Ung, 1894. január-június (32. évfolyam, 1-25. szám)
1894-02-02 / 5. szám
XXXII. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1894. vasárnap, február 4. 5. SZÁM. SZERKESZTŐSE«: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. lap megjelen minden vasárnap. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 > Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részé illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. DNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Felvidéki népünk és a kincstár. A Kelet folyó évi 3-ik és 4-ik számaiban ,,A lustasággal vádolt ungmegyei felvidéki nép érdekében“ ezim alatt Lengyel Mihály névaláírással hosz- szabb ezikk jelent meg, melynek megírására, bár elhallgatja, azon közlemények adhattak az írónak impalsust. a melyek e tárgyat illetőleg lapunk közelebbi számaiban megjelentek. Nem érezzük annak szükségét, hogy kifejtett álláspontunk igazolására sok szót vesztegessünk. A kik a kérdés iránt komolyan érdeklődnek, egyszerűen utaljuk őket a lapunk múlt évi 46 , 48. és 49. számában a szóban forgó kérdés tisztázása czél- jából közrebocsátott közleményeinkre. Nem a védekezés tehát felszólalásunk czélja, hanem annak kimutatása, hogy a Lengyel Mihály ur czikke egyáltalában nem Íratott az ..ungmegyei íelvidéki nép érdekében.“ E kijelentéssel nem akarjuk a czikkiró jószándókát kétségbe vonni, csak azt kívánjuk igazolni, hogy az ő jószándéka ama kövek közül való, a minőkkel a pokolnak útja van kényelmessé téve Lengyel Mihály ur midőn czikkében a felvidéki népet az „elfogult gonosz rágalom* ellen „védelmébe“ veszi, midőn sanyarú sorsát egyedül a természet-, és az emberek mostohaságának tulajdonítja, kettős igazságtalanságot cselekszik. Az igazságtalanságok ideig-óráig javára válhatnak ugyan az egyes embernek ; de egész nóptömegekív nézve mindig károsak. Nagy kárára válnék felvidéki népünknek is, ha cselekvésében a Lengyel Mihály ur felfogása által vezettetné magát. Ha minden haját a talaj mostohaságára és az emberek méltánytalan bánásmódjára tolhatná s e miatt akarata még jobban elernyedne, valóban mostoha lenne hozzá úgy a föld, mint az ember; mert mind a kettőnek sajátsága, hogy csak a e s e 1 e k v é s b e n nyilatkozó szeretetet viszonozza. A ki maga-magát elhagyja, anuak e viszonzásban csekély része lehet. A felvidéki nép már is elhagyja magát; ha aztán mentegetik hibáját, a helyett, hogy megrónák s annak elhagyására szeretettel buzdítanák, még jobban megfeledkezik magáról, mi által helyzete még nehezebbé válik. A talaj mostoha volta jelentékeny, de nem egyedül álló oka a felvidéki nép szegénységének. Ilyen szegényes földön máshol is élnek emberek és másképen hasonló viszonyok között is sokkal jobban prosperálnak; mert náluk az erőfeszítés esi karja ki a földből, vagy ennek termékeiből az áldást. Ezt az erőfeszítést nem láttuk s nem látjuk mi a felvidéki orosz népben. Ilyen értelemben irtuk hogy ez a nép nem akar dolgozni, hogy ha meg van a napi kenyere, a holnappal nem gondol. Azt is mondtuk a többiek között, hogy : „Az erő a cselekvésben nyilatkozik s ha felvidéki népünk szorgos munka által nem adja bizonyságát életrevalóságának, jó tulajdonságai — jámborsága, kormányozható szelíd természete, jó szive, becsületessége — meg nem mentik; kérlelhetleniil elsöpri őket az idők szele, melyben csak az erősek állhatnak meg.” (Ung XXXI. 46.) Majd midőn a felvidéki nép egyik fia rótta meg kelleténél keményebben hibáit, igy szóltunk ; „Mi megróttuk, megrójuk a sorsa iránt érdeklődő j jóbarát szeretetéból kifolyó kötelességéi zetből e nép hibáit; de nem törünk pálezát felette, mert mi bi- ! zunk ezen néptöredék szunnyadó szellemi és erkölcsi ] erejében, tanácsadásukig' épm*r az a czéljuk, hogy ezeket a szunnyadozó --r,.. L‘ álmukból felél»- reszszük s ért ékesít ésük-»t úgy magának a népnek, mint hazánknak javára előmozdítsuk.“ (Ung XXXI. 49.) Effajták voltak azok az „elfogult rágalmak, meggondolatlan könnyelműségek, megbocsáthatatlan méltatlanságok“, a melyekkel mi a felvidéki népet illettük. Cselekedtük pedig ezeket a bűnöket a nyilvánvaló tények és teljesen megbízható férfiak tanú sága alapján Tapasztaltuk s tapasztaljuk ma is, hogy míg a felvidéki nép nagy nyomorkodva heveri át a telet, addig más vidéki, gyakran más országbeli munkások ezrével keresik és találják fel hegyeink között a fatcrmelésnól saját maguk és családjaik megélhetésének feltételeit. Az ilyen ténye js azon férfiak vallomása ellen, a kik életük fela" datává tűzték ki, hogy ezen egyébként jóravaló nép sorsán segítsenek, a Lengyel ur szépitgetése hiú törekvésnek bizonyul. Felszólalásunk másik oka, hogy kimutassuk, mennyire igazságtalan Leng y e 1 Mihály ur, midőn a felvidéki nép nyomasztó helyzete második (okául a kincstárt tünteti fel; midőn elég meggondolatlanul azt a koczkázatos állítást teszi, hogy a felvidéki emberek a rönk-termelés után „megórdem- lett bérüket csak egy teljes év leteltével, tehát i elég későn, kapják meg, a mikor csaknem elfelejtkeztek róla,“ melynél fogva „éppen nem mondható i rájuk nézve a kincstári munka hasznosnak.“ E tárgyat illetőleg a legilletékesebb forrásból nyert, megbízhatóság tekintetében minden kétségen felül álló értesülésünk alapján a következőket ir- hatjók : A felvidéken, hol a szántóföld kevés és minőségre nézve igen gyenge, az állattenyésztés a nép legfőbb jövedelmi forrását képezi. Mivel azonban a fekvő birtok nagy részben a kincstár tulajdonát képezi, a jövedelmes állattenyésztés csak az által válik lehetségessé, hogy a kincstár az erdőségekben levő réteket, legelőket, szántóföldeket, az úgynevezett „belzeteket“ a községeknek adja bérbe. A kivett befizetek eltartják aztán a községek minden lakosának marhácsvajat. — Ezen területek bérbeadásában az erdő kincstár kitűnő figyelmet és nagy jóakaratot tanúsít a nép iránt azzal, hogy a belzeteket a versenytárgyalások mellőzésével kikiáltási áron adja a községeknek, útját vágván az egyéni önzésnek, mely a kivett területeken, ha árverés tartatnék, a szegény nép hátrányára nyerészkednék. A kincstár jóakarata azonban nemcsak a verseny kizárásában, hanem abban is gyilváuul, hogy még az óvadék letételét is elengedi a szegény községeknek. Miután a népnek készpénze igen ritkán van, a belzetek árát a községek munkában, nevezetesen fenyő-rönkök termelésében fizetik vissza. Ily körülVirágmesék. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Harangvirág. A szép Suligul völgyében élt sok évvel ezelőtt egy rósz szellem, ki ellensége volt mindennek, mi szép és jó ; gyűlölte a napsugarat, a pillangókat, virágokat, és a hol csak tudott, kárt tett. Lakása egy sötét barlang volt; senki sem tudta megmondani, hogy milyen mély volt e feneketlennek látszó barlang, mert senki sem tért vissza azokból, kik elég bátrak voltak oda lemenni. A virágok féltek e sötét rósz szellemtől, s rimán- kodtak királynőjüknek, hogy űzze ki öt a völgyből. — Nem vagyok mindenható, — lelelt a virágok tündére, — de megkísértem, hátha sikerül ! És teremtett egy virágot, mely szebb és illatosabb volt minden testvérénél, és bírt még még egy tulajdonsággal, mely megkülönböztette őt társaitól. A tündér tudta, hogy a barlang sölét szelleme gyűlöli a zenét, különösen a harangszót, s ezért hangot adott a virágnak, oly hangot, mely a harangszóhoz hasonlított. Midőn a rósz szellem először látta a világitó Fehér virágút, először hallá hangját, s először érzé édes, kábító illatát, rémülten húzódott vissza barlangjába s bo- szut forralt. »Kiszakítom, barlangomba hozom, s szét- tépom ez álkozoft virágot!« mormolá. De midőn hozzá közeledett, a nagy lehér harangvirág hangot adott, és a rósz szellem megfutamodott. Nem merle többé barlangját elhagyni, lélt, hogy érezni fogja az édes illatot. De egy sötét éjjel, midőn a virágok mind aludta- nak, még is elhagyta barlangját, és oda lopódzott az álomban szendergő fehér virág mellé, és letépve, szárnyaiba burkolva elrepült vele lakásába, mely sötétebb volt az éjnél, hol kárövendő kaczajjal tépte szét a virág fehér szirmait! De im, a barlang megtelt illattal s haragszóval, mely mind erősebb s hangosabb lett; visszhangzott tőle a barlang minden zuga, a széttépett fehér szirmok illata mindig erősebi), mindig kábitóbb lett ; gyilkosát majd megfojtotta illatával, majd megvakitotta lényével ! Ekkor kibontván fekete szárnyait a szellem, elmenekült ; s repült, repült, mig távol volt a völgytől, mely telve volt harangszóval, ténynyel és illattal! A virág széttépett fehér szirmai még most is ott világítanak a barlang lenekén, illatát még lehet érezni, és ha a rósz szellem néha megkísérti a visszajövést, akkor hangját is hallani mint távoli harangszót, mely visszaüzi onnét a rósz szellemet. E. A hóvirág:. Milyen halvány, milyen gyöngéd ! és mégis menynyit mond reményről, tavaszról, illatos ibolyákról, melyek majd nyomában nyílnak, csalogány-dalról, mely akkor szólal meg, ha őt halálra csókolta a napsugár ! A tnuflß'/ hirnnkÁnpk npvpy.ik ír/t mnnrliák nnrn esengetyüi harangozzák be a kikeletet, de én, ha hóvirágot látok, csak sírni tudok, nékem az csak bánatról regél ! mert én tudom, hogy egyszer, midőn a hóval takart (öld felett enyhe márcziusi szél repüli tova, magával vitte egy kis gyermek utolsó lehelletét, ki ott feküdt édes anyja karjában halványan, fehéren, hidegen ! Oly kicsike volt hogy ajka nem tudott még mosolyogni, szive nem tudott még szeretni; de édes anyja azért órákon át nézegette, s varázsolt ajkára mosolyt, szivébe szeretetet, s álmodott néki hosszú, boldog életet ! A márcziusi szél azonban elvitte magával a kis gyermek lelkét, elvitte az édes anya álmát s reményeit ! Piczike koporsóban tették le a fagyos tőidbe és sirja mellett térdelt az anya; körülötte hólepel takarta a földet, a kopár ágakon át süvöltött a márcziusi szél. Sivár, rideg volt a világ. Fájdalomtól megtörve borult gyermekének hantjaira, — tájdalmát súlyosbítva az a tudat, hogy szeretetének jeléül még csak virágot sem tehet arra a dombra, mely gyermekétől zárja el őtet ! Patakzó könnyeitől azonban elolvadt a hó, s nyomában virág nyílt, hófehér, gyöngéd kis virág, hasonló a siratott- hoz ; e perezben a felhőkön át utat tört magának az első tavaszi napsugár, mire az anya felpillantott az égre, imára kulcsolva kezeit; a fehér virágok apró esengetyüi pedig halkan megszólaltak, hogy elzengjék azon vigasztaló szót, mit szárnyaira vett a márcziusi szél s azóta átrepült vele az egész világon, hogv : »Feltámadunk!« Lapunk mai számához „Hivatalos Közlemények“ és egy fél iv melléklet van csatolva. VEGYES TARTALMÚ HETILAP.
