Békésmegyei közlöny, 1937 (64. évfolyam) október-december • 223-297. szám

1937-11-14 / 259. szám

6 BEKESMEGYEI KÖZLÖNY 1937 november 14 Pálos Tibor riportja: DOBOZ KÖLTŐJE Beszélgetés Balogh Jénos húszéves dobozi fiatalemberrel, aki csak „félig" szerelmes, de eljövendő házasságából két gyermeket akar s addig is verseket ir Meglepetten ugrik le ez ágyról, ahogy benyílók szobájába. A kéiy hában erőa tüz ég a november ellen. Meleg van itt bent és Balogh János barátom csak ugy könnyű magyarban olvasgatott ágyéra dűl ve. Miközben beszédbe ereszkedünk, lassan és látható szeméremmel húzza lel magára a széken heverő ruhederebokat. Szégyenlős fiu — állapítom meg magamban. Elforduiok mig öltözködik, hogy hamarébb múljék zavara. * — Mit csinál most Csabán? — Tanulom a gazdálkodást. — S ha kitanulta? — Ha kitanultam, hazamegyek Dobozra gazdálkodni. Igaz. hogy ahhoz esek negyvenben jutok hozzá. Mert nekünk nincsen föl dünk annvi se, mint körmöm alatt a piszok. Hanem ugy van az, hogy engem Fogarassy tiszteletes ur taníttat. És az egyházi földet kapnám meg felibe. Hetven hold EZ egyházi birtok. A mostani felesnek csak negyvenben jár le az egyezsége. Addig meg, ha lehet, szeretnék majd jövőre kimenni Németországba. — Szü'ei? — Nevelő apám van csak — itt lesüli szeméi — meg anyám. Nagyon szeretem anyámat. Most hogy beteg vagyok, azt mondta az orvos, vesebejra van hajlamosságom, gyalog jött be Dobozról meglátogatni. Mikor ideje van irni szokott. Verset meg egyebeket. Dobozon már bemutatták egy színdarabját. Egyszer az önéletrajzát is próbálta már megírni. Ezt írja saját születése idejéről. „Sűrű gomolyokban szállt az égen az őszi fellegek haragos cso„portja, vékony fütyüléssel rázta meg egy nádas ház ablakait a szél, az eső apró szemekkel szitált s a kutya kínosan szűkölt idős Balogh Mihály portáján. Ekkor született meg egy gyermek, akit a természet ily pokoli zenével ünnepelt első órájában. És akit a sors egy álombeli árvaságban eltöltendő ifjúságra kárhoztatott." Keserűség és pesszimizmus néz ki arcából és betűiből. D? a sorok mögött ott lappang a hatalmas vágy a reménység legkisebb lehetősége után is. Hároméves korában nagyapja térdén meséket hallgatott. Da ennek a kezdeti boldogságnak hamar végeszakadt, Nevelőapjához költöztek, ahol: „a nagyanyámnak nevezett öregasszony gondosan nevelt." A gondosan szó itt fájdalrras gúnyt akar mutatni. „Kora reggeltől késő estig a Körös partján kellett őrizni a disznót meg a tehenet, mig más ötéves gyermek a fák alatt játszadozott. A táplálkozás is a legalábbvaló volt. A kutyát azt nem tűrte a háznál az öregasszony, de ha lett volna, nyilván azzal kellett volna egy tányérból ennem. Inni se adott rendesen. Ott folyik a Körös, igyál abból, a disznók is abból isznak — kiabált mindig — mégse döglenek meg

r neked pedig aa se értana, ha megdöglenél." Később egy másik 'apon azonban ezt irje! „Nagvanyám testit régen átvette a föld. Imrrár enyészik. Nem álkoaom. Nem vetem szemére gondolatban se azt p sok kegyetlenséget, amit velem telt. Nem szólok róla senkinek, psdte a lelkemben élesen él még a ií ] dalom." Kevés jót ért meg, de azért" vagy tén éppen azért rrinduntalanul elfátyolozza gondolttait a reménykedés, amelyről ki tudja, jogos-e vagy jogtalan. Még elemibe járt, mikor erősen meghűlt, nagy betegségbe esett, majdnem elve«zitette szemevilágát s éveken keie^ztül csaknem teljesen süket volt mindkét fülére. De létása azutén lassan visszatért. Fülével nagyon hosszadalmas volt E» bej. Az idén végre megigy segíteni. Buta ehhoz az a nép — elgondolkozik, érzi, hogy valami helytelent mondott —, vagy nem is buta, csak nem járatták eleget iskolába. Meg el van nagyon vadulva. Narn igen akar hinni senkinek. — S maga most majd haza megy gazdálkodni? — Igen. — Fog valamit tenni mejd? — Ha lehet. — Nem feledkezik mejd el, ha a 70 hold íeíes földből egy kicsit megszedte magét, hogy maga is szegénv volt. — Ndm, nem felejtem el soha. — Segíteni foa? — I,>en. Segítek msjd, ha tudok. Lehetséges, hogy tényleg nem változik meg, bér erről még korai betzéini, hisz még semmi oka nincs megváltozni. * Egyelőre vt racket ir üres idejében. A tava*srő!: Ó, dicső március, ki a halálként Uralkodó telet Megdorgálod lar.yha szellőiddel És ő... megadja mngát neked. A télről: Hó borit mindent. Kopaszak a fék. Elkábult zsibbados lepi a határt. Egy madártereg röppen a csupasz Gallyak '•őzé. Mint nyáii fergeteg. Az én cégemnek ilyen kis reklám is elegendő Alföldi Bútorcsarnok Cegt. Sch'esinger Pai Andrássy-ut 14. operálták, gennyet csapoltak a fülebői 8 azóta valamennyire rr.í.r hal). „Elmúlott minden — irja — talán lehet, most már egy biztosabb révpart falé visz kóborló uterr." Ez e „kóborló" itt megint csak képleteB, mert Balogh János Do bofon és Csabán kivül egyeb helyek? n nem igen járt. — Ven valamennyi földjük ott hon? Márarokonságban.usy értem. — Nincs nékünK semennyi — feleli. Nem is ludom, hogy az egész rokonságban volna e valakinek földje. — Ki mégis a legjobb módú maguk kö*öü? Én Dobozra értem a kérdést, de ő a családjára pondéit. — Hát nep-yepa. Ő még a legtehetősebb. ő áll a legjobban. Az uraságnél magiáros. Most ősszel is ő vett nékem egy nadrágot. Ezt ni, amék rajiam van. — Nagyon scegény a dobozi nép. Da azért nem lett volna sza bad ugy lealjesitani, mint ahogy abban a könyvben az a Féja vagy hogy hivjék lealjasitotta. — Miért, — kérdem meglepetter. — Azért, mert mikor én olvastam azt a részt, ahol leirja e falumat, nagyon elpirultam. Nem minden ugy ven, ahogy ő irja, Igaz, hogy sok ugy van, de azért nem volna szabad ugy megszégyeniteni azt a népet. — Azt mondják, azért irta meg igy, mert segíteni akart. — Nem hiszem én, hogy lehe! Az emberiségről, mint olyanról, nem a legkedvezőbb a véleménye. A világháborúra és az utána következő orszégos romlásokra ügyen nem emlékszik, de as utóbbi évek messzi háborúi a néha vett ujságbó' elevrnen élnek benne. Most sötét van, vihar tombol És lelkeket törd:l. Ember az embert üdvözli ököllel. Gyűlölség virágja fakad a pázsiton. E komor világra szememet rányitom: Ember embert gyilkol, Egymás haját tépik Végül az erősebb a felebarátnak Megissza a vérit. Nem szégyeli azt, hogy parasztnak, zsöllérnek született. Néha még büszke is a szabad mezei foglalkozásra és életmódra. Máskor azonban unja a sok fáradságot. Nehéznek érzi a sorsát és jobb életbe vágyik. Ott szoktam dolgozni Künn a rónaságon. Uram, mondd miért kell Éjt napot átrobotolnom. Mért kellett a földturó Hangya-nép sarjává lennem? Betegeskedése és nagyothalló füle kirekesztette a vele egykorú fiatalság legtöbb szórakozásából. Ó, mig ti vidáman nevetgéltek, Előre-hátra a kocsmákban éltek, Én addig komoran forgatom a könyvet. Önmagában igyekezett az elmulasztott térsas örömökért kárpótlást Pihenés a romokon Nem vet ily ágyat asszonyi kéz. Nápoly sem lehet igézőbb hely, Miként e várrom, amelyen fekszem Naposrészegen És ölelkezem a csöndessággel. Most az elcsípett urhatnám-élet Kiadta végre egy szabadnapon S pár órámét félve nézegetem És derülök rajta Mint vén koldus a talált aranyon. Kínzott testemre, mint kölcsön pálmát Rakoigatjék a dalt, madár anyák, Mig lyukas tüdőmet tömösetem Fenyvesillat, Miként rossz, lékes csónak oldalát. Mikor int a nap, mint ékszeres dobozt A békét elrejtem a hátizsákba S a táj alkonyába Beleharapok, mint a friss kalácsba. Aztán meghajlok a romos csúcs előtt, Mint aki elköszön." Minden nevet reám. Csak a csönd sikolt föl lépésemkor Fájdalmasan, mint egy Anyává tett ártatlan leány. Bakó József keresni. Igy adta nyilván a versírásra fejét. Ha rosszra dől a sorsom. Könnyezve rejtőzöm Eldugott zugokba. Végül a sok írás közben rójön a nagy igazságra, hogy a legszebb vers — önmaga. Igy fejezi be életirását: „Itt ülök az asztalná*. Kezemben a toll, előttem a tiszta papiros. Veraeket akartam irni. Elgondolkoztam a témán és íme, mire észrevettem, megszületett a legszebb vers, amit valaha írtam: az életem története." — Volt már szerelmes ? * — Eddig még nem. Nem mertem, D<i most . . . — Most . . . — Most szerelmes vagyok félig. Da nem tudom meddig — teszi hozzá tréfásan, hogy takarja enyhe zavarát. — S kibe? Arcomba néz. Tétovázik, rám bízhatja e a titkot. — Nevit nem mondom meg. Szolgáló az illető. — Na és mit mondott magának a lény ? — Még ugy nem nyilatkoztunk egymásnak, de azt már mondta, hogy bizonyos tekintetben rokonszenvez velem. — Ez mér valami. — De nem sok, mert nem minden tekintetben rokonszenvez. — És ha feleségül venné ? — Ha feleségül venném, akkor lenne család is Kiscsaládunk, keltő. Több nem. Három vagy négy mér nem. Csak kettő. Búcsúzkodni kezdünk. Kikísér a kapun. Utolsónak megkérdem még tőle. van-e pillanatnyilag valami erős kivón8ága. Nem olyan, ami a szegénységgel és gazdasággal függ össze, hanem valami lelkibb óhaja. — Van — feleli némi gondolkozás után. Szeretnék egyszer elmenni egy két órára valami felsőbb iskolába, polgáriba, vagy egyetemke, hogy meghallgassam, hogyan tanítják ottan a versirést. Nagyon szeretném ezt, de azt hiszem én, sohase fog ez a vágyam teljesülni. Ssemét a felhős égre függeszti. Ebben a pillanatban a lemondáséval valóban olyan, mint egy — költő.