Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1892-09-18 / 38. szám
XXX. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1892. vasárnap, szeptember 18. 88. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjeleli minden Vasárnap KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK : Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők.-« Nyilttér soronként 20 kr. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ „UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Kossuth Lajos. A mai Kossuth-ünnep eseménynyé nőtte ki magát vármegyei és városi társadalmunk közéletében. A rendezőség által közzétett ünnepi programúi komolyságot, méltóságot igér, egy élvezetes est reményevei kecsegtet. A mint értesültünk, a társas vacsorán részt vevők száma 200 körül van a társadalom minden osztályából, jeléül annak, hogy Kossuthot nem egy társadalmi osztály, vagy párt, hanem az egész vármegye, az egész város szivébe zárja. A ki a mai vármegyei és városi közéletünket ismeri, tudja, hogy az az ünnep nem a 49-es Kossuth Lajosnak, hanem annak a nagy történelmi alaknak szól, a ki nemzeti történelmünk legíényesebb, legdicsőbb korszakában, Mózese volt népének s a ki a megpróbáltatás szomorú napjaiban az élet reményének tüzet táplálta nemzete szivében. Kossuth Lajos 1867-ben megszűnt tényezője lenni az actualis magyar politikának. A Gondviselés bölcs rendelkezéséből történt, hogy az általa kezdeményezett nagy mü más által valósittassék meg. A munkafelosztás nagy elve nemcsak a kicsiny, de a legnagyobb dolgokban is érvényesül; a valódi nagyok sem végeznek többet egy valóban nagy dolognál. Kossuth Lajos nem eszmékben, de megvalósi- tott intézményekben rakta le a mai Magyarország alapját s midőn a nemzetet a megsemmisülés veszélye fenyegette, vezette és intézte azt a dicső függetlenségi harczot, mely a nemzet életképességét önmaga és világ előtt bebizonyította, melyből j erőt fog meríteni e nép, mig a négy folyó és hármas hegy táján az Isten életének kedvez Kemény Zsigmond napvilágra hozott einlékira- ratai, Hunfalvy Pál emlékezései tanúskodnak róla, hogy neki is volt ellenzéke; de az események nem bizonyítják azt az állítást, hogy ennek az ellenzéknek a nemzetben gyökere lett volna. Lehetett az egyes nagy elmék éleslátása, vagy (s ez valószínűbb), töprengő lelkületű hazafiak balsejtelme ; de komoly, megokolt ellenszegülés semmi esetre sem volt. A „terrorizmus“ vádját maguk az események czáfol- ták meg a legfényesebben A terrorizmus visszahatást kelt, csak erőszak és kegyetlenség által uralkodik, hogy saját fegyverei által vesszen el. A nagy franczia forradalom szószerint igazolja ezt az állítást. A magyar függetlenségi háború mást beszól. 48-ban ellenségei s nem önmaga ellen harczolt a nemzet. Ha terrorizmus tartotta volna Kossuthot a felszínen, azt a páratlan pénz és véráldozatot nem hozza meg a nemzet, a terrorizmus a polgárháború fertőjébe fullasztja vala a dicsőséges történelmi eseményt. A vezérek közt tapasztalt kisebb nagyobb visszavonás a gyengeség érzetéből keletkezett; (bár alaptalanul,) de még önmaguktól is féltették a hazát. Az események fényesen igazolják, hogy Kossuth tényleg uralkodott a nemzet lelkületén és szivén, kit a nemzet szívvel lélekkel követett. Az események változtak. 67-ben egy uj alak, az apostoli Király alakja is helyet kért és nyert a nemzet szivében. Mindazonáltal apáinkat s bennök önmagunkat tiszteljük meg, midőn a nagy történelmi alak születésének 90-ik évfordulója alkalmából kegyeletünknek külsőképen is kifejezést adunk. Pusztulunk-e, veszünk-e? A Budapesti Hirlap í. évi 251. számában »A magyarosodás akadályai » cim alatt a * magyarosítás * sikertelenségeinek okait kutatgatva, a többek között azt állítja, hogy a * magyarosítás » folyamata szerfelett lassú; sőt egyes helyeken teljesen megakadt. Helylyel-közzel visszaesés észlelhető, de legnagyobb visszaesés tapasztalható Ung vármegyében, hol a magyarság 2-61°|0-os apadása mellett a tótok 7 37°|0-os gyarapodása megzavarta az eddigi arányt» ; tovább úgy szól a panasz : >sajnos, a magyarság beolvadása már sok helytt befejezett dolog, mint Hunyadban és Sárosban, másutt pedig, mint Ungban, már erősen megindult.» Hát igaz volna-é ez ? Csakugyan fogy, pusztul Ungban a magyarság ? A látszat azt mutatja, de tényleg másképen áll a dolog Ungvármegyóben tényleg gyarapodott annyira a magyarság, amennyire az ország bármely más, vegyesajku vármegyéjében szaporodott. Csakugyan igy áll a dolog ? A számok, a csalhatatlan számok, melyek alapján a Budapesti Hirlap az ungi magyarság »erősen megindult beolvadását» konstatálja, nem mondanak igazat ? Szerencsére ezúttal nem. A népszámlálási adatok 1880-ban 39,479 magyart mutatnak ki, 1890-ben pedig 37,182-t; e szerint Ungban a magyarság 10 év alatt alatt 2,297 lélekkel fogyott volna; de a számok egészen mást beszélnek az ismerős embernek. Mi, akik jó ismeretségben vagyunk a mi számláinkkal, megkísértjük ezeket őszinte nyilatkozatra birni. A népszámlálási adatok végeredményének egybevetéséből valamely törvényhatóság nemzetiségi viszonyait alaposan megítélni nem lehet; ehez a helyi viszonyok alapos ismerete s ezek alapján a kisebb számok gondos egybevetése szükséges. A Budapesti Hirlap, midőn az ungi magyarság beolvadását konstatálta, ezekre a körülményekre ki nem terjeszkedett, egyszerűen készpénznek vette a számok hozzávetőleges végeredményét. Ung vármegye 4 járásából a kaposi csaknem tiszta magyar, az ungváriban erősen (Ceőezök, Császlócz, Ráth, Helmecz stb.) van képviselve a magyarság ! a szobrán- czi és nagy-bereznai, csekély töredékek leszámításával, tót és orosz. Ha beolvadásról van szó, a nagyobb tömegek felszívó hatását figyelembe véve, erről csak a szobránczi és bereznai járásokban beszélhetünk ; ha fogyásról, első sorban a magyarság legerősebb váráról, a kaposi járásról, másodsorban Ungvár városról, harmadsorban az ungvári járásról szólhatunk. A szobránczi járásban 1880-ban lSŐG-ra, 1890- ben 1112-re, a nagy-bereznaiban 1880-ban 590-re, 1890- ben 677-re van téve a magyarság száma. Amint e száTLszteit Szerkesztő ur ! ígéretem beváltásául irtain ismét b: lapja számára, s minthogy arrói értesültem, hogy Ön óhajtaná, miszerint irói nevem változtassam meg, —- kívánságára — im megteszem azt. Hogy miért választám e nevet ? Iparkodni fogok röviden leírni ennek történetét, ha szives lesz végig hallgatni. A »Hannus» név nekem még akkor tetszett meg, midőn táncziskolába járva, beniutattak nekem egy csinos német fiút, kinek ez volt keresztneve. Azóta már elmúlt néhány év, de ha keringőt hallok játszani, mindig szívesen gondolok reá, a ki oly pompásan járta e táncot. Tavaly is úgy történt. Nagy korcsolyaünnepély volt Sz. városában, s rokonaim, a kiknél időztem ekkor, rábeszélőleg hittak magukkal azt megnézni, mert én a sport e nemével sohasem próbálkoztam meg. Díszes, elegáns közönség, fényes kivilágítás, tűzijáték és egy örömtől ragyogó arcú fiatal ember, ki a pavilion ablakához sietett hozzánk, tűntek tel nekem az első pillanatban. Egyedül, párosán és nagy csoportban tovalejtő szép és kevésbé szép alakok váltakoztak fel s alá, miközben a jégpálya távolabb eső részében ügyesen végzé feladatát a tűzijáték rendező. A katona zenekar ép egy kitűnő keringő végső akkordjait fújta, midőn előttünk állt a helyi hivatalos lap relerádairója. — Nos lesz-e tárca ? kérdé tőle bátyám szigorú hangon. — Bocsánat Szerkesztő ur, ép azért jöttem, hogy tán elég lenne egy hosszabb féle hir is. — Semmi kifogás barátom. A vezércikk három két harmados hasáb garmondból szedve, mely alatt pompásan fogja kivenni magát egy helyiérdekű tárcza petitből. Én igy terveztem, igy akarom, a többi az Ön gondja Újabb* ismerős érkezett, bátyám azokhoz lordult, és én majdnem hangosan kacagtam (el, midőn rápillanték, látva elkeseredett siralmas ábrázatát, a ki tán életében ma bánta meg legjobban, hogy újságíróvá lett. — De mondja csak, miért lett ön egyszerre oly levert kérdém tőle mosolyogva. — Oh nagysád — lelelt iszonyú páthoszszal — oh nagysád, ha kegyed az én helyemben volna ! követtem tekintetét, mely egy igen csinos kis lánykán állapodott meg, a ki türelmetlenül és félve tekintett (elénk s fázósan igazgató prémjét nyaka körül. Most már értettem mindent. Derék jó fiú volt, szívesen segiték baján. — Ne búsuljon semmit, korcsolyázzék vígan, soh.-e engedje emiatt kis hölgyét meghűlni, és ne írjon egy sort sem, holnapra azért mégis lesz tárca Senkisem hallá szavaim, nem figyellek reánk, csak az a kis szöszke leányka, a ki pár perccel utóbb hálás tekintettel boldogan siklott tova a jég sima tükrén párjával. — — Mikor már előttem volt a sűrűn beirt lap, nem is gondolkodtam sokáig, aláírtam »Hannus» és minthogy egy csinos bajuszka tulajdonosának a ki meg a csárdást táncolja szépen, Béla a neve. a másnapi posta hozott egy tárcát, mely a hölgyek általános megelégedésével találkozott, s ezer találgatásra adott alkalmat »Hannus Béla* kilétét illetőleg. Harmadnap a szerkesztőségi levélszekrényke egy barna kis lány kíváncsiságát áruiá el, a ki el van ragadtatva a tárca által, és a kit »örök hálára» kötelezne a Szerkesztő, ha megktildené Írójának címét A lap következő számában tudtul adatott a kis kérdezősködőnek, hogy »H. B »-nek csak tessék írni post. rest. a főpostára, az a fiatal ur bizonyára büszke leend az elismerésre s örömmel veszi azt. És »az a fiatal ur» — én — végtelenül örültem a kis levélnek, melyben igen kedvesen volt megírva egy naiv leányka tudálékosága, a ki magát ugyan felismerte a bájos gyöngyvirágról irt hasonlatban, mert senkinek sem volt fehér posztó ruhája az estén egyedül neki ; hanem nagyon kiváncsi arra is, vájjon kit értett az »iró ur» Kamélia, tuba rózsa sat. nevek alatt. Választ vár Iduska post. rest. Helyben. És azóta levelezünk rendesen. Én az odavaló lapban tárcát, ő feleletül elismerő leveleket ir. Ha valamit kérdez, szívesen irok Iduskának post, rest., a mit ő hálásan fogad s ennek kilejezéseül küldött névnapomra (azaz Béla napra) egy kis hímzett szivartárcát »H. B.» monogrammal. Vagy egy hónappal ezelőtt irta, hogy férjhez kérik s tőlem kér tanácsot : menjen-e vagy ne ? Én az elsőt ajánláin neki. Ha olyan a kérője, a ki derék, szorgalmas, jellemes ember, én leszek az, ki legőszintébben óhajtom : legyen boldog egész életén át, boldog igazán ! Ismét levelet kaptam tőle : »De kérem Uram, ön oly szives volt hozzám mindig, s olyan szép tárcákat irt, melyeknek hősnőjéül magamat képzelém, hogy igazán azt hittem szerelmes belém, és ha tévedek: nem logok férjhez menni soha, inkább beiratkozom a leánygimnáziumba. Isten önnel. Leszek diák kisasszony, a ki majd nem engedi elámitani magát » Mit felelhettem volna ? Őszintén bevallottam mindent, hogy én két. egymásért epedő szívnek nem akarva szomorúságot szerezni, irtani tárcát, dicsőítve a hölgyekét, javarészét nem ismervén, lantaziámat hívtam segélyül, s ha egy ily lerajzolt alakban felismerő magát, oka nem én vagyok, és hogy nem akartam elrontani illúzióját, felfedezve első kérdésere magam, írtam tárcát tovább is, ez azért volt, mert hizelgett hiúságomnak kedves levele —- levélkéi, miket tisztelettel őrizek meg most is, szépen himzett tárcájával együtt. S nem azért nem ajánlom a leánygimnázium eszméjét, mert rideg, szívtelen, számitó férfiú vagyok, aki Lapunk mai számához a „Hivatalos Közlemények“ s egy fél iv melléklet van csatolva.
