Békésmegyei közlöny, 1937 (64. évfolyam) október-december • 223-297. szám

1937-12-25 / 293. szám

1937 december 12 BEKESMEGYEI KÖZLÖNY 7 KET LÍRIKUS Jegyzetek Debreceny Miklós és Bakó József költészetéről* A lírikus önmagából indul ki és önmagába tér vissza. Elete és magatartása körhöz hasonlít. Itt-ott szabálytalan körhöz, mely figyelő félszetnre emlékeztet. A nyitott szem az isteni jelképre utal. A közhit valóban azt tartja, a költőkben van valami az isteni megszállottságból. A költő ismeri önmagát Ma öntudatlanul is, de ismeri Ebből merit erőt arra, hogy a tétovázókat, a szunnyadókat tudatra, öntudatra ébressze. A költő ébreszt, felkölt: ez a hivatása. Munkájának eredményét, természetesen a művészet mesgyéjén belül, csak ehhez a követelményhez lehet mérni. A költő termése sokféle gyümölcs lehet. Édes savanykás, a fognak munkát adó, mint az alma és fanyar, mint az áfonya. A gyümölcs husa leehető, megbontható, emészthető éa felszívható, de a mag, ami a husré teg alatt van, kemény. A magot hiába sodorja a nyelv, hiába próbálkozik vele a fog. Tenyérre kívánkozik, nézni kéreti magát és példát ad. A mag szilárd és oszthatatlan. A mag örökké idegen és uj maradhat, hideg vagy forró, de tudomásul kell venni, hogy van, A versiró csak a hust termeli s a héjon a díszítéseket több-kevesebb gonddal kicirkalmazva. A harapáskor az evő csak langyos, nedves izeket talál szájában. Kocsonyásan csúszik le minden hasonlat és kép. Semmi kemény rész nem üt, nem karcol meg. A csak verairó magtalan. Nehéz az embereket érvényes osztályokba sorozni. A költőket még nehezebb. A céhbeliek a könnyebbség ked véért értelmi és érzelmi hajlamú, horatiusi, illetve ovidiusi nyomon elinduló költőkről szeretnek beszélni. Hasonló értékű ^igazságok* hoz jutunk el, ha a szándék és a megformálás módja közötti viszonyt vizsgáljuk. Mint az előbbi osztályozás, ez is végeredményében szintén a vérmérsékletből következő eredményekre vonatkozik, A „nagy költő" tipusu művész első lendületre, rögtön és türelmetlenül mindjárt a legmagasabbra tör. A részletek esetleges szépségeit nála egy duzzadó főáram hömpölygeti magával. A „kismester"-féle költő az apró lékos részletek gondosan kitapogatott ágbogaiból következtet az egész bonyolu't szövevényeire. Munkájának a formába öntésén tul jelentékeny része a csiszolásra esik. Teljes érvényre nem tarthat számot egyik elkülönítés se. Maga a *nagy< és »kis« megkülönböztetés természetesen nem értékelést jelent, hanem inkább magatartást. A költőt a dilettánstól éppen az különbözteti meg még túlzásában is, hogy tudja, mint kell viselkednie. Már tudniillik a versben, Ha henceg * Debreczony Miklós (1901-1937). Müvei: „Változatok hat témára", Balassi kiadás, 1921. (Antológia hatodmagával.) „Válogatott versei és prózai müvei." Auróra kiadása (sajtó alatt). Bakó Jézsel (sz. 1896). Müvei : .Árva kalászok" Vasvármegye és Szombathely váres Kultúregyesülete kiadása, 1927. „Földem!" Frankenburg irodalmi kör kiadása, 1930. „Kié ez a lélek?" Faludi Ferenc irodalmi kör kiadása, 1933. „Sir a puszta" Orosházi szépmives céh, 1917. : is, öntudatlanul érzi saját f rsziíőereje határát és tudja, azon nem iéphet tul. Éppen Bakó fejezi ki ezt az intő érzést egyik versében: Valami bolond újítási kedo Fürészt és kést adott kezembe, Hogy rosszul formált fácskáimat Ter mőbb formába kényszerítse. Pengém élén az a vágy üli. Mely nemesebbet s ujat akar. De a fürészen rajta volt Rozsdás ruhában a tavaly. Mikor nyúltam volna, karom Megfcgla egy gyors sejte lem: Nem szabad oltani annak, Kinél a rozsda megterem. * Debreczeny is, Bakó is kismester. Nem szándékában, de magatartásában. Debreczeny külön világot szőtt magának álombeli, foszforeszkáló tájból, csörgedező hangú madarakból, csicsergő patakokból, szelid állatként álldogáló fákból és emberekből, akik, mint a sürünövésü bokor, hajladoznak erre-arra. Az égboltra felvont patyolat felhőkön átsüt a nap erre a vidékre. A szelek, amelyek szeszélyesen minden oldalról be-betörnek, meglebbentik a sárgás zöld lombokat: mi történik? Nem válaszol senki. A költő nem azt akarja mondani, mik a történések okai. Ha erről kezd beszélni, minden vér torkába duzzad, fuldoklik a szorongatástól és a fájdalomtól. Azt mondja, hopyan folynak a tájék dolgai, j Álombeli táj, mondom, de azért I igen sok köze van groteszkségében is a valósághoz. Kifeszített és egy kicsit megfeszített valóság ez, de mindig tragikus. Még az idilli, szinte csak könnyed bájra törekvő képecskék megfogalmazásában is keserű izek vannak. A humor teljesen hiányzik ebből a költészetből, a szatira is. Csak os tor van néhol benne és düh. A mulandóság rezignációja remeg DEBRECZENY MIKLÓS: ÖREGASSZONY Magadban élve gyönge vagy I Erőtlen topogsz a ház körül botozva. Enyhe lapályon csorda jár, tehén szemébe az ég világa hint derűt: tavaszra jár az év, a viz kiönt s aligfonott hő zsongitja csontjaidban elfogyó velőd- Akolban birka rí: mezőre botladozna lába ; száz malac süvölt amott; a mafla udvaros libára gyomra tág s a kútra bengeképü szolga inni hajt lovat, viháncoló csikókat. Ha pusmugón az udvarodba érve — kutyád nyihog sunyítva majd a botra — kövér vagyonra gőgöd égve fordul s fogatlanul dödögsz: bolond világ, a tolvajok se híznak, apadt szemedbe mégis sótlan könny gyül és a földié hull. Mi bánt? A vágy? Sokára jő leányod, én tudom; hiába várod és a vén cseléd hiába jár ki este kerted ajtajához, óva gyönge mécsesét a szél elől. Az útra lépve kémlel sokóig és bicegve, nyögve, lassan bejő. Leszáll az éj. A ház elalszik. Kél a Hold. Magamban ülök életem erdejében és az égre fordul jó szemem; milyen világos és milyen nagy messzeségbe ontja fényeit I j egyik legszebb versében Az apám ! emlékezetében. Miért halt meg? Nem | fontos. Egyáltalán meg kell halni ? ! Inkább, nézd milyen halott: „...meg\ halt esendő gyermek módiára ; besüppedő arcára reggeli napfény ömölt vidáman... rövidke odszonlepedő takarta el mellig, a lába kilátszott ., igy feküdt, borostás ál lát gyöngén felkötöttem. Az ápoló bejött és ágya mellől, jaj, kivitte meghagyott reggelűéi." Nem forradalmár természet. Ami ujitás van megnyilatkozásában, az már mind készen kapott forradalmiság. Nem tud elszakadni a kiindulási formáktJ. Divatos költő soha se lehetett volna bs őle. A világháború után közvetlenül, ifjan és kiábrándult gesztusokkal lépett be a magyar költői kórusba. A hatodmagával megjelentetett kis anto'ógia mindössze egy hangot mutat fel s ez a duzzogó szkepszisé. A versek formája itt természetesen a szabad forma. S ez a pillanatnyi korhangulat, mely a szabad vers kényszerű felvétele mellett volt, mindvégig rajta maradt Debreczeny költészetének arcán és sok versét szinte nyűgben tartotta. Fejlett érzéke volt a ritmusok és formák iránt. S a választékos csiszoltság szenvedélye is a klasszikus zárt formák felé sodorta. Ezzel szemben valósággal küzd az erősbordázatu formák s a rimek rácsapó igenlései ellen. Komoly küzdelem az ilyesmi. S ez az volt. Városi ember létére nincsenek városi versei. Mezők, erdők, állatok élnek csak az ő világában. Az emberek, kiknek arcát felvillantja, a földdel vannak kapcsolatban. A hang, amin beszél, urbánus harag. De városi épületeket nem ismernek versei : csak szénapajtáról és istállóról tud az ő emlékezete, a jászol előtt játékosan komor háziállatokkal. Küzdelem volt, önemésztő próbálkozás: marokba préselni a megfoghatatlan lebegő semmit, az egyetlen igazságot, ami még szép s amiről még egyáltalán érdemes beszélni. Küzdelem volt, a szavak jelentését egyensúlyba állítani az élet tetteinek és lényeinek jelentésével. Ez talán BAKÓ JÖZSEF: ÁZÖRÖKPARASZT ELŐTT Ahol most élek nincsen feszület, se a mezőben se az ut felett. Prédikátorok nyakas népe ez, a kereszt neki csak búzát jelent. Nincs szüksége térdepelésre. Alázatosan senkit sem szeret Káromkodik, ölel, pöröl, de nem csókol senkinek kezet. Az asszonyát is földdel méri, a gyermeke csak mesgyekaró, uj győzelmének jelképe ő, rájavé8Í, mi a terve, mi a való. Az Isten is csak papucs neki, beléje lép olykor-olykor, ha győzős és bukós utjain megszúródik a magyar sorstól. Uralkodó nézhet várából, ahogy ő néz uj asztagon. Ahány holdja annyi lépcső, százon fölül nincs már irgalom. Gőg a trónja, onnan itél. Szivébe jutni, jaj, de nehéz, hiába is ostromolom pogány mellének belsejét. Pedig tudom, ő is áldoz, " oltárt, imát ő is cipel, néha látom bús szemében, vitaikozott valakivel. Ilyenkor több, mint ember, idő és tér fölött áll : s rejtelmes néma arca előtt meghajlok, mint a főszál. | nem sikerült eléggé, de a láthatatlan | és megfoghatatlan néha ujjai között maradt. A Tavaszi szél ről ilyesmit tudott: „Olyan szeplőtlen, vékony, éretlen még. mint a parasztlány, ki formáit csak sejti s téveteg ujjal simogatja magát. Gyönyörben reszket a karcsú gyermek s vidám. Szakadt ruháján kivillan térde halma." Hogy mire lett volna képes, ha a vállalt szkepsist s a vele járó mocsaras hangulatokat kidobta volna magából, azt már nem tudhatjuk meg. * „Mint kékzubbonyos rendőrszemü árny, Kél felettem sok zordon éjszaka, Mtg szörnyű átkomat levezeklem" — mondja Bakó első kötetében — „Szörnyű átkom az álmodás maga". Az álmok felelőtlenek. De belőlünk fakadnak. Jóvá ugy tehetjük őket, ha közelebb huzzuk magunkat a földhöz. A képzelet fel-fel röppenhet. Szabad neki. De a kéznek kínnal a gyökereket kell fognia a földben. Ez a vezeklés nem c 'I, de eszköz. És fájdalmas öröm. Bakó nem enged sok helyet képzelete szállongásainak. A környezete, a valóság apró tényeiből indul ki. Falusi és gyermeki állóképek ragadják meg figyelmét vagy az esett szegénység, mely megoldatlan szociális bajokkal vemhes. Nem kertei, nem tesz kíváncsivá. Röviden elmondja a tapasztalt, a körüljárt rögös felületet. Egy két szőnyi időt ád a netaláni meghökkenésnek, aztán egy kicsit sután, egy kicsit szembe köpve a világ álszenteskedő felét, levonja a változhatatlan tanulságot. Végül pedig, mint a nevelő, aki nem meri hirtelen magára hagyni a megdorgált tanítványt, elmereng, elbabrál még kicsi ideig a körülötte lévő tárgyakkal. Ez a legtöbb Bakó-vers mentit. A jó verseké. De az igen jó BakóVersek nem mondhatók el igy. A bolhát űző agg édesanyjáról és például a Két pillér-ről és a Kenyérsütésről szóló versek egy-egy átgondolt tiszta gondolat, töretlen, tiszta képét adják. Az előbbiek egy nyugodt gyakorlat eredményei. Emezek azonban komoly erőfeszítéssel kipattantott láva-szobrok. Átforrósodtak a létrejövésben, de már szilárdak. Népi sorból tünt ki Bakó, mint őstehetség. De a népi tehetségeket elsüllyesztő kegyetlen bánásmód őt nem tudta belelökni a kallódók tömegébe. Első verseit, ezeket a kétségtelenül tehetségre valló, de ro mantikusan sallangos darabokat nagy siker fogadta. A letisztultahb, felelősségtudóbb, de azontúl is művészibb megnyilatkozások később majdnem semmi visszhangot nem keltettek. Őt mindez nem csüggeszti, Más fuldokolna már a keserűségtől, ő fütyölget, mint a serdülő legény, aki kapott az életlől valamit s adott is neki már valamit, de még sokat remél adni és kapni. Szavain itt-ott hervadt szirmok vannak. Ezeket le kell fújnia. S ahol a csöppnyi versépület nem msnt szét a ráfuvástól, ott emberi formájú erős házikó marad majd. Magyar, háború utáni, mindkét lábával földön járó, de mégis könnyed költészet ez. Nem szépiti a valót, komornak hat néha, de önmagában derűt hord. S mondhatja, mint tiz-tizenkét éve, ma is: „Vérem olyan, mint esküvős napon lobogó kedvű parádés menet. Táncol, énekel, kurjant is mellé. Mindenkit tegez és mindenre nevet. Pálos Tibor