Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1893-05-14 / 20. szám

Maga az a tény, hogy egy 25 éves tartozás ki- egyenlittetett, az ötödéves korpótlók biztosíttatott minden tanitó részére, a 400 frt tanítói fizetés biztosításának lehetősége megvan, a szebb, a jobb jövő reményével és elevenítő hitével töltheti el lelkeket. Igaz, hogy ez még mindig csak remény ; de ez a szegény ember mindennapi kenyere. De talán nemcsak a szegény emberé, hanem minden emberé. Lelkileg mindnyájan a jövőben éljük le életünk szebbik, jobbik felét.

Ha a tények nem eléggé alkalmasak arra, hogy hitüket ébren tartsák, vegyék hozzájuk azokat a nagyjelentőségű nyilatkozatokat, a melyek a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával illetékes államférfiak részéről tétettek. A közokt. minisztérium részéről az államtitkár kilátásba helyezte, hogy a tanítói fizetések ügye rövid idő alatt ismét napirendre kerül, a közokt. miniszter a 68-iki 38. t.- ez. revisióját helyezte kilátásba; Apponyi Albert gróf a nemzet becsületbeli kötelességének mondta a tanítók sorsának kellő biztosítását.

Legyenek rajta a tanítók, hogy a miniszter által kilátásba helyezett revisio ne érje őket készületlenül ; lelkes munkájukkal egyesítsék maguk mellett az egész nemzetet és ügyük diadala biztos.

A mi a vármegyénket illeti, a mi tanítóink többségére, népnevelós ügyünk egészséges irányú fejlődésére valóságos jótétemények lesznek az uj törvény által biztosított segélyek; de csak abban az esetben, ha a felekezetek a függetlenség látszatáért nem kárhoztatják a mostani nélkülözésekre továbbra is tanítóikat, ha minden iskola kérelmezi tanítója részére a 400 frtot.

Egy kis helyreigazítás és pótlás.

Élénk érdeklődéssel olvastuk — különösen mi felvidékiek — az Ung folyó évi 18. és 19. számainak „Felvidékünk jelene és jövője“ czimü első czikkeit. Különösen lekötötte figyelmünket az a meleg érdeklődés, melyet a czikkek népünk sorsa iránt tanúsítanak. Általában a népünk boldogulásának előmozdítása tekintetében felhozott dolgok is kielégítenek bennünket s azt a meggyőződést erősebbé teszik bennünk, hogy a jelzett irányban a megkezdett munkát folytassuk s a felvidéki köznép helyzetének javulását tőlünk telhetőiig előmozdítsuk.

Azért hangsúlyozom a megkezdett munka folytatását, mert az első czikk eme mondata : „A pusztulás okával senki sem törődik“ nem egészen felel meg a valóságnak. Törődünk bizony mi népünk bajával, s a lehetőség szerint törődik a kormány is, és az együttes munkának már eddig is van némi eredménye. Felvidéki népünk sorsa előnyös változáson ment át a közelebbi évtized alatt; anyagi helyzete általában javult s e javulás jeleként a népesség szaporodott. Igaz, hogy a földmivelós még mindig a régi primitiv állapotban van, gyümölcsöt pedig nem termesztünk, de marhatenyésztésünk sokat

javult. A földmivelésügyi minisztériumtól kapott tenyészállatok nagyban emelték a fajok értékét; már szépen pénzel népünk a marhaállományból. Tény, hogy még e téren is sok a tenni való, az is való, hogy a tej és tejtermények vidékünkön pénzzé nem tehetők; de hát ez gazdasági tekintetben inkább előny, mint kár. A tej és tejtermények pénzzé tétele csak a városok közelében s csak a tömeges termelésnél fizeti ki magát. Akinek 2 — 3 tehénkéje van, okosan teszi, ha a tejet a borjú által szopatja ki s a maga házi szükségeire fordítja. A tejen táplálkozó borjú bőven visszafizeti az általa elfogyasztott tej árát.

A kormány azonban nemcsak marhatenyésztésünket emeli, hanem nemesebb apaállatok adományozása által juh és sertéstenyésztésünket is előmozdítja.

A felvidéki nép jellemzése tekintetében a czikkek fején találják a szeget. A mi népünk valóban irtózik a kemény munkától. Készebb nélkülözni, sőt éhezni is, mint megszorítani a kapa, kasza és fejsze nyelét. Mindazonáltal nem lehet ráfogni, hogy do- logtalan ; csakhogy munkája nem igazi munka, hanem inkább babrálás.

Abban is igazuk van a czikkeknek, hogy kül- segitsógre van szüksége ennek a népnek, hogy magát összeszedhesse. Egy jellemző példát tudok arra nézve, mily jótékony hatása van erre a sok tekintetben meg kiskorú népre a kívülről jövő segítségnek. A turjavölgyi népnek kedvezőbb anyagi helyzete, nagyobb szorgalma tanúbizonyság reá, menynyire nem vész kárba népünknél a külsegitség. Az eset a következő :

Kotz báró túrjai birtokának bemunkálásánál, termékeinek értékesítésénél igénybe akarta venni a nép munkáját ; de mindenfelé huzódozással, vállvo- nogatással találkozott. Nem dolgozhatunk pánocsku, mert szegények vagyunk, mert nincsenek igavonó állataink

A báró nagy lépésre határozta el magát. Kihirdette a népnek, hogy a kinek pénz kell, egy bizonyos vasárnap délután jöjjön el hozzá, ad ő mindenkinek igás jószágra és szekérre valót. Az emberek nem akartak hinni füleiknek: egy ur, a ki pénzt hoz a népnek, ez a gondolat nem akart a fejükbe menni. A kíváncsiság oda vitte a báró elé, hol bámulatukra egy nagy halmaz bankót találtak az asztalon. A báró egyenkint kérdezgette tőlük, kinek mennyi pénz kell az igás jószágra és szó nélkül osztotta ki a kívánt összegeket Pár óra alatt elfogyott a 10,000 frtot tevő nagy csomó bankó, A pénz kölcsönként osztatott ki, minden ember magáért állott jót.

A különös pénzosztás eredményei ismeretesek. A nép megvette az igás jószágot. Munkához fogott A siker megsokszorozta munkaerejét, meghozta a kedvét. A nép becsületérzetéről teszen tanúbizonyságot az a tény, hogy egy sem maradt adósa a

bárónak; sőt mikor 'elköltözött közülük, hálából összes földjeit ingyen munkálták be.

Ennyit akartam a nagy figyelmet keltett czik- kekhez mintegy pótlásul hozzáadni. Ha a tekintetes szerkesztő ur jónak látja, szíveskedjék soraimnak egy kis helyet szorítani.

Felvidéki.

A vármegye életéből.

1 -i“-,Me5fOTrt?fir,Rí3frs'fta5Tt~«ilájus 5-ikí közgyűlésből. —

Tekintetes Szerkesztő Ur! ügy veszem észre, hogy a gyűlési tudósítással megint elkéstem. De hát tetszik tudni, én is magyar ember vagyok és szeretek fontolva haladni ; de nemcsak én haladok tolva, hanem a postánk is fontolva halad ; a hol, ha kérjük valaki levelét, mindjárt az kérdik tőlünk, nem harag szun k-e az illletőre ?

Bocsánatot kérek, hogy eltértem tárgyamtól ; postáról beszélek, holott gyűlési tudósítást akarok Írni — meglehet a papírkosár részére.*)

Megtetszik engedni, hogy mielőtt a tárgyakra térnék, elismerést szavazok magunknak azért a szép ma- gunktartásáért, hogy mindazt, amit elénk tárnak, hála- datos szívvel fogadjuk, még a tisztviselők fizetésének emelését is . . .

Ebből az esetből eszembe jut egy Diithű<--ségét gyönyörűen ápolt tincscsel bizonyító polgártárs halgatag viselkedése, ki aligha nem pénzben dolgozik, mert a mint a megállapított fizetéseket, előttem eddig ismeretlen folyékonyságu magyar nyelven felolvassa a főjegyző ur, a háta megett ülő telivér szittya atyánkfia mindig mérges szemeket veteg- tett rám, gondolván magában : a rám eső részt te fizeted meg, mert megjegyzendő, hogy én meg kölcsönben dolgozom.

Én meg az ő elmélkedésére azt gondoltam, hogy ha róka volnék, már ezerbőrömet is lehúzták volna, mégse került volna meg a veszett fejsze nyele.

De hát hogy is állunk a tisztviselők fizetésének emelésével ? Én ezt a papiroson felállított piramist nem tudom másként elképzelni a gyakorlatban, mint egy szál kolbászt, mely egyik végén gömböcz vastagságú, a másikon hajszálnyira véknyul, a melyből rangszerint. lemetsz mindenki egy darabot, de a legalantabb állók már csak harapófogó segélyével foghatják meg a jutalékukat, a dijnokok . . . még igy sem. Nem jó lenne ezt a kolbászt megfordítani ? vagy a szentirássai tartunk, logy éhesek mindig lesznek ti közöttetek!**)

Az árvákat telmentettük az útadó alól, és ez helyes is, mert azoknak úgy sincs szükségük útra . . . kivált akiket még ölben hordanak, akik pedig saját lábukon járnak, azok kövezetlen utón is eljárhatnak . . koldulni!

A bereznai közigazgatási gyakornoknak is pótlékot adtunk; persze, persze, most már elfogott mindnyájunkat a pótlási düh, — én a magam részéről annyira lel- lelkesedlem, hogy haza ér/e, a cselédeim fizetését lei- emeltem, bár eddig is alig bírtam ugyan őket fizetni, de úgy gondolom, az ungvölgyi vasút engem is kisegít, melynek jövedelméből már a gyűlés alatt részesülni kívánt egy tisztelendő ur.

Hát a Buttler emlékoszloppal hogy is állunk ? A mint kiértettem, a megye egy monumentális emléket

*) Ezúttal még nem ; de már a legközelebbi alkalommal egy :> órai szállást biztosítunk t. dolgozótársunknak; mert a fontolva baladás nagy erénye lehet a vidéki kis postának, de nem az a hirlapirás mesterségének. A szerk.

**) Már csak ne bolygassuk meg a szentirást. Jól van az megírva ! A szerk.

tek vissza házi tűzhelyeikhez s pipereasztalukhoz.

Augusztus korában a kereskedelmi hajók milliókba kerülő divatezikkeket szállítottak Rómába. Babilóniai szőnyegek, tyrusi bíbor, finoman hímzett vásznak, gyémánt és gyöngyök kelet és India legkeresettebb czikkei voltak. Mindennemű gyapot szövetet a legfinomabb mous- selintől kezdve Egyptom szállított. Legjövedelmezőbb volt azonban a selyemkereskedés, mely valószínűleg Chinából indult ki, s Augusztus korában annyira divat- bajött, hogy a császár szigorú törvények által tiltotta el a férfiaknak ily szövetek viselését.

Legnagyobb fényt mindamellett a gyöngyökkel és gyémántokkal űztek. Voltak 500,000 forint értékű gyöngyök s a fokozódó divathóbort következtében valamivel később egy-egy előbbkelő hölgynek ékszerei milliókat képviseltek.

A divatnak őrült pazarlása e korban nem is volt csoda. Hiszen a folytonos hódítások, s a leigázott népek kincseinek harácsolása révén a vagyon egyeseknél úgy fölhalmozódott, hogy egy Apicius nevű római Ínyenc midőn vagyonának értékét fölszámította s azt találta, hogy az már csak 2.500,000 forintra rúg, megmérgezte magát azon meggyőződésben, hogy t szteséges embernek ily csekélységből nem lehet megélni.

A fényűzés és őrült pazarlás tetőpontját azonban csak később érte el, s midőn Rómában a lorumon női ügyvédek szónokoltak s női klubbok (senacula) befolyásolták a nyilvános életet s a fényűzéssel párosult fürdői élet, kedvelt tengeri fürdők látogatása roppant arányokat öltött, midőn divatezikkekért évenkint az akkori írók följegyzése szerint legkevesebb 10 millió forint szivárgott ki keletre Ázsia kereskedő államaiba, midőn az iin- peratorok maguk jártak elől határt nem ismerő pazarlással, úgy, hogy egy Tiridates örmény király s három ezer főnyi kíséretének háromnegyed évi Rómában tartózkodása és szórakoztatása 40 millió forintba került az államnak, s talán még egyszer annyiba a kedveskedésből örmény divatot kezdő előkelő rómaiaknak, ily korban természetes, hogy a divat évről évre változásoknak volt alávetve, s csak nyomtatás nem ismerése akadályozta meg a divatlapok keletkezését.

A divat e fénykora azonban a népvándorlás után egy időre lehanyatlott; a politikai, társadalmi és erkölcsi viszonyok változásával a divatnak is átalakuláson kellett keresztül mennie.

Ázsia nomád népei egyszerűbb szokásokat, ridegebb öltözködési módot hoztak magukkal Európába a nagy római birodalom romjain született kereszténység vallásos iránya a klasszikus ó-kor pazar, de legtöbbször művésziesen szép divatjai helyett aszketikusan egyszerű viseleteknek teremtett irányt.

Róma fényes selyem, bársony, mousselin plasztikus redőkben aláomló öltönydarabjai s a barbárok irha nadrágjai és durva bekecseiből valami sajátságos, télig fényűző, félig a viszonyokhoz és czélszerüséghez módosuló öltözködési mód kezdett kiforrani, melynek egyes részletei igen alkalmasak voltak arra, hogy a kasztsze- rüen különvált néposztályokat egymástól elkülönítsék.

Tulajdonképeni divat az egész középkorban csak az előkelő nemességnél volt, melynek elég hatalma és hiúsága volt ahhoz, hogy gazdagságainak előnyeit felhasználva, kincseit és rangját pazar, öltözködéssel is fitogtassa. A nemességnél a divatot mindig az udvar befolyásolta, s daczára annak, hogy a férfiak éltük legnagyobb részét pánczéíosan s kalandos hadjáratokban tö - tötték, a nőknél pedig erkölcsi támogatást keresett az egyház, mégis nagyon gyakran és gyökeresen változott a divat, úgy hogy a papságnak kellett a divat hóbortjainak mérséklésére közbelépni, de természetesen sikertelenül, mert daczára annak, hogy a viseletek a legtöbb államban rendeletileg voltak szabályozva, a nők hiúsága és találékonysága mindig talált még valami meg nem rendszabályozott ruhadarabot, vagy uj divat behozatalára alkalmas szokást, melynek segítségével a hatóságok

gyámkodása alul kibúhatva, egész szenvedéllyel, hódolhatott a divatnak.

A vallás különben inkább az erkölcsiség fölötti ellenörködést tartotta szem előtt, a ruhaviselési módokat a politikai hatóságok szabályozták, a büszke nemesség irta elő megkülönböztetésül a többi néposztálynak.

Középkori rendeletet ma is találunk könyvtárainkban, melyben a cselédeknek szigorúan megtiltatik bársony és selyem ruhát és aranyékszereket viselni.

Ulmban hegyes csizmát csak lovagnak volt szabad fölhúznia, mig a polgárok csizmahegye 2 hüvelyknél hosszabb nem lehetett, a polgárnőknek e mellett még gyűrűt sem volt szabad hordaniok. Németország legtöbb államában még a ruhák bélésének színe is rendeletileg volt előírva az egyes néposztályok részére, s szakáit hordani csak a magas egyházi és politikai méltóságoknak volt szabad.

Sajátságos, de a kor viszonyainak teljesen megfelel, hogy mig a klasszikus Róma, mely telve volt közfürdőkkel s hol szokásban volt nap-nap mellett fürdeni valóságos fényűzést fejt ki e ruhadarab használatában, addig a középkorban mely a szappant egyátalában nem ismerte, az ing úgyszólván teljesen ismeretlen, sőt még az újkor elején is pazarlás számba megy, ha valakinek két inge van.

Valamint azonban a klasszikus ó-korban a római nők az Antonius elé aranyozott orrú hajón Venusnak öltözött (vagy inkább vetkezett) s bachansnői kosztümben pompázó társalkodónők s meztelen Amorkák kíséretében vonuló kaczér Gleopatrát utánozva mythologiai divatot kezdeményeztek, s minden érzéki szépségüket igyekeztek föltárni, a férfiak pedig egész lábszárukat födetlenül hagyták a kor divatjának hódolva: úgy a középkorban is minduntalan találunk különösen női divatot, melynek ^nagymértékű illetlensége ellen az egyház az erkölcsiség őre hasztalan emeli föl szavát.»

E divatok között a legkülönösebb mégis az újkor-