Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1893-01-08 / 2. szám
XXXI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1893. vasárnap, január 8. 2. SZÁM. szerkesztőséi; . Megyeház-ter 13. szám, i. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmii sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziralok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden Vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 1 » Egyes szám iO kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részéilletők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.- Nyilttér soronként 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ ÜNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szeretetház. A szeretet ünnepei juttatják eszünkbe a humanitás egy nemes elhatározását. A múlt év julius havában tartott közgyűlésén határozta el a várme gyebeli néptanítók általános egyesülete, hogy megteszi az első lépést egy ungvármegyei szeretetház létesítésére ; házat emel a szeretetnek, helyesebben azoknak, akiktől a mostoha sors úgy a házat, mint I a szere te tét megtagadta, menedékhelyet az elhagyott árva gyermekeknek. Ne vádolja senki még gondolatban sem meggondolatlansággal a tanítókat, amiért éppen ők, a közszolgálat legszegényebb munkásai, mondták ki az első szót a humánus eszme megtestesítése érdekében. A tanítók tisztában voltak saját erejűk elégtelenségével; már említett gyűlésükön kimondták, hogy a tulajdouképeni munkát a város és vármegye társadalmára bizzák. Alig érzi s másokon, különösen az elhagyott gyermekeken, alig tapasztalja bárki is közvetlenebbül a szegénység súlyát, mint a tanító. Egészen természetes tehát, ha ők indítják meg a mozgalmat s ha ők az elsők, kik a szeretet perselyébe bele- eresztgedik filléreiket. Teszik ezt abban a reményben, hogy azok. a kiket az Isten megáldott, adományaikkaí lehetővé fogják teuni, hogy a szeretet hajléka, ha nem most, de a közel jövőben felépüljön s kebelébe fogadja mindazokat, akik ma éheznek s fáznak. Emlékeztessen bennünket e humánus gondolatra a tél, mely kiáltóbhá teszi a nyomort s megsokszorozza a szegény embernek szenvedését, a gyermekekét pedig kiál Ihatatlanokká teszi. A felnőtt ember, ha szegény is, kevésbbé érzi a telet. A kemény fizikai munka kifejti a test természetes melegét, a. fáradság, az éhség megizesiti a sovány falatot, édessé teszi az álmot, még a nem embernek való helyen is; mert sok nem embernek való dolgot kibír az ember! De mit tegyen az apátián, anyátlan, vagyontalan árva ? Mihez fogjon, hogy visszamaradt vándor-madár módjára az utszélen éhen, ruhátlan meg ne fagyjon ? A bátrabbja, koldui. Rongyaival, didergő tagjaival, sápadt, vén arezával, melyről lerí a nyomor, panaszos szavával megindítja egy-egy emberbarát szivét. Kihúzza a telet, hogy nyáron az erkölcsi I nyomor karjaiba vesse magát. A gyámoltalanabbak szerencsésebbek. Ezek szenvedésein többnyire korán szokott megkönyörülni az utánuk leselkedő halál. Mindnyájan tudjuk, hogy ez igy nem jól van. A gyermekben, akár fizikailag, akár erkölcsileg pusztul el, a jövő kincsét, vagyonát pazaroljuk. Legyünk hát takarékosak a jövő e kincseivel, óvjuk őket a fizikai elnyomorodástól, de főleg az erkölcsi haláltól; legyünk rajta, hogy mennél többet mentsünk meg belőlük a tisztes munka után élő társadalomnak; ne engedjük, hogy megismerjék s megszeressék a bűnt, mielőtt a jó gyökeret vert volna lelkűkben. Minden különösebb alkalom nélkül azért hozzuk fel e dolgot; mert óhajtjuk, hogy az a vármegyei társadalom, mely o'ly sok szép és nemes czélra hozza meg évenkint áldozatait, a, szeretet ma még gondolatban levő hajlékáról se feledkezzék meg az uj esztendőben; _s ha nem lel, teremtsen rá alkalmat, hogy e nemes emberbaráti czél előmozdítása érdekében cselekedhessél A szilárd erkölcsű embernek könnyebb a nyomoron segíteni, megszüntetése érdekében közremű- j ködni, mint azt elnézni. Ép erkölcsi érzékű ember mintegy megszógyenülten fordul el a szennytől, öntudatlanul is restellj faja s természetesen az ő mulasztásait is. Tegyünk, hogy kevés okunk legyen elfordulni a nyomorulttól, inkább legyen alkalmunk gyönyörködni a mosolygó, üde arczokban, melyekről a mi kezünk törli le a bűn bélyegét; örülni a tündöklő szemekben mutatkozó lelkeknek, melyeket mi mentünk meg a megsemmisülés veszedelmétől. Nemes hajlamok nélkül az emberi szív einem lehet. A jót alapjában önmagáért is szeretjük Erre mutat az a benső öröm, melynél magasztosabbat az ember alig élvez, amely az önzetlen jó cselekedetet, mint legszebb s leginéltóbb jutalom követi. Hogy mennél méltóbbak legyünk a jótett jutalmára, gyakoroljuk a jót abban az alakban, melyben legtöbb gyümölcsöt hozhat: segítsük az elhagyott gyermekeket, alkossuk meg jövőjüket, s ezáltal megkíméljük gyermekeinket, unokáinkat a koldus csavargóktól. Gondoljuk meg, hogy az állatok között nincsen ilyen „rangbeli“. Mért legyen az állatnál is gyarlóbb „a teremtés koronája és ura'- az ember ? Tarthatatlan állapotok. A csütörtöki tűzvész alkalmával tapasztaltak méltán gondolkodóba ejthették mindazokat, kik a város lakosai vagyonbiztonságának érdekei iránt érzékkel bírnak. Az utcai világító-mécseknek meg nem gyújtása miatt több estén át uralgó »legsötétebb» állapot, — a tűz kitörése után jó félóra elmúltával érkezett első viz nélküli szivattyú, és a még később érkezett központi tüzoltószereknek kiképzett egyének hiányában munkába nem vehetése mind kiáltó jelei annak, hogy úgy az ut- cavilágitás, valamint a vagyonbiztonsággal szorosan ösz- szefuggő tűzoltás ügye körül követett eddigi eljárás továbbra tarthatatlan, és hogy a vízvezetékre égető szükség van. Az a rémület, mely csütörtökön a város lakosságát eltöltötte, s melyet a város teljes sötétsége még fokozott, bizonyítéka annak, mily viszás helyzetben van nálunk a közönség vagyonbiztonság s legelemibb szükségletei tekintetében. Bizony nagyon furcsa állapot az, mikor egy majdnem L>,000-nyi lakossal biró s 38 °/u pótadót fizető város közönsége egy évben több ízben kénytelen az amúgy is folyton kifogásolt gyér utcavilágitást nélkülözni, városi dolgait és sétáit teljes sötétségben végezni, s méltán félelemre okot adó annak tudata, hogy a vaKét élet. — Az »Ung« eredeti tárcája. — Irta Gaar Mariska. (Vége ) Még mindig nem jött köny szemébe a kesergő kis lánynak, s az a legveszélyesebb stádium a nőknél, midőn fájdalmuk nem tud könyekbe kitörni. Attól féltem, hogy eszét veszti s nem mertem helyemből megmozdulni, vigasztalni őt. Leirhatlan kínos volt reám né/.ve e jelenet. A néptelen temető félreeső helyén, egyedül lenni egy őrjöngő teremtéssel, aki még télig gyermek s félig nő csak, de akinek hite, reménye, szeretetét födi a hideg kő, mely lelketlenül borul sir fölé s térdeplő helyül szolgál neki. Már magam is azt kezdém hinni, hogy álmodom s a kezeit tördelő bánatos kis lány csak vízió, amely szétfoszlik, elmúlik, mint a köd, midőn lépteket hallék, s a temetöőr alázatos »jó estét» köszöntését. — Egy kocsi áll még künn a kapu előtt, azt mondja, hogy a kisasszonyát várja: Hollán Lujza kisasszonyt . . . Hirtelen felugrottam helyemről s éppen jókor érkeztem a sirhoz, hogy az eszméletét vesztő kis lányt karjaimba foghassam tel. Rövid idő múlva a még mindig ájultan fekvő gyermek otthon volt nagyanyjánál. Egy idősb egyszerű asszony — valószínű a család régi hü cselédje — jött elénk kétségbe esve, intette csendre a ház népét, nehogy az öreg Nagyságos asszony meghallja. Hanem a folytonos heves csengetés, mely a belső szobák egyikéből hallatszott, tudtul adá, hogy hiába minden titkolódzás, már s sejt a jó nagyanya valamit. Nem ismertem csak hírből a derék családot, az özvegy nagyanyát, kit köszvénye évek óta székéhez tart lánczolva, aki soha nem mozdulhat helyéből s ép azért vidárnitni, szórakoztatni van itt unokája egy felvidéki szép kis szőke lány. Magam mentem be hozzá elmondani a történteket. Szomorú kötelesség volt biz az. Még most is előttem rémlik a szomorú özvegy asszony amint sirva köszöni szívességemet, hogy nem hagytam magára a kis leányt, mellette voltam a szertartás alatt. Hiába magyaráztam neki, hogy én nem is vettem őt észre a tömeg között, csak akkor, midőn egyedül térdelt a hideg sirkövön, úgy látszott nem is hallgat már szavaimra, csak folytonosan ismételgeti maga elé : — Miért is, hogy a gyerekek is tudnak szeretni mélyen igazán ? Az egyiknél korán kifejlődött ez érzelem, hivatássá lesz, testet lelket megölő — a másik előtt csak szeszély, pusztán üres kaczérkodás az egész. Egyiket megöli a másiknak éltető eleme Miért; oh miért V- Azután nem is sirt, csak egy kissé volt komolyabb mint máskor — forditá felém beszédét az öreg — egy köny sem jött szemébe midőn a temetésre készülődött. En nem mehettem vele s velem azt hitette el, hogy keresztanyját kéri kísérőül. Pedig rászedett, egyedül ment ki abba a gyászos kertbe és most — most ? ! A ház régi hü embere, az orvos lépett a szalonba, jelenteni, hogy a kis lány magához tért ugyan ; de lázzal küzd. Erős felügyeletet rendelt számára, mert folyton menni akar, alig tudják ágyában visszatartani. A szülőknek is sürgönyzött már, holnapra itt is lehetnek. Szomorú találkozás lesz az. Midőn felálltam, hogy búcsút vegyek a ház nrnő- jétől, egyidejűleg az orvos is jött velem s fejét csóválta aggodalmasan midőn a beteg szobájából lázas felkiáltásokát meghallá: — Engedjenek, é.i akarok ... A rekviemnek még nincs . . . nincs vége s nekem ott kell lennem .... Nem engednek ? nem szabad . . .Ki lesz akkor ott helyettem ? Lelket megrázó kilörések egy gyermekajakról, s az orvos nyugtalanul hallgatá azt. — Ez a gyermek veszedelmes állapotban van. Idegei nagyon megvannak támadva. Már tegnap is aggódtam miatta, nyugtalan volt és szörnyű zavart a beszéde. Egy könyvecskéi adott nekem és panaszlá, hogy egy árva szó sincs benne felőle, pedig ez Jóska naplója, ki betegsége utolsó idejében küldé gyermekkori pajtásának, hogy haláia után szíveskedjék átadni neki, aki bizonyára vigasztalhatlan lesz. Olvassa el barátom Ön még fiatal, tanulhat belőle, ennek a kis leánynak úgy sem lesz már reá szüksége, amannál pedig egészen fölösleges tárgy volna. Barátságos kézszoritás után megköszöntem bizalmát, kérve a derék orvost, időnkénti tudósításról a kedves beteget illetőleg. Hazaérkeztem után azonnal hozzáfogtam a napló olvasásához. Magasloku tehetségre mutatott az irály szépsége. Egy gyötört lélek szenvedései beteg testben, egyik lapon kikel a természet ellen, mely bilincselve tartja ágyában. A másikon meg imigyen fohászkodik : »Büntettél oh istenem, megérdemeltem, vétettem ellened súlyosan, mert kételkedtem benned, fellázadtam mint rabszolga, s te lesújtottál, betegségem nagyságát növelve De mig testem szenvedett, lelkem kibontakozott a sötét burokból, mely ezideig elvakitá, megismertem oh isten hatalmadat. A zsoltárosSal kiáltok: >Jó nekem, hogy megaláztál engem, hogy megtanuljaim igazságaidat.» Felemelkedett hozzád elcsüggedt lelkem, te voltál egyedüli vigaszom, beléd helyeztem bizalmamat s te meghallgattad megtért tékozló fiadnak forró imáját, vissza adtad őt az életnek, vissza adtad Neki. Áldassék érte örökké szent neved.» Két héttel utóbb folytató sorai ismét a kétségbeesés hangján Írattak: »Gyűlölöm az embereket, állapotom rosszabbá fordulta kiölt belőlem minden jó érzést, gyűlölöm önmagamat, tagadom Isten létezését, aki irgalmas, ennyi fájdalmat miért küld én reám ? ! Itt ténfergek, gyötrődöm Lapunk mai számához „Hivatalos Közlemények“ és fél iv melléklet van csatolva. VEGYES TARTALMÚ HETILAP.
