Ung, 1882. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1882-11-12 / 46. szám
Ungvár 1882. vasárnap, november 12. 46. szám. XX évfolyam. Az „UNG“ megjelen minden vasárnap. A szerkesztőhöz intézendő minden rözlemény. mely a lap irodalmi részét illeti. Levelek esak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjak, kitől jön. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadó-hivatal : Poilacsek Miksa könyvnyomdája TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. A KÖZMIVELŐDÉSI TÁRSULAT, S AZ UNGNIEGYEI GAZDASÁGI-EGYLET KÖZLÖNYE. Előfizetési feltételek : Egy évre..................6 frt Félévre ... 0 „ — Negyed évre .... 1 „ 50 Egyes szám ára 12 krajezár. Hirdetések: szintúgy mint előfizetések az Ung kiadóhivatalába Un' vár, Poilacsek Miksa könyvnyomdájába küldendők. Nyilttér: Soronként 20 kr. Iparosaink helyzete. 1 Városunk iparosai, nemcsak a megélhetés- ] sei küzdenek, hanem ezidejüleg már bátran jelezhetjük, hogy igen sok ajtón kopogtatott be a , nyomor. Minő állapot ez csak a tizenöt év előttihez | képest is, akkor nemcsak jólét volt az iparosok j között, de igen sokan közöttük évi keresményük- ( bői öreg napjaikra egy kevés tőkét is takaríthattak. Sokan talán egyéni hibákra vezetik vissza | az okot, mely az általános elszegényedést oly rohamosan előidézte. Ezeknek lehet igazuk egyes ' egyénekre vonatkozólag, de a baj általános elterjedésének oka sokkal mélyebb alapra vezethető vissza. Kutassuk az okokat? Hosszú és heteken át tartó cikksorozat látna e tárgyban napvilágot. Mi egy igen fontos okra mutatunk reá csak. Ez az: hogy a szabadelvüség — vagy jobban mondva: az álliberalizmusnak feláldoztuk iparosaink sorsát. Hja! könnyebb volt ám a céheket eltörölni, iparszabadságot hirdetni, mint az iparos osztályt oly anyagi állapotban esak megtartani is, mint volt a liberális nemzetgazdáink által annyira perhorresc-ált céhek idejében. Iparszabadság volt a varázsszó, melylyel a céhek haszontalan és állítólag reformképtelen intézményét halomra döntötték. Az iparosok akkor valahogy sehogy sem látszottak kívánkozni az uj módi iparszabadság után, sőt gyanakodó Kétséggel fogadták azt. De a szabad ipar előhar- cosai az uj ipartörvény életbe léptére arany hegyeket ígértek. Hivatkoztak a céhek fonákságaira, elavult szokásaira, zsarnokságukra, — de szívesen megfeledkeztek a céhek erkölcsi, köz- gazdasági jótékony hatásáról. Pedig a céhek neveltek olyan osztályt, mely értelmessége, jó erkölcsei és anyagi jóléte által kitűnt. Becsületesen megéltek saját emberségűkből,. s nem indíthatott ellenök harcot a pénztőke. A szabadipar behozatala óta ez mind megváltozott. A szabad ipar apostolai azt jósolták, hogy a legjobb munkásé lesz a jövő, — és ime azé lett, aki legolcsóbban produkál. A ki pénzével és furfangjával — természetesen nem kitanult iparos — olcsó munkát állít elő, az boldogul, s e kontárok a becsületes, jóravaló és tanult kézművest elbuktatták, s a helyet a kontárok foglalták el, a kik szövetkezve a tőkével, iparüzletet nyitnak, megcsalják a munkást, a gyárost sat. s árulják olcsón a rossz és kontár munkát. Ungvár városának régi polgári osztálya elszegényedett és jó részben elpusztult. Mennyi sokan vannak most, a kik napszámba kénytelen állani, egy részök pedig a városi szegények közé vétetett fel s egy napra kiszolgáltatott 10 kron tengedök. Mig azelőtt a szegénységre jutott iparos társait a vagyonnal rendelkező céh segítette, ma az iparszabadság mellett ez nem történik. Akkor egyik iparos a másikban testvért látott; ma versenytársat, ellenséget iát benne, a kit tönkre juttatni üzleti érdek. Látjuk tehát, hogy a kis iparos teljesen tönkre van juttatva, kedvtelenül néz a jövő elé, pénztőkéje nincs, s igy a tőkepénzzel rendelkezők még a legigyekezőbb és képzett, de vagyontalan iparost is leszorítják a térről. A szegény iparos, a ki csak részenkint veszi az anyagot, nem versenyezhet a kész árukkal, melyekhez a közönség sokkal olcsóbban jut. Persze a kész munkát könnyű olcsón adni, mert egy kis „bukás“ s 50, sőt 75% elengedésre egyezkedik a kereskedő, ily módon neki könnyű volt 30°/o-kal olcsóbban adni a kész ruhát, cipőt vagy bútort, mint a szegény iparosnak. De még minő lesz az iparosok jövő nemzedéke. Mi sors várhat a segédekre és inasokra? Régen a segéd és inas az iparos osztály jogosult tagjaként érezte magát; a céh fegyelmi szabályai alatt állott; a céh megbírságolta, megbüntette a legények és inasok kihágásait. Nem volt szükség a rendőrkapitányhoz szaladni, ha valamelyik inassal vagy segéddel baj volt. A céhrendszer a segédben és inasban jobban ápolta a beosületérzést, s ép azért erkölcs dolgában jobban állottak a viszonyok mint ma, midőn a segéd vasárnap elkölti heti keresményét s egész héten át nyomorog. Hol vannak azok az életerős, munkaképes, vidor kedélyű régi segédek? Mily bajt vont tehát maga után a túl szabadelvüség következményéül behozott iparszabadság ? Ma minden más képet mutat. Igaz, hogy néhány pénztőkével rendelkező ember az ipar- szabadság ideje óta gazdagabb lett mint különben lett volna, valószínű, hogy most több és finomabb bort isznak, mint azelőtt, — de az a sok iparos, aki azelőtt egy meszely bort ivott naponkint, most esztendőn át egy csepp bort sem lát, hanem pálinkával öli testét és lelkét. Ám mit használ hogy egyesek dőzsölnek, a nép zöme pedig kegyetlenül éhezik? Arauy János szobira. — Fölhívás. — Arany János a magyar nemzeti szellemnek fényes költői diadala, örökös dicsősége. Halála méltán boritotta gyászba az egész nemzetet. E közös gyászból méltán fakad a kegyelet és hála, mely tehetsége szerint igyekszik dicsőíteni a dicsőt. A lángósz ereznél maradandóbb emléket állit magának halhatatlan munkáiban. A kegyeletes lelkesülés csak az érez szilárdságával tudja kifejezni hitének rendületlen erejét, hogy : a szellem nagysága győztes marad minden belátható idők felett. Ilyen szellemnek érzi és vallja nemzetünk Arany Jánost. Alig hunyta be szemeit, minden körből egyszerre hangzott fel a kívánság: örökittessók meg alakja a halhatatlanság földi jelképében, egy ércz-szoborban. A magyar tudományos akadémia, melyhez a nagy költőt szoros kötelékek kapcsolták, kezébe vette a szobor ügyét s intézésére, október 30-án tartott összes ülésén, egy bizottságot nevezett ki, melyhez a Kisfaludy-tár- saság, Budapest fővárosa s az országos közmunka- és képzőművészeti tanács küldöttei csatlakoznak. E bizottság nevében fordulunk a nemzet kegyeletéhez : hozza meg áldozatát a nagy költőnek, ki iángleike minden kincsét nemzetének áldozta. A szoborra szánt adományok, ivekre jegyezve, a magyar földhitelintézethez (Budapest, bálvány-uteza) küldendők, mely kezelésüket magára vállalni szives volt. Meg vagyunk gzőződve róla, hogy e fölhívást a nemzet nagyja és kicsinye áldozatkész lelkesedéssel várja és fogadja. Meg vagyunk győződve, hogy nem sokára állani fog Budapest valamelyik közterén az ércz-szobor, késő nemzedékeknek is hirdetve azt, a mi Arany Jánoe lelkét eltöltötte: múltúnk nagyságát, népühk erejét s a hitet jövőnkben. Budapesten, 1882. november 1-én. Gr. Lónyay Menyhért, Gyulai Pál, a magyar tud. akadémia elnöke. a Kisfaludy-társaság elnöke. Beöthy Zsolt, az Arany-szobor-bizottság titkára. •& Adományokat szerkesztőségünk is elfogad s azt hiriapilag nyugtázzuk. A „kiöntés.“ így hivják azt a módját a gabnavételnek, midőn a kisebb városi terménykereskedő mérés nélkül veszi meg a falusi ember áruját. Az eljárás igen egyszerű, A szenzál körülnézi az eladó gabonáját, súlyát markában hozzávetőleg meglatolja s megkérdezi az eladót, hogy mennyi vau egy_ zsákban ? Az eladó megmondja —például— hogy: három véka, de jó három véka, amiből szükség esetóu kitelnék negyedfól is, mert a mi falusi emberünk még mindig szívesebben beszél vékáról, mint hektoliterről. Az alkusz körülnézi mind a zsákokat, melyek csak a kocsin vannak, s miután kombináeziója folytán meggyőződött, hogy az a szegény falusi nép csakugyan igazat mondott, árt szab a terménynek s kész megvenni, de csak „kiöntésre,“ ami annyit tesz, hogy megveszem igy a jelzett árért amint van, nem is kell megmázsálnod, (a mázsa-pénz is megmarad) s hozhatod egyenest a magtárba. Az alku létrejön, a gabona beszállítva s kiöntve a magtárba kerül a nélkül, hogy a mázsálóhelyen mértékre tétetett volna. Ezt nevezik „kiöntésnek !“ Azaz magyarán kimondva: e „kiöntés“ által az alkusz urak megcsalják az együgyü, tapasztalatlan falusi népet, mert mig ők gyakorlottságuk folytán a kétszerkettőt jól értik, az eladót, ki már odahaza kilogrammsúly szerint kiszámíttatta vamelyik „Írástudóval“ hogy körülbelül mennyit fog kapni terményéért; itt, a kiöntésnél többnyire zavarba jön az átszámítás fölött, s csak akkor veszi észre a jámbor megcsalatását, mikor már markába számlálták a pénzt, s mikor már a rászedetés utján megvett terményét, az alkuszt megbizó kereskedő magtárában a garmadához öntötte. A szegény, rászedett ember csak lamentál magában, kétszer — háromszor igyekszik a „kiöntés“ számvetését nehezen gondolkozó agyában átfutni, s mindig oda jut: hogy mégis csak meg vau csalva, rá van szedve. Panaszra menni nem mer, mert hát őt is megbüntetik az alkusz mellett s igy még avval is tetézné rászedeté- sét. Aztán meg sajnálja is az utánjárást, és csak a legvégső szükségben keresi tel panaszával. Aztán meg fél attól is a jámbor, hogy ha máskor is hoz be terményt eladásra, hát felismerik a „kereskedő urak“ ő kémét s szóba sem állnak vele, azt sem kérdik : mire tartja búzáját; hanem viheti úgy haza, amint behozta a városba. Ez az a kiöntés, ez az a firma, mely alatt alkusz uraimók törvényt kijátszanak, eladót megcsalnak, e veszedelmes, a forgalomra nézve is hátrányos „gseft“ mióta a metermérték behozatott, tehát évek óta, oly merészséggel és nyíltsággal űzetik nálunk, milyenről csak annak lehet fogalma, ki a hetipiaczon — mint eladó és mint vevő is — többször megfordult. Miután pedig úgy tudjuk, hogy még a „kiöntés“ mértéknólküli üzérkedése sehol, egyetlen város piaczán sincs elfogadva s rendőrileg megengedve: jó szolgálatot tenne a rendőrség a piaczot látogató közönségnek, ha az egyenes és becsületes eljárás mázsájára ültetné az ilyen szenzál urakat s megmérné: hogy hány kilogrammot nyom a lelkiismeretük. Nem állítjuk mi egy szóval sem, hogy a súly mérték szerinti adás-vétetlenól nem történik visszaélés : sőt igen is sok, igen is gyakran. Ezek ellenőnzése pedig úgy volna lehetséges, ha a rendőrség egyik megbízható közegét hetenkint kiküldenó a heti gabnapiaczra s ellátná azt kellő utasítással. Mert ezek az alkusz urak, ha métermázsára vesznek is gabonát, a mázsaczédula hitelességében épen nem nyugodnak meg, hanem a magtárban, kicsi mázsájukon újra megmázsálják a már megmért terményt, hol rendesen kevesebbre üt ki a súly, mint a vásárbérlők nyilt mázsáján, s ők ez utóbbi má- zssálás szerint fizetnek az eladóknak. Szólnunk kellene még az alkuszokról sokat, de ezúttal csak annyit említünk föl kérdés gyanánt: vájjon figyelemmel kiséri-e rendőrségünk ez urakat s fel vannak-e ők véve az alkuszok, vagy hát a terménykereskedők lajstromába, avagy csak úgy szabadjára: minden iparengedély s bejegyzés nélkül űzik lelkiismeretlen mesterségüket ? Mi aligha csalódunk, midőn kinyilvánítjuk, hogy talán fele részének sincs iparengedélye. A közegészségügyről. Mi drágább az egészségnél? Mit ér vagyon és anyagi jólét, ha egészség nincs ? S mégis mily pazarul bánnak el vele, s hogy vetik el maguktól azok, kik
