyörtelen Elek. Vétkem nagy, de nem olyan nagy, mint te azt képzeled. És a miért vétkeztem, meg is bűnhődtem, százszor mindennap, minden órá- i ban, ezerszer ebben a pillanatban. Nézd, hogyan megváltoztam. Csak a bünbánat, a lelkifurdalás hagy ilyen nyomokat az emberi arezon !« A kis Laczi ezalatt olyan különös bágyadtságol érzett tagjaiban. Homályba burkolódzott előtte az egész szoba, a mama, az apa alakjai, a bárányka. Csak a Jézusképet látta tisztán mosolyogni, integetni. Nagynehezen felnyitotta mégegyszer ajkait ! »Apa, szépen kérlek, ne hadd el újra elmenni a szegény anyácskát. Úgy is egyedül maradtok, mert én elmegyek a Jézuskával az angyalokhoz. Magammal viszem a báránykámat is!« Haldokló gyermeke könyörgésére zokogva vonta keblére a férj megtért nejét, és a vonagló kis test előtt, melyet lenyűgözni készült a halál, két szív uj életre támadt fel.
