Ung, 1879. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1879-03-09 / 10. szám

Tizenhetedik évfolyam. 1879. 10. szám.

Ungváron, vasárnap, március 9.

Az Ung megjelen minden vasárnap.

A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap irodalmi ré- zést illeti. Levelek csak bérmenteseit fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitol jön. Kéziratok vissza nem adatnak.

Előfizetési feltételek:

egy évié 6 forint, félévre 3 frrint negyed évre 1 forint 50 ktajczár Egyes szitu ára 12 ki.

Hirdetések

szintúgy mint előfizetések az Ung kiadó-hivatalába Ungvár, Jäger Károly örökösei könyvnyomdájába küldendők.

Kiadó-hivatal:

„Jäger Károly örökösei“ könyvnyomdája

AZ

Néhány szó

U N G I

régészeti egylet alakítása s régészeti kiállításról Ungmegyében,*)

I.

Társulási intézmény ek tekintetében alig fordul elő oly kedvező időszak mint a jelen, mintha az emberiség csak most jutott volna azon meggyőződésre, hogy egyesült erővel minden üdvös cél, tartozzék bár az a szellemi, vagy anyagi munka körébe, inkább és sokkal előnyösebben kivivhatő, mint egyesek hatalma, tudománya vagy kincsei által.

A társulás szellemével e században át van hatva a földgömb minden mive'tehb népe, miből az emberiségre sok jó, de fájdalom ! sok rósz is háramlik a szerint, a mint vala mely társulat jól, vagy tévesen választotta meg célját, közvetitő eszközeit, 8 jó vagy egyoldalú kiszámítással fogta fel müvének következményeit.

Van tehát számos jó, üdvös társulatunk, de bőviben vagyunk a rósz, a károsoknak is, mely utóbbiak szerintem nem az eredeti cél, mint inkább az azt közvetitő eszközök s azokból kifolyó eredmények téves felfogásából s kiszámításából lettek azokká, a mik. Azonban legyen bár, föltéve de meg nem enged ve, céljában, vagy csak következményeiben rósz, avagy jó valamely társulat, a tapadta lás vezérfényénél mind a két esetben kétely nélkül állíthatjuk, hogy annak létét, fejlődé sét s felvirágzását kizárólagosan nem biztosítja sem maga a legiidvösebb cél, sem a működéséből elénk tárult következmények, ha*

*) Jelen közlemény az ungi közmivelődési társulat legutóbbi választmányi illésében lett felolvasva, felhívjuk reá az érdeklődök figyelmét, kijelentvén, hogy az eszme megvitatása érdekében e tárgyra vonatkozó közleményoknek lapunkban rzí- aeien adunk tért.

Az „UNG“ tárcája.

„Tetemre hívás“ Arany Jánostól

— Eszmélkedés az öngyilkosság fölött. —

Láttuk ama sötét, gvászkeretü képet, melyet a nagy költő élénkbe tárt. Néztük soká, s mialatt a gyenge test összeborzongott, a lélek édesen gyönyörködött Igen! Az életből van meritve, s mindennap mutat az élet ily képeket. Igen! Te, az emberi szív nagy ismerője, ez egyszer nagyon is komor-igazán mutattad a valót. Édes zenéjü lantodról a költészet ábrándos rózsafüzérei helyett, a való rideg gyászfátyola bulit alá, s úgy álltái elő énekeddel, mint próféta, s nem mint költő.

Bárczi Benő szerette Kund Abigélt, s a leányka viszonozta szerelmét. A szülők között a megegyezés boldogsága honolt.

Mi sem gátolta az ifjú üdvét.

Egyszer meglátogat! szép aráját.

Kund Abigél szerelemtelten fogadta deli vőlegényét. S mégis úgy szakadtak el egymástól, hogy a hölgy szivében játékos félelem, az ifjú szivében őrjöngő kétségbeesés dúlt. S hogy eshetett ez?

Kund Abigél féltékeny szerelmes, -- Bárczi Benő odaadó vala. A lány női bájainak bűverejét, fegyverül használta, melylyel vőlegénye szerelmét akarta megóvni. Azt Ilivé: az odaadás, az önfeledt kódolás, a leplezetlen szerelem lassanként ellanyhu! s végre elenyészik. Aminthogy gyakran igaz. Ingert akart a szerelemnek adni, mely fokozza miniig, mindig. S jól

KÖZIYIIVELŐDÉSI TÁRSULAT KÖZLÖNYE. *>i\tt,ér. ,

soronként 20 krajcár.

nem főképen a minden társulatban fő factor- ként szereplő azon varázsvessző, melyet kitartó ernyedetlen erélynek hívnak a tevékenységben, melynek segélyével az ember célja felé vezető útjában előforduló minden gátot, minden torlaszt átgázol vagy szétrombol, s míg ez éltető eleme, védangyala a társulásnak, úgy a közöny, a részvétlenség megölő dnemona, minden, még a legiidvösb intézménynek is; igaz, a kitartó erély fáradságos, mert munkát igényel s némi tekintetben szünetet nem ismer, a közöny pedig kényelmes részvétlenséggel elhárít van magától a munkásságban minden erőmegfeszitést, minden fe lelősséget valamely ügyben, gondtalanul belevetheti magát a ringóba — és minthogy nyugalmas kényelmet kedvelő ember sokkal több van, mint a fáradságos munkát, — kivált ha az a konyhára uemcsak kalácsot nem hoz be, de sőt olykor ráadásul még inkább finomul praeparált gunynyal is meglepi, — onnan van,, bogy a mely társulat szellemi tevékenységének mérlegét erély helyett a prae- valens közöny fölbillenti, annak felbomlását minden jós tehetség nélkül is előre lehet megmondani.

Ezen elméleteket, ungi közmiveló'dési társulatunkra alkalmazva, én habár sokkal csekélyebb pont vagyok, mintsem, hogy felette kritikát mondani hivatottnak feltolhassam tagamat, de ha mégis kellene mondanom, s őszintének lennem, az, ha nem is lenne valami „per eminent,iám“ dicsbeszéd, de nagy részében nem is lenne kedvezőtlen.

Társulatunk a közmivelődés egy életre való általánosan szép és üdvös eszmének megtestesülését tűzte ki magának céljául, ezen cél elérésének közreműködéséből tehát a megyének egy lakosa sincs kizárva, ebben tevékenységének tág tért találhat úgyszólván minden szellemi s anyagi erő, s ez okból a

számított, ha Bárczi Benő szerelme nem tiszta, nem szeplőtlen, min* a Vesta-láng, ha nem forró, nem oly szenvedélyes, mint egy aetna. Jól számit vala, ha Bárczi Benő férfi s nem ifjú, ha higgadt, s nem rajongó .. .

De Bárczi Benő még csaknem gyermek volt Föllángoló szive az ártatlanság napfényében tündöklőit.

S Kund Abigél tulszámitott Bárczi szellemén. —

Az ifjú' százszor is megkérdő egy órában.

„Te mindenem, üdvöm, boldogságom, — sze- retsz-e ?“

S Kund Abigél fukar volt az ömlengésben. Miközben szive repesett, vőlegénye szerelmének láttára, viszontszerelem helyett nyugalmat színlelt. Pedig mily küzdelembe került e nyugalom?

Ha Bárczi szemei nem lettek volna elvakulva a szenvedélytől, nem nagy psychologusnak kelle lennie, hogy a színlelést észrevegye

A mint mondók, egyszer meglátogató — mint tudjuk — utószor ez életben; — sejtelme se volt arról, mint fog tőle távozni.

Bárczi szivében öntudatlan meghasonlás élt már ekkor. Nem elógitó ki a lányka színlelt langy-sze- relme.

Forró vére el-elhült menyasszonya hidegségén. Elógületlen volt ő már rég, bár mag» se sokat tudott róla.

Nem volt nyugalma soha. Odahaza percig se maradhatott; Abigél után vágyott. S a miután jött bő vágygyal, mintegy előreéldelve a kielégített óhajt — ugyanazon Abigélnél, kihez epedve sietett, nem találta föl magát jól, — unatkozott vagy tán szórakozott I

társulat mindenkinek tehetsége szerint lelkes részvétére s pártolására a legérdemesebb, mely ha a részvétlen közöny miatt elsatnyulna, vagy esetlegesen megsemmisülne, nem csekély homályt vetne megyei közönségünkre, azon közönségre, melynek körében időszakonként a sok korszerű eszme kisebb-nagyobb hévvel különben is fel karolta tik. Ettől azonban szerintem nincs mit tartanunk, a központban ugyani s vannak oly szellemi s anyagi erők : a polgári a egyházi megyék főkormányzói, a kir. kincstári uradalom főtisztsége közvetlen közegeikkel, a szépszámú s jóhirnevü ügyvédi, orvosi s a tudomány soknemti ágaiban kitűnő képzettségű kir. főgymnasiumi tanári kar, végre a jelentékeny számú s felvilágosodott polgárság, a jó módú kereskedők, gyárnokok s tőkepénzesek osztályával, kikről összevéve bűn lenne feltenni, hogy oly közhasznú társulatot minő a közművelődési engednének körükben elcsenevészni, vagy épen el is veszni, sőt hiszem, hogy azt feltartani, fejleszteni s idővel felvirágoztatni is fogják, hogy pedig az ne legyen puszta pium desiderium, a társulatnak folytonos szélié ui s anyagi ápolására van szüksége, mely szellemi műveibeni vészvét a működésére vonatkozó érdeklődésben és anyagi támogatásában nyilvánul.

E közben nem mulaszthatom el kifejezést adni azon elég szomorú észleletnek, hogy a központ értelmisége — tisztelet a kivételeknek — mint általában véve a megyének az áldásos célt felfogni képes műveltebb közönsége nem tömörül össze oly szivósan a társulat érdekében mint azt méltán elvárni lehetne.

Ily álláspontban a társulat mi tevő le gyen ? Szerény nézetem szerint vezérférfiai- nak ellankadni, elkedvetlenedni nem szabad, de sőt annál inkább megfeszített erélylyel

volt. Valamit érzett, homályosan, — mintha ő közöttük nem lenne rendén a dolog. S ilyenkor hogy lelkét nyugtassa, százszor is kérdó:

„Szeretsz-e Kund Abigél?“

S Abigél felelete csak félig volt megnyugtató. Szándékosan volt ilyen: mert félig megnyugtatni, félig megzavarni a szerető szivet, szerinte annyi volt, mint tápot adni a szerelem tüzének.

Bárczi most is ily nyugtalan kedélyállapotban érkezett jegyeséhez.

Onnanhazulról úgy űzte valami Kund Abigélhez, — lelke volt azon. hogy hovahamarabb körében legyen.

S ime, körébe jutva, ismét nyugtalanság foga e lényét. Kutatta okát . . .

„Ha haza mennék?“ kórdé önmagától. „Nem!“ szólt belülről a szive. „Ha vadászni mennék?“ „Nem!“ volt ismét a válasz. S igy tovább. Minden kérdésre „Nem“, volt a felelet.

Végre ráerőszakolta magára a nyugalmat, miután ellentállhatatlan vonzerő tartá Abigélnél.

A szív önkénytelenül érezte Abigél számitó játékát. Faggatózott, mint rendesen.

„Kund Abigél, szeretsz-e?"

„Szeretlek“, válaszolá a hölgy, de oly egyked- vün, hogy Benő megdermedt bele. Ej! ha látta volna, hogy a hölgy mint rejté hevületét mely e szavakra szivében felgyűlt.

„Abigél!“ — szólt az ifjú ábrándos komorsággal, „megsiratnál-e, ha meghalnék?“

Hah ! mint borzadt össze Abigél e szavak hallatán. Mégis közönnyel válaszolt:

„Megsiratnálak, meg, — nagyon!“

TÁRSADALMI ÉS VEGYES TARTALMÚ LAP.