Ung, 1883. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1883-02-25 / 8. szám

kenységre költi fel, miuek folytán jönnie kell a mindent felüditő viránynak is s ekkor a viránynak megtiltani nem lehet, hogy ne nyiljék, ha már itt a kikelet. Ámde ezekkel lépést tartva jön az állatok miliárd serege is, és mégis sem az állatvilág, sem pedig a növényvilág nem töprenkedik azon; hogy létét a nagyon is közeli enyészet lépten, nyomon fenyegeti. Mert mindnyáját egy titokszerüség ösztönzi arra, hogy itt élned s halnod kell, bár jól tudja, hogy a jövő sarjak érdekében s mégis örülnek egymás között az életnek, mert mindnyája élvezi a természet bűvös, bájos édenét. Ez azon^körülmény, mely leginkább tanúskodik az örökké valóság bölcsességéről. El tehát minden teremtmény jó reménység fejében, mert bizony ha tudnák, hogy mind- egyikök háta megett ott áll a zord valóság bizonyára j nem igen örülnének a nap sugarai által oly hízelgőnek mutatott reményekben; de igy minden sötét gondolat j nélkül érzik, hogy hivatásuk van, melyet be kell tölte-1 niök.

A teremtő eszerint nem lehet speciálista is egyszersmind, hanem a jogegyenlőség elvén állva önmaga személyében nem véd meg senkit a gonosztól, de megadta minden lénynek azon eszközt is, melylvel magát védhesse támadói ellen és igy minden ami van, ól egymás között a hogy tud, ha mindjárt egyik a másikából is.

Ezen természeti tényekkel szemben az ember sincs kivétel alá helyezve; mi is úgy vagyunk vele, és ösztönünkhöz még észbeli fegyverrel is meg vagyunk áldva, tehát megtudjuk gondolni, hogy nekünk hivatásunk is van és hogy ezt betöltsük, élnünk kell még akkor is, ha az más teremtmények rovására történik. Megadatott az emberinemnek azon eszköz, hogy az ellen, ami rósz, magát védhesse; ez pedig az ész és a kéz. De hány millió év tűnt el a semmiségbe, mig azon fegyverhez sikerült juthatnia, melylyel a mindig fenyegető s látható ellenségtől magát óvni tudja, s mennyi óv fog még elmúlni mig egész biztonsággal azt fogja mondhatni: no- hát immár a láthatatlan ellenség leküzdésére is teremtett az ész utat magának ! Bizony, bizony sok év kell még odáig. A látható ellennel szemben ha tudja is magát védeni, de minő parány ez azok ellenében amiket nem látunk! Ezekkel gyűlt meg a baja most az embernek, ezekkel áll folytonos küzdelemben, mert övék a hatalom, és e hatalmas, láthatatlan ellenfelek az úgynevezett góresövi állatok.

Azt meghatározni, hogy voltaképen mi a legnagyobb és mi az a legkisebb, mai nap még emberfiának meg nem adatott; az az örökkévalóság titka marad holott épen e két tényező az, melynek titoksze- rűsége leginkább érdekelhet, mert annyit mégis sejtünk belőle, hogy a legnagyobb és a legkisebb parany képviseli azon erőt, mely a vonz- és taszító erő fogalmánál fogva az előttünk álló míndenséget, a világ egyetemét, ily öszhangzatos rendben együtt tartja.

A tudósok is azt bizonyítgatják egyéb iránt, hogy a parányok azon fontos szereplők, melyek kezdettől fogva léteztek, s még mindig kérdés, ha vájjon a nö-;

1 vények és állatok (phyloxoiden) nem azon közös érintkezési pontot kópezik-e, hol a növéDy-és állatvilág egymással mintegy találkoznak ? vagy mint az u. n. p r o- tisták, őslényecskék, nem az állatok és növények keletkezésének kiinduló pontjai-e ? De bármiként álljon is a dolog, az észnek mégis sikerült egy pár évtized előtt oly hatalmas fegyverhez jutnia, melylyel a legnaA.z XTng tárcája.

F a u s t.

Kilencedik levél.

(Ugyanaz ugyanannak.)

M . . ., március 10. 185

(Folytatás.)

Soká hagytam leveledet válasz nélkül, ez utolsó napokban azonban szüntelen reá gondolva, ügy érzem, hogy nem üres kíváncsiság mondatolta azt, hanem őszinte baráti részvét; mindamellett haboztam, vájjon kövessem-e tanácsodat, teljesít,sem-e kívánságodat. Végre elhatároztam, hogy mindent elbeszélek neked. Vájjon tudósításom megvilágitja-e szivemet, mint hiszed, nem tudom; de úgy tetszik, hogy semmi jogom eltitkolni előtted valamit, mely életemet egészen átváltoztató; hogy ez megbocsáthatlan vétek lenne irányodban. . . Ah ! még nagyobb bűn a felejthetlen kedves lélek ellen, ha szomorú titkunkat nem közölném ez egyetlen szívvel, mely még drága nékem. Kívülem egyedül te emlékszel még talán Verára, s te pajkosan, hamisul Ítéled meg: ezt el nem viselhetem. Azért tudj meg mindent. Ah! mindezt két szóval ki leltet mondani. A mi köztünk történt, villámként jött ránk hirtelen, s mint a villám halált és veszedelmet hozott. . . I

gyobbat és legkisebbet meghatározni ugyan nem lehet mindamellett oly fegyver az, melynek segélyével a természet titokszeríiségébe behatolni immár lehetségessé vállt. E fegyver: a górcső.

Csak egy pár évtizeddel ezelőtt még azon téveshitben éltünk, bogy a természet titkai mindenkorra rejtve lesznek előttünk ; de a szellem, mely nem szünetel óriási ereje tudatában, utat tört magának a mindenségbe is, hogy megvilágítsa azon titokszeniséget, mely a múlt zordonságait, egy szebb jövővel van hivatva fel- tüntetui. Uy szellemi óriások egyike a górcső feltalálója: Jansen Zacharias és fia Hans. Ki hitte volna, hogy azon család, melynek ezen óriás értékű találmánya, mely kezdetben sokak előtt csak mint játékszer tekintetett, valaha a természet legfőbb rejtélyeit fogja megfejthetni, mely találmánya elvezeti az emberiséget, a természet háztartásának rejtélyeibe. Bizony ezt senki sem sejthette; sőt kinevették vele s a legnagyobb nyomorban tengették életüket, pedig az emberiségre nézve fontosabb találmányt aligha fedeztek fel.

A górcső tehát azon megbecsülhetetlen kincs, melynek segélyével máig már oda jutottunk, hogy képesek vagyunk kifürkészni, habár csak részben is. azon parányok létét, melyek, mint már emlitém, szereplésükkel kifolyásai mindannak ami volt, s ami lesz. Hol, miként s voltaképen miben keressük tehát eme jelenség óriási értékét ama szabad szemmel nem látható, s megmérhetetlen parányoknál ? De hát mi is az a parány ? A világ egyetemében mi egy parány egy ember vagy állathoz mérve? Mi egy hernyó egy óriási tölgynek? Mi egy csep eső a földnek ? Hát biz ezek különbséget, vagy változást előidézni képtelenek.

Nem is abban az egyes parányban, mint olyan-'

ban, hanem a parányok özönében van az óriási erő ; a vizcseppek egymásutánja idézi elő az áradatot és rombolást, mig mérsékelve áldást hozó hatású : a viharos idő viszontagságaival képes megküzdeni az óriási tölgy, de a gyönge szu összemorzsolja, nem az az egy szú, hanem a töraérdeksóg eszközli benne a rombolást. Ezek építik a sziklahegyeket s idő jártával ezek tesznek tönkre mindent amit hatalmukba kérithetnek, magát az életet is a növény, valamint az állatvilágban is. E hatalmas ellenség ellenében szüksége van a társadalomnak oly fegyverre, melylyel magát védhesse támadásaik ellenében.

Ilyen parányok seregébe soroljuk a p h y 1 o x e- rát is, mely ellen ugyancsak fel kell fegyverkeznünk, ha a szőlötő drága nektárját élvezni óhajtjuk. A phylo- xera az ősidőkben is létezett, csakhogy az idő azt felemésztette, s parányaik miatt szemmel láthatók nem voltak és igy nagyon természetes, hogy a régi búvárok előtt ismeretlenek voltak. Most azonban a górcső segélyével ezek is fölismertettek, de mert uj jelenségek, az embereknek nem volt még idejök kipusztitási módjukkal megismerkedni.

E lapok hasábjain már egyszer ajánlatba hoztam egy pusztitó módozatot, de mivel az országos phylo- xera bizottság elnöke, Dr. Horváth Géza, arról értesített, hogy az ajánlott módszer mellett kipusztitható ugyan a phyloxera, ámde egyúttal a szőlőtő is elpusztul alatta, uem maradt más hátra, mint a búvárkodást, tovább folytatni és oly módot találni fel, melylyel az említett rovar kipusztitását úgy eszközöljük, hogy a szőlőtőnek ártalmára ne legyen, az eljárás pedig kifizesse magát; tehát olcsó és könnyű szerrel lehessen keresztül vinni.

Azon időtől fogva, mikor eívesztém, 'azon időtő. fogva, mióta e vadonba menekültem, melyet halálomig el nem hagyok, több mint két év múlt el, s még minden oly világos emlékezetemben, sebeim még oly frissek. bánatom oly keserű. . . De uem akarok panaszkodni. Mások panaszkodhatnak, melylyel csak fájdalmukat növelik, s egyszersmind ehyhitik; én nem le| szem. Csak elakarom beszélni.

Emlékszel utolsó levelemre,— ama levélre, melyben aggodalmaidat el akartam iizni — és hozzám szándokolt utadról levertelek ? Nem bíztál hangjának erőltetett fesztelenségében, nem gondoltál mielőbbi viszontlátásunkra,— igazad volt. Azon nap előestéjén, melyen neked irtára, tudd meg, hogy viszontszerettetém.

Mialatt e szót leirom, mélyen érzem mily nehezen fog esni elbeszélésemet bevégezni. Halálának szünteleni eszméje kettős erővel fog gyötörni; ez emlékek szivemet égetik el. . . De fékezni akarom magamat s inkább felhagyok az Írással, hogy sem egy szóval is többet mondjak.

Tehát halld, legközelebb hogyan tudtam meg, hogy i Vera szeretett. Mindenek előtt biztositlak (s elfogad nekem hinni), hogy legkisebb sejtelmem se volt az említett napig. Mindenesetre előbbi szokásaival ellenkezőleg néha elmerültnek, szórakozottnak találtam. De föl nem ífugkatáin, honnan eredt. ez. Végre egy napon, September

Treskhosban már észlelték, hogy a sok viz kártékony hatással van rajok. Báró Caragon és Gautier nagy szőlő birtokosok Narbone vidékén szőlőjükbe egy 30 ló erejű vizhuzó gépet állítottak fel s a csatornából szőlőiket vízzel árasztják el. Ha a síkon fekvő szőlőknél ez eljárási mód sikerrel használható, kérdés, vájjon a meredek, vagy épen a hegyen fekvő szőlőknél kivihető volna-e ez ? En ezt hiszem, hogy nem ; mert alig hihető, hogy tisztán ily vízi operatio által a cél elérhető volna. Oly szerre van tehát szükségünk, melv a kitűzött célhoz közelebb vezessen. Eu ezen szert a higanyban hiszem első sorban feltalálhatni annális- inkább, mert tapasztalásból tudjuk, hogy minden gazda ha házi állatai esetleg megtetvesednek, mint pl. a malac, borjú stb, higanyos zsírral (Ungventum hydrargiri Cynareum) megkent madzagot köt a beteg állat nyaka körül, s a tetvek igen rövid idő alatt végkép elpusztulnak. Én tehát azt hiszem hogy a phyloxera, mint említett állatkák rokon faja, e tekintetben kivételt nem tesz. Eljárásom a következő: 1. Minden egyes szőlőtő körül egy-egy oly gödröt ásatunk le, mely körül belül egy arasznyi mélységű s majdnem a szőlőtő gyökképző- déseig megy le, mint pl. ez ábra mutatja O O O O (a kör közepére a szőlőtőt képzeljük). A tavasz kezdetén végy higanyzsirt (ungventum hidrargiri Cynareum), kenj meg ezen zsírral egy megfelelő vastag spárgát és kösd oda erősen a körül ásott O O O szőlőtő alsó részére. Így eljárva azt érjük el vele. hogy az anya phyl xerák alulról fölfelé, az ujabbi sarjak pedig felülről lefelé csakis a higanyos madzaggal körül kötött kötelékig hatolhatnak, és igy az egyik fel a másik lehatolni nem képes minek következtében valamint az anya, úgy a sarjak is a higanynál, kénytelenek elveszni.

Ha az auya természetes hivatását betölteni akarja, a szőlő rostjairól, melyen élősködik, fel kell hatolnia, hogy a jövő sarj feltételeit, a petéket a szőlőtő felső részeire lerakhass , ha pedig a petékből kikelt uj nemzedék élm akar. annak a szőlőtő gyökereihez kell lehatolnia, ámde mind a kettőnek útját állja a higany, miután ezen sétát másként, mint a szőlőtőn nem eszközölheti, mivel a földön keresztül soha sem fúrhatja magát a gyökerekhez. Ha esetleg nehány tő ily higanyos kötelékkel tévedésből nem volna ellátva, azon tő ugyan tönkre megy, de a többinek úgy sem árthatnak, mivel a higanyos kötelékkel okvetlenül érintkezésbe kellene jutniok, a mikor aztán rögtön elvesznek. .

Ez eljárási mód magában elegendő arra, hogy a phyloxera tova terjedésének egész positvitással útját álljak s a mellett hogy könnyen eszközölhető, egyszersmind olcsó és bárki is keresztül viheti.

2. Ha pedig a már létező anya phyloxerát is ki akarjuk végkép irtani, akkor végy 100 liter vizre circa 3 — 400 gram mercurius sublimatus corosivust, ezt fel kell oldani forró vizbeu, aztán önts minden a már jelzett módon kinyitott szőlőtőre vagy két liter ilyen vizet.

3, Ha pedig első sorban a jövendő nemzedék megsemmisítése, és igy a peték vagy serkék elpusztítása céloztálik, ami fődolog, akkor ezen művelet keresztül vitelére végy meszes vizet, körülbelül higultabbat, mint

A szövegben egy körrel van jelezve az ábra, közepén ponttal, de mivel ily jegy a nyomdában nem volt, egyszerű körrel pótultuk az ábrát. Szerk.

hetedike volt — emlékezetes nap rám nézve! — következő történt. Tudod miként szerettem őt, s hogyan nyomta szivemet, ügy jártam mint az árnyék és semmim se fájt. Otthon akartam maradni, de ki nem tart- hatám s hozzá siettem. Szobájában találtam egyedül, Priemkov nem volt honn, vadászni ment. Amint Vera felé közeledtem, merőn rám nézett a nélkül, hogy üdvözletemet viszonozná. Az ablaknál ült, keblén egy könyv feküdt, melyet azonnal fölismerek: az én Faustom volt. Arcának fáradt kifejezése volt. Vele szemben foglaltam helyet. Fölkért olvasnám fel azon jelenetet, hol Margit kérdést iptéz Fausthoz, vájjon hisz-e az Istenben. Vevém a könyvet és olvasni kezdtem. Midőn bevégezéra, rá néztem. Hátra hajtá fejét székén, kezeit keblére kulcsolva s mozdulatlanul függtek rajtam szemei.

Szivem elkezdett — nem tudom, miért — hatalmasan dobogni.

— Mivé tett ön engem! szólt csöndes hangon.

— Hogyan ? kérdém megsemmisülve.

— Mivé tett ön engem ! ismétlé.

— Azt akarja mondani — viszonzám, miért utaltam ily könyvek olvasására.

Szótlanul fölemelkedett s el hagy á a szobát. Szemeim követték.

Az ajtónál megállt s ismét hozzám fordult.

— Én szeretem önt — mondá.Most tudja, mivé tett ön engem.